Sober/Camouflage (It Ain't Me II. - Harry Styles)

Sziasztok! Amit kértetek én próbáltam teljesíteni, így hát elhoztam nektek az It Ain’t Me folytatását, melyet szintén egy Selena Gomez szám inspirált! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! 

Puszilok Mindenkit, s kellemes ünnepeket kívánok Mindenkinek! Dorka

Szavak száma: 2267

Inspiráció: Selena Gomez Revival albumáról a Sober és a Camouflage. Először csak a Sober volt megcélozva, majd utána írás elején hallgattam az albumot és rájöttem, hogy a második szám is tökéletesen ráillik erre a történetre (utána meg nem tudtam dönteni, hogy akkor melyik is legyen, így a kettőből csináltam egyet)! Ajánlom figyelmetekbe Miss Gomez teljes Revival anyagát tehát, mert számomra egy kincs, hátha nektek is az lesz!

Idegesen doboltam a kávézó fényesre törölt asztalán, s úgy figyeltem, ahogy a kirakat túloldalán a járókelők sietnek éppen a dolgukra. Valószínűleg néhány perccel ezelőtt valaki ugyanígy nézett rám, amikor én tartottam ide. Na, jó… lehet, hogy én most ebben a konkrét szituációban nem siettem úgy, mint körülbelül mindenki, sokkal inkább az egy lépést előre, kettőt hátra stratégiát követtem, de valahogy mégis ideértem. No de miért is?

3 hete volt már, hogy az éjszaka közepén kisétáltam az életéből. Tudtam, hogy akkor ezt meg kell tennem, legfőbbképp magam miatt. Éreztem, hogy nem bírom tovább, egyszerűen nem voltam képes továbbnézni azt, hogy mivé válik az az ember, akit annyira szerettem… s talán még mindig szeretek. De ez most itt nem számított. Azóta pedig egyszerűen kizártam az életemből. Mikor rájött mi történt – gondolom másnaposan, teljesen elveszve, meglehet még az előző estéje hatása alatt – próbált keresni a létező összes módon... de én egyszer olvastam el üzenetét, egyszer sem hallgattam végig a hangpostámon összegyűlt szavait. Nem volt szabad bedőlnöm az egésznek, véget kellett vetnem ennek az illúziónak. Ha fájdalmas is volt, de tövestől kellett kitépnem őt magamból. Muszáj volt.

Az utóbbi pár napot pedig egy NYtól kellőképpen távol eső kisvárosban töltöttem egy kedves barátnőm vendégházába beköltözve. Most jártam először a városban azóta az este óta, s magam sem tudom, hogy pontosan miért. Igen… hajtogattam magamnak azt, hogy üzlet miatt, de a fele sem volt igaz. Tény, hogy el kellett intéznem egy két dolgot néhány galériával, de valahogy ebbe a konkrét kávézóba való keveredésemet mindez nem magyarázta.

Alysha kérésére jöttem ide. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan szerezte meg az új számomat, de arra kért, hogy találkozzak vele, ha tudok… s mint a példa mutatja tudtam. Vagyis hát megjelentem, de bárcsak ne tettem volna. Minél több időt töltöttem a városban most, annál jobban kezdtem értékelni a kisváros nyugodt jellegét, őszintén fontolóra vettem az utóbbi héten, hogy véglegesen itt hagyom a várost.

- Lia… - halottam meg egy hangot mögöttem, s azonnal gyomorgörcs volt a legintenzívebb érzés, ami a testemet uralta.

- Nem hiszem el. – hunytam le szememet, s mély lélegzetet vettem. Nem akartam, hogy ez itt megtörténjen. Automatikusan a táskámért nyúltam, s lehelyezve kis pénzt, s borravalót azonnal álltam is fel helyemről, azonnal el akartam innen tűnni, rá sem akartam nézni… de ő megakadályozott lépésemben, gyengéden elkapta hátulról ujjaimat. – Kérlek… engedj el! – kértem tőle, egészen remegő hangon. Próbálkoztam, nagyon próbálkoztam érzelmeim egyben tartása miatt. 3 év az mégis csak 3 év volt.

- Szeretnék beszélni veled… Lia. Kérlek! – nem engedte el az ujjaimat, pedig a fejemben már konkrétan kirántottam őket tartásából, csakhogy ez a valóságban nem történt meg… nem volt olyan könnyű megtenni.

- Vége van Harry. – remegő ajkakkal mondtam ki határozottan. – Vége. – ismételtem el, s éreztem, ahogy szemeimen egyszerű könnyfátyol kezdett keletkezni. Nem volt szabad, hogy megtörténjen ez. El akartam kerülni még azt is, hogy a szemébe nézzek.

- Meghívhatlak legalább egy kávéra? - a lehető legóvatosabban próbálkozott. Nem csak az én hangom remegett… az övé is. Nem akartam tudomást venni róla. Ki kellett zárnom. Nekem nem volt többé közöm hozzá. Ha későbbiekben pedig összefutnánk, akkor majd eljátsszuk a-kínos-szitu-az-exünkkel-találkozni szituációt. Csak menni fog, nem?

- Mennem kell… tata… találkozóm van. – indítottam volna lábaimat, de nem mozdultak, szavaim pedig nyilvánvalóan közel sem voltak igazak.

- Kérlek. – suttogta halkan, s szerintem ő maga is alig hallotta saját szavait.

- Egy kávé. 10 perc. – megemberelve magamat kirántottam csuklómat ujjai közül, s visszavágódtam a bőr bokszba. Fel sem emeltem a fejemet, az asztal lapja tűnt ekkor a legérdekesebb, s legfontosabb dolognak, amit kémlelhettem.

- 2 tejeskávét, sok fahéjjal és tejszínhabbal. – kérte a pincérnőtől a koffeinadagunkat. A sors gondolom a képembe röhögött abban a pillanatban, amikor majdnem megszólaltam, hogy igazán tehetnek bele egy feles whiskyt is... mert szükségem lenne rá. – Köszönöm. – mondta, s nem hazudok hetek óta nem hallottam ennyire… tisztának a hangját. Fájdalmasan tiszta volt.

- Rám sem fogsz nézni? – kérdezte félve. Hihetetlen… igen Harry, a nagy magabiztosság királya félt.

- Nem terveztem. – jegesen hangoztak el a szavaim, majd egy halovány mosollyal köszöntem meg a kávémat, amit épp letettek elém. Csendben kezdtem el a habot leenni a tetejéről, majd miután ezt megtettem úgy kavargattam alatta a tejes csodát.

- Az igazság az… hogy nem is tudom, hol kezdjem. – s szemem sarkából láttam, hogy felemelve kezét hajába túr. Ő hozzá sem nyúlt a kávéjához. – Lia… sajnálom. Tényleg… én próbálkozok… tényleg. – mondta mire valahogy szavai egy pillantás töredéke alatt érték el, hogy ösztönösen ráfigyeljek.

- Próbálkozol? – hunyorogtam rá… s bárcsak ne néztem volna rá. Tudtam, hogy lelkem nem fogja bírni, de valahogy akkor egy pillanatig nem gondolkoztam, s bumm. Megtörtént.

- Tiszta vagyok… 3 hete nem ittam egy kortyot sem, nem szedtem be egy bogyót sem. Esküszöm. Jobban akarok lenni, tényleg. Miattad… miattunk. – mondta, s nem tudtam tekintetemet elszakítani az övétől. Pókerarccal figyeltem szemeit, láttam, ahogy ajkai mozognak, de valahogy nem voltak elegek a szavai.

- Harry… - nyeltem egy nagyot, s próbáltam összeszedni az összes energiámat. -… én nagyon örülök neked, s remélem, tovább folytatod ezt az egészet… de tudd, hogy ezt nem miattam kell megtenned, hanem… magad miatt!- hangom halk volt, alig hallható.

- Lia… nélküled nem megy… egyszerűen nem. Szükségem van rád, szükségem! – s a poharamon pihenő ujjaim felé irányította sajátjait, s valamiért én ekkor nem mozdultam. Hagytam neki, hogy tegye azt, amit szeretne. Egészen megmerevedtem az ülésemben.

- Elköltözök a városból!- bukott ki számon, s arcán olyfajta érzelmek jelentek meg mintha szellemet látott volna.

- Nem. – rázta a fejét remegő ajkakkal.

- De… - bólintottam. Ekkor véglegesen eldöntöttem… egyszerűen csak látnom kellett Őt.       

- Miért? – tette fel a kérdést, de mire kiejtette ezt az ártatlannak tűnő szót rájött, hogy pontosan tudja rá a választ. Saját maga volt az oka. – Velem töltenéd a mai napot? – kérdezte teljesen hirtelen.

- Harry… - mondtam neki azonnal.

- Kérlek…

- Egy mosolyt… kérlek. – állt meg előttem a kamerájával… a kamerájával, amit alig 10 perce vett meg egy járókelőtől valószínűleg az eredeti árának százszorosáért. Kitalált valamit, majd megszerezte. Most pedig ott libegett előttem, s mindenáron engem akart fotózni azzal a polaroid géppel.

- Tessék… - s azt hiszem próbálkozásom inkább felért egy vicsorgással. A kattanás után, ahogy néztem, hogy elkészül a kép, amit el nem akart engedni felfedeztem, hogy mennyivel másabb volt így ő… mintha visszaköltözött volna bele némi a régi énjéből. Megráztam a fejemet, mert ez nem befolyásolhatott. Mindössze néhány órát kért, hogy együtt töltsünk… ami után végleg itt hagyom a várost. Egy néhány órát, amit úgy töltünk, mint két barát. Nem tudom mi volt a célja ezzel… de valahogy nem tudtam neki nemet mondani… annyira… annyira… hittem neki? Nem tudom.

- Így nézne ki az önportréd is? – mutatta felém, s amint viszontláttam deformált arcomat erősen felkacagtam.

- Jobb napokon mindenképpen!- billentettem oldalra fejemet, s hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam kezéből a gépet, s minden figyelmeztetés nélkül lőttem róla egy fotót. Amennyire hirtelen készült a kép, annyira élete képe lett belőle. Úgy nézett ki rajta mint egy kisfiú, egy ártatlan srác. Arcán nem köszöntek vissza az elmúlt hónapok… olyan volt, mintha nem is ismertem volna… én… én nem így váltam el tőle. – Ez meg te vagy! – néztem a képre, s őszinte mosoly jelent meg az arcomon majd feléje nyújtottam a frissen kivilágosodott képet.

- Kérlek… tartsd meg! – kapta el kezemet, s óvatosan tolta azt a képpel együtt a mellkasomhoz. Ott abban a pillanatban azt hiszem néhány másodpercre az idő forgása is megállt. Olyan volt… olyan volt, mintha először találkoztunk volna, olyan volt mintha azt tapasztaltam volna, hogy egy ideális világban hogyan is lehet újra szerelembe esni eltörölve a múlt minden szemétjét. Ott újra megtörtént. Mindent el akartam felejteni. Csak őt láttam. Éreztem, ahogy a gyomromban az ideg picike gombóckából egyre nagyobb gömbbé alakul.

- Csessze meg… én megpróbáltam!- mondta ki halkan, s mire magamhoz tértem már ajkai az enyémeken pihentek… vagyis hát a pihenés az enyhe leírás lett volna. Mohó volt, telhetetlen. Kezei testem egészét bejárták, éreztem, ahogy hosszú vékony ujjai nőies idomaimat maguknak akarták… s bele sem gondolva a történésekbe, ésszerűen még végig sem pörgetve a dolgokat a fejemben én is ezt akartam. Meg akartam neki adni magamat.

- Menjetek szobára!- egy ismeretlen fiatal ment el mellettünk, mire valahogy automatikusan egyetlen egy reakcióm volt. Feléje emeltem anélkül a középső ujjamat, hogy elszakadtam volna Harrytől.

- Megpróbálunk…

Harry úgy fogott taxit, mint még soha. Gyűlölte a taxikat, de most magához igen közel tartva, szorosan fogva engem oly gyorsan szerzett egy üres járművet mintha az élete múlt volna rajta. A néhány közösen, mondhatni kellemesen, s civilizáltan eltöltött óra után mikor csak úgy sétáltunk némán, az utcán, úgy viselkedve mintha barátok lennénk, régi ismerősök… itt tartottunk ahol. Szerintem az agyam fel sem fogta a dolgokat, s mire észbe kaptam már egykori közös lakásunk emeletéről a liftből már szinte kiestünk.

- Annyira… hiányoztál. – suttogta ajkaimra, ahogy éppen csak eljutva a nappali egy kis szekrényéig arra felültetett, s bújtatott kifele pólómból, miközben párhuzamosan én magam is öltöztettem őt. Az agyam teljes mértékben valamiféle bénító köd hatása alatt volna. Nem tudtam, s talán nem is akartam gondolkozni. Mégis mit hittem? – Ez… mindez… hiányzott… Te… hiányoztál. – s úgy érintette bőrömet, tette magáévá minden egyes négyzetcentiméteremet mintha még sosem találkozott volna vele. Soha. – Gyönyörű vagy… akarlak. Örökké. Örökké. – tenyerei melleimet tartották meg legszebb díjként, mikor könnyedén kapcsolta ki hátul fehérneműmet ezzel mindenemet maga elé tárva. – Szeretlek. – suttogta az ajkaimba, s kihúzta hajamból a gumit engedve, hogy begöndörödött fürtjeim legyenek rajta kívül az egyetlenek, amik mellkasomat borítják.

Mintha egy időbuborékba kerültünk volna… valahogy így lehetett volna jellemezni a délutánunkat, amiből könnyedén lett este… s majd szépen lassan hajnal.

Önfeledten kacarásztunk egymás karjában, lettünk egymáséi újra, s újra a ház legkülönbözőbb pontjain, mígnem eljutottunk végül az ágyba is, ahol a nyüzsgő város háttérzajának ellenére könnyedén pilledtünk el. Le voltunk merülve… nem kicsit… nagyon.

Fogalmam sem volt, hogy mikor keltem fel, de mikor így tettem olyan szomjúságot éreztem torkomban mintha évekkel ezelőtt ittam volna utoljára. Óvatosan kibújva mellőle az ágyból, hagyva őt aludni magam köré tekertem a takarót, s lábujjhelyen osontam a fürdőbe ahol fejemet szinte automatikusan tartottam a csap alá… nem lettem volna képes eljutni a konyháig, hogy poharat is szerezzek magamnak. Kiinni a teljes csapot, ez volt a tervem. Felfrissítve az arcomat is, tisztára törölve bőrömet tekintettem a tükörbe. Valamiféle fura érzés járta át a testemet, amikor abban a tükörben láttam magamat, amit nem is olyan régen még sajátomnak tarthattam, de mostanra már nem ez volt a helyzet. Olyannak éreztem ezt a pillanatot, mintha először hozott volna fel. Nem tudtam nem mosolyogni… abszolút, de nem értettem magamat. A fürdőből gardróbjába mentem szobája helyett ugyanis a takarón kívül valami kényelmesebbet szerettem volna magamon viselni. S talán itt vétettem a legnagyobb hibámat, még nagyobbat annál is, minthogy feljöttem ide.

Hatalmas gardróbjában keresve egy inget ugyanis egy kisebb patikát találtam… amikor véletlenül nyitottam ki egy szekrényt. Nem hazudok. A polcon ahol egykor talán ruhái voltak, most mindenféle színes doboz volt, olyan volt, minta egy mini raktár tárult volna elém.

- Lia…- hallottam meg a hangját a gardrób szoba felőli ajtaja felől. Megfagytam. Most már tisztán láttam… remegni kezdtem, de mozdulni nem tudtam. – Lia…- s ekkor talált meg engem.

- Ezek meg? – fordultam feléje, s végigmutattam a színes dobozokon. – Nem arról volt szó, hogy… - kérdeztem tőle, s éreztem, ahogy a hideg futkos a hátamon a kezdődő idegtől.

- Lia… meg tudom magyarázni. – próbált meg közeledni, de én ösztönösen tértem ki előle. Nem hittem el. Nem hittem el, hogy képes voltam bedőlni neki. Ennyire naiv lettem volna? Ennyire gyenge? A válasz igen… igen és igen.

- Nem szükséges. – nyeltem egy nagyot, s megráztam a fejemet, majd tudatosan indultam meg kifele innen. Ezúttal már nem terveztem, hogy újfent befekszek mellé… soha többé nem akartam befeküdni mellé. Soha.

A magyarázatára pedig már nem volt szükségem, egyszerűen nem érdekelt. Nem akartam szavait hallani, mert tudtam ha most esetleg igazak is lennének, valamikor úgyis újra hazugsággá válnának. 

- Lia… kérlek! – próbált volna megállítani, de én már a nappaliba rohantam szinte, ahol a szoba különböző helyeiről kapkodtam össze a ruháimat. – Olyan szép napunk volt… - mondta… tagadni sem akart semmit. Meg sem próbálkozott vele.

- Pontosan erről van szó. Szép napunk volt. – nevettem fel keserédesen. – Szép volt és valószínűtlen. S tudod miért? Mert olyanokat mondtál, amit szerettem volna hallani… csakis olyanokat. Ez nem a valóság. – ráztam a fejemet, s remegő ujjaimmal próbáltam magamra erőszakolni a ruhadarabjaimat, több-kevesebb sikerrel.

- De... Lia… ez az. Ilyenek vagyunk mi… egy hullámvasút. Fent és lent... fent és lent. De ez így jó… ez a természet. – tisztán beszélt, próbált szavaival elérni, ha már érintését nem toleráltam.

- Harry… itt már rég nincs olyan, hogy mi… - vettem egy mély levegőt, majd felkaptam a táskámat. -… ez… tártam szét a kezemet… ez… a vége volt… az utolsó. Nem kellett volna visszajönnöm a városba, nem kellett volna idejönnöm. Buta és naiv vagyok. – az utolsó szavakat inkább már csak magamnak mondogattam… meglepően jól viseltem ezt a helyzetet… talán valahol tudtam, hogy ez lesz a vége, egyszerűen csak nem akartam, hogy az a mágikus buborék ilyen hamar kidurranjon. De talán így kellett történnie… s nekem bele kellett törődnöm végre. Ténylegesen bele kellett törődnöm.

- Ne mondj ilyet…- követte lépéseimet.

„You don't know how to love me when you're sober
When the bottle's done you pull me closer
You're saying all the things that you're supposed to…”

- Harry… te nem tudod, hogy hogy szeress engem, ha józan vagy. – nyúltam a kilincsért. Ez volt hát a vég. Utoljára visszanéztem rá. Ott állt előttem teljes tisztességében. – Olyan, vagy mint egy elpazarolt álom… sajnálom. – nyomtam le ezúttal tényleg a fém kilincset.

- Maradj... kérlek. – remegtek az ajkai… s ennek következtében az enyémek is hasonlóképpen viselkedtek. Nem volt szabad ennek megtörténnie. Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Magamra hoztam a bajt… abban a pillanatban, hogy felszálltam arra a vonatra, ami idehozott. – Próbáljuk meg… még egyszer. - szinte könyörögtek szavaimat.

„But it's good to see you here again
I don't wanna say goodbye
But it's about half past ten
And I have to catch my ride”

- El kell érnem a fuvaromat… sajnálom.