Talán mégis...

Sziasztok! Nézzétek csak hoztam nektek egy kis olvasnivalót, történetesen egy olyan novellát, amiben egyetlen egy ismert ember sem szerepel, ez az első ilyen írásom! Kis egyszerű, de húgom, mint előreolvasó imádta, remélem nektek is tetszeni fog (ráadásul egy a lelkemhez igen közeli témával keresett meg a kérője, így egyértelmű volt, hogy meg lesz írva)! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, szép hosszú hétvégét Nektek, Dorka 

Ki kérte? Egy kedves ismerősöm Eszter, a következő alapötlettel: Egy abszolút hetero lány (A) találkozik egy másik lánnyal, aki gay (B) és A nem meri beismerni magának, hogy beleszeretett B-be de egyre többet gondol rá, és egyre inkább biztos benne, hogy neki B kell. 

Elmondjátok, hogy szerintetek jól teljesítettem a kérését? Kíváncsi vagyok! 

Szavak száma? 3782  

- Jó... - könyököltem le az asztalra, s temettem tenyereimbe arcomat. - … senkinek sem fér az idejébe az interjú? - félig magamnak motyogtam, félig nekik. Őszintén reménykedtem, hogy valaki elvállalja, de úgy hiszem ez rám maradt... nyakig el voltam havazva, ahogy mindenki más is, s valószínűleg mikor felmerült a téma kiosztása, már akkor lehetett sejteni, hogy valamilyen úton módon én leszek érte a felelős. Nem mintha bántam volna, csak egyszerűen reméltem hogy az elmúlt hetek nyomása után kicsit fellélegezhetek... no ez az elképzelésem került talomba azonnal. 

- Tudod Lili... ha nem lenne... - kezdett bele az egyik alszerkesztőm, de én csak mint egy főnix, ki hamvából ébredt felt pislogtam feléje a lehető legkedvesebb mosolyommal.  

- Ohh... mindegy, hagyjuk. Jó lesz ez így!- bólintottam, s fejemben teljes egészében kezdtem átszervezgetni a következő napjaimat, merthogy ez eredetileg nem volt beleszervezve. 

Az egyetem újságának főszerkesztőjeként mondhatni elég nagy nyomás terhelődött a vállamra, amit az elmúlt időszakban igen jól tudtam kezelni, csak valahogy mostanságra már vágytam volna egy pillanatnyi levegővételre, na de majd később... talán ha ezt a számot leadjuk, akkor kiveszek egy szabad hétvégét. Majdnem elnevettem magam a gondolataimtól, hisz jóltudtam ez  a munka addig a pillanatig az én feladatom lesz, míg a diplomámat a kezembe nem adják, s az még leghamarabb is másfél év múlva lesz szóval... a kávéval való párkapcsolatom addig valószínűleg oly magas szintekre fog emelkedni, hogy végülis össze is házasodhatnánk. De nem mintha bántam volna ezt az egészet, szerettem amit csináltam, s több előnnyel, mint hátránnyal járt szóval ha fel kellett áldozni érte valamit, némi belső szájhúzás után 200%osan vágtam bele. 

Legutóbbi, legnagyobb projektünk, ami éppen ebben a pillanatban íródott a hosszú listám legelső helyére, élvezve ezzel top prioritást a következő lett volna: interjút készíteni az egyetemi campusunk egyik legismertebb aktivistájával, Steffel, akiről igen sokan vehetnének példát, hiszen az LMBTQI közösségért vívott csatája, elkötelezettsége a téma iránt igazán kimagasló, s nem csak város szinten (s azért New York nem egy kis város, mondjuk azt), de országos szinten is. S talán valahol Isten is úgy akarta, hogy ő ezt az egyetemet válassza, ugyanis maga a vezetősége is az iskolának csak támogatta az ő szószólásait, az ő elképzeléseit. Azt hiszem mindenhol így kellett volna lennie, hiszen miben különböznek a hetero emberek a melegektől, biszexuálisoktól, transzneműektől? Semmiben. Pontosan. Nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak. Egyenlőek vagyunk, s Steff pontosan ezért harcolt, s ha bármiféle akadályba is ütközött emelt fővel állt ki elképzelései mellett. Azt hiszem ez igenis csodálandó volt. 

- Azt hiszem ezzel be is fejeztük a megbeszélést!- csaptam össze a tenyeremet, s ténylegesen láttam a felcsillanást az emberek szemében... végülis hétvége következett, nyilvánvaló volt, hogy örülnek a hírnek.  

- Te még maradsz bent? - sétált asztalomhoz Aria. 

- Amíg van kávé a kancsóban... addig igen. - emeltem fel poharamat, s kortyoltam is egy keveset az energiát adó nedűből. - Utána esélytelen, hogy megmaradjak. - nevettem el magamat. 

- Azért remélem nem mumifikálódva  találunk rád hétfőn!- simította meg a vállamat, majd összeszedve cuccait ő is elhagyta a főhadiszállásunkat. Hátra dőlve a székemben, ölembe véve a laptopomat élveztem néhány pillanatig a campus csendjét. Akinek volt esze már rég elhagyta az iskola falait, a plusz munka vállalása után pedig erősen gondolkoztam hogy nekem mindenem volt csak éppen épp eszem nem. 

- Legalább te nem hagysz el sose!- kacsintottam a kávéspoharamra, s mielőtt belemerültem volna a cikk előkészületeibe átfutottam az újság, s saját mailjeimet. Tény az, hogyha nem találták volna fel ezt az üzenetküldési funkciót valószínűleg a számomra küldött levelek papír formában el sem fértek volna ebben a szobában... s csak akkor egy hétről beszélünk. Az információ áramlás, amik ezeken a portálokon mentek embertelen mennyiségűek voltak. Éppen bezártam volna az oldalaimat, amikor egy chatablak ugrott fel a fiókomnál. 

 Tarts velem! Ez lesz ám az igazi sztori!  

Mindössze ennyi állt az üzenetben, akinek a küldőjéről az email címe alapján se tudtam meg sokat. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az, valószínűleg rossz embernek küldte el üzenetét. 

- Sajnálom, de nem tudom hogy ki vagy. - motyogtam magamban a  választ, miközben pötyögtem is a szavakat. 

Tudom, hogy te kaptad meg a sztorit. Te vagy az újságíró csajunk! - kaptam a választ, mire csak értetlenül pislogtam a képernyőre... az hogy kicsi a világ az itt nem szimpla kifejezés volt, itt az igazság volt. Mennyi az esélye, hogy ilyen hamar megtudta Steff hogy én írom a cikket? Valószínűleg valaki az elmúlt fél órában megüzente neki a csapatból... de vajon ki volt az? Nem mintha számított volna. 

- Tudod... eredetileg nem is akartam elvállalni az interjút. - sétált be gond nélkül a szerkesztőségbe egy "hívatlan" vendég. Steff.  

- Öhhhm... Szia!- köszöntem neki, tekintve hogy ő ezt mondjuk egy az egyben kihagyta. Nyilvánvalóan ismertük egymást, tudtuk egymásról hogy ki mit csinál, de személyesen sosem találkoztunk. Az esetleges jövőheti találkozót is az egyik szerkesztőm szervezte le.  

- Szia!- sétált felém, gond nélkül ült le a az asztalomra elém, majd ekkor átnyújtott egy pohár színes lötyit. Furán néztem rá, s ezt ő észre is vette, de mondhatni lepergett róla. - Szóval... velem tartasz? - kérdezte kíváncsian, s kalapjára feltette szemüvegét, majd úgy itta az ő hasonló innivalóját, amit nekem is hozott. 

- Mi? Mi? Mi? Mégis hova?- nem tudtam hirtelen követni, hogy mit is szeretett volna. Annyira hirtelen bukkant fel előttem. Nem volt elég, hogy mivel akarva vagy éppen akaratlanul elvállaltam cikkének megírását, s ezáltal teljesen felborította az egész elkövetkezendő hetemet, most egyszerűen csak így itt termett. Pedig alapvetően alig lehetett elérni őt. 

- Majd meglátod!- kacsintott, s mivel nem vettem el a nekem szánt poharát egyszerűen kinyitotta az ujjaimat, s azok közé helyezte azt. 

- De... jövőhéten találkoznánk!- elevenítettem fel a megbeszélt találkozó valószínű lehetőségét. 

- Hozzuk előre azt... erre a hétre! - tárta szét a karját, majd a színes lötyire mutatott a kezemben. - Hallottam, hogy kávéimádó vagy... ez a zöldséggyümölcsmix sokkalta hatásosabb, hidd el ébren tart!  

- Hallottad? - mosolyodtam el. 

- Sok mindent tudok, elhiheted!- mondta, s leugrott az asztalomról, majd úgy kezdett hátrafelé lépkedni miközben egy pillanatra sem veszített szeme elől. - Naaaa.... Lili... gyere már... - tapsolgatott miközben sürgetett, téve mindezt úgy mintha ismernénk egymást úgy legalább 10 éve... pedig még csak most találkoztunk először szemtől szembe, alig 2 perce. 

- Nem tudom... rengeteg munkám van! - forgattam a szememet bocsánatkérően. 

- Lószart... - nevette el magát, s legyintett. - Egyszerűen megilletődtél ettől az egésztől... ami nem baj... majd dolgozunk rajta! - gondolkozott, miközben megközelített engem, s felém nyújtotta a kezét. - Steff Harly! - mutatkozott be végül, hisz jobb később mint soha. 

- Lili Daughtry! - mutatkoztam be én is, majd felállva kezet ráztam vele. 

- Szóval... most hogy túl vagyunk ezen a formális hülyeségen... csatlakozol hozzám? - kérdezte, s nem mintha elengedte volna a kezem... konkrétan mielőtt válaszolhattam volna ő már el is indult előre, húzva maga után engem.  

- Van más választásom? - nevettem el magam, majd táskám és telefonom után nyúltam, s felkapva itókámat követtem őt. 

- Na végre! - tapsolt egyet, s ekkor ránézett órájára majd mondhatni kissé ijedt arcot vágott. - Viszont most jobb lesz ha összeszedjük magunkat ugyanis... mindjárt lekéssük a buszunkat!- s éppen hogy csak sikerült bezárnom a szerkesztőség ajtaját, ő újfent megragadta a kezemet majd olyan gyorsasággal kezdett el futni, ami az én halandó képességeimhez túlontúl sok volt. Éppen csak nem estem össze... mondjuk felrepülésünk a buszra jelenet után az ülésbe konkrétan egyszerre estünk bele, s a csendes buszon hangosan visítva kezdtünk el nevetni, majd pacsizva egyet próbáltunk újfent normálisan lélegezni. 

Tény volt, hogy nem kifejezetten a spontán cselekedeteimről voltam híres, de attól a pillanattól kezdve, hogy Steff besétált a szerkesztőségbe mintha a világmindenség teljes egésze át akarta volna ezt írni, s azt kell hogy mondjam, hogy sikerült is. Ráadásul attól a pillanattól kezdve, hogy visszanyertük az idővel futott versenyünk után a lélegzetünket egyszerűen úgy viselkedtünk, mintha mindig is személyesen ismertük volna egymást, s nem csak a két úgymond ismert lány lettünk volna az egyetem campusáról. Ez a lány egyszerűen ezt hozta ki belőlem. Hallottam már, hogy mennyire emberközpontú, s hogy mennyire bűvkörébe tudja az embereket vonni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, s ilyen erősen fog rám is hatni. A buszról már konkrétan mintha legjobb barátnőkként szálltunk volna le. 

- Szóval... ígérd meg hogy csak hagyod magad sodródni az árral... jó? Éld meg a pillanatokat!- ment előttem, belenézve egy kirakat tükrébe, így megigazítva a kalapját. - S úgy írj erről az egészről... - tárta szét karját, s ekkor érkeztünk meg a célállomásunkra... a Hamptonstól nem messze lévő tengerparti kis város partjára, ahol az első melegfelvonulás előtti bulijukat tartották a környék összegyűlt életvidám fiataljai, idősei, gyerekei. Amerre a szem látott, mindenhol éneklő, táncoló, kacagó emberek társaságát láthattam. Egyszerűen már maga a légkör is olyannyira magával ragadó volt... sokan hogy nem fogadhatják el ezt az egészet? Számomra érthetetlen volt. Abszurd.  

Nyitott szívvel sétáltam tehát be közösségükbe, s Steff szavaival élve próbáltam az árral úszni, s amennyire azt gondoltam hogy nehéz lesz (nem igazán vagyok az a kifejezetten bulis ember) annyira volt a valóságban könnyű. Ők nem bélyegeztek meg engem mert hetero voltam... akkor én miért tettem volna velük másképp? 

- Na végre... megtaláltalak! Úgy eltűntél... azt hittem valaki elcsábított...- huppant le mellém Steff, a kis csendesebb helyemre ahol éppen a parton ültem engedve, hogy kinyújtott lábamnak köszönhetően lábfejemmel játszódjon a ki-, s behúzódó tengervíz.  

- Höööhhhh... - ráncoltam homlokomat feléje tekintve. 

- Személyesen lennék megbántva ha az a személy nem én lettem volna amúgy... - mondta, mire elnevetve magam túrtam bele a hajamba. 

- Micsoda? - támaszkodtam meg hátul a homokban, miközben őt figyeltem. 

- Semmi. - legyintett, mire én beleegyezve fogtam magam, s egyszerűen elterültem a homokban. Olyan kellemesen meleg volt még a naptól, még így este is, ráadásul gyönyörűen látszódtak a csillagok is, amiket így a városban sosem láthattunk... ennyire csodálatosan tisztán.  

- Hogy magyarázod azt, hogy szingli vagy? - vágódott le ő is mellém, megtámasztva fejét s úgy pislogott rám. 

- Hogy micsoda? - nevettem fel, s éreztem hogy kínos nevetésemnek köszönhetően elvörösödik a fejem, amit vagy észrevesz vagy nem. 

- Komolyan kérdezem... - mondta. 

- Tudod, hogy nem én vagyok az interjúalany... amúgy. - hunytam le a szememet, s próbáltam a gondolataimmal közvetíteni a testemnek azt az utasítást, hogy viselkedjen. 

- Tudod, hogy nem ezt kérdeztem... - vágott vissza hasonló szavakkal. 

- A legutóbbi dolognak nem úgy lett vége, ahogy kellett volna... szóval... inkább másra koncentrálok! - válaszoltam neki végül, mert habár kevés időt töltöttem vele nagyon jól rájöttem arra, hogy ha valamit tudni akar, akkor azt úgyis meg fogja tudni, így hát egyszerűen csak válaszoltam neki, egyszerűbb volt ez így. 

- A fiúk... bonyolultak. Sosem volt affinitásom arra, hogy próbáljam megérteni őket... - fordult kissé ő is, s így már hátán feküdve ő is a csillagokat nézte. Mondhatni idilli volt a dolog... végülis csak megkaptam a kikapcsolós hétvégémet úgy, hogy közben azt is csinálom, amit kell... tapasztalatokat gyűjtve tudok meg róla többet, s többet. Két legyet egy csapásra, szokták mondani. 

- Mert a lányok olyan egyszerűek? - tettem fel kérdést neki. 

- Huhh... mi még náluk is rosszabbak vagyunk!- vallotta be kacagva, s ahogy szemem sarkából figyeltem őt most tudatosult csak bennem, hogy ez a lány miért is annyira elvarázsló. Őszintén boldog a bőrében, felvállalja magát, s pontosan tesz a mások véleményére. S ettől lesz ennyire ragyogó, hisz gondolkodása kihat az egész testére. A lelke a testén tükröződik. 

Nem is figyeltem, hogy mennyi idő lehetett, valamikor éjfél után vonszoltuk fel magunkat az apartmanba, aminek minden négyzetcentimétere már alvó emberekkel volt tömve, de szerencsésen nekünk volt saját szobánk, mondta nekem Steff megrázva a kulcsát a kezében. Amint kinyitotta az ajtót, elsétálva az ágyig konkrétan arccal lefele estem belé, s abban a pillanatban el is aludtam, legalábbis azt hiszem így volt. 

A másnapi felvonulás pedig életem legvidámabb szombatja volt, az energia ami az utcát megtöltötte, a mosoly a kicsik, nagyok, fiúk, lányok arcán egyszerűen annyira őszinte, s boldog volt, hogy olyasfajta élménnyel gazdagítottak engem, amit sosem fogok elfeledni.  Visszatérve a városba vasárnap pedig konkrétan már vártam, hogy írhassak róla, hiszen annyi ötletem, s elképzelésem volt a cikkel kapcsolatban, hogy már egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy melyikbe kezdjek bele. Amennyire nem örültem ennek a rámrótt cikknek, annyira hálás voltam már neki ekkora, hiszen ha nem így történtek volna a dolgok, akkor nem ismertem volna meg Steffet, akivel egy hétvége alatt olyan jóban lettem mint mással hónapok alatt sem. A kapcsolatot pedig egy pillanatra sem szakítottuk meg, ha éppenséggel nem futottunk össze a campuson, akkor az üzenetváltásaink voltak állandóak. Minden egyes alkalommal mosolyogtam, mikor felbukkant az arca a telefonomon, a gépemen. 

- No mi az kedves Lili... ki a szerencsés kiszemelt? - tette fel a kérdést Aria, s csak a szemem sarkából láttam, hogy leült az asztalom túloldalára. 

- Micsoda? - ráztam meg a fejemet, s zároltam le telefonomat... Steff éppen valamiféle idióta képet küldött magáról, amitől mosolygásom közepette majdnem kicsordul a könnyem is. 

- Olyan szinten rá vagy függve a telefonodra, hogy az nem igaz... - emelgette a szemöldökét, amint feléje néztem. - … hatodik érzékem pedig azt sugallja, hogy minden bizonnyal egy srác van a dologban! - fejtette ki gondolatait, mire majdnem elnevettem magam.... Ohhh ha tudta volna, hogy csak Steffről van szó. - Ráadásul most hogy rákérdeztem... teljes mértékben elpirultál!- igazolta magának elképzeléseit. 

- Tudod miért vagyok vörös? Mert kicseszett meleg van itt! Odakint van vagy 42ezer fok, s idebent nem megy a légkondi... miért is van ez? - tettem fel a kérdést, majd indultam el az említett berendezés felé, ami ténylegesen nem működött... egyre valószínűbb volt, hogy meg fogom főni itt a saját levünkben. - Valaki lenne olyan szíves és felhívná a szervízt? - néztem a szerkesztőségemre, s kiszúrtam az egyetlen egy embert akinek ekkor nem volt éppen semmi dolga. - Adam... tiéd ez a megtisztelő feladat! - mondtam neki zsivány mosollyal. - Engem pedig ha valaki keresne a legközelebbi jégveremben leszek!- ráztam meg a telefonomat a kezemben, majd úgy sétáltam ki a helyiségből, hisz igazán levegőre volt szükségem. Valóságosan úgy éreztem, hogy mindjárt meggyulladok. Találva kint egy árnyékos, meglepően nyugodt helyet a padra végig feküdve próbáltam egyben maradni, vagy legalábbis viselkedni, mint egy ember. Mármint mi volt ez az egész? Abban a pillanatban ahogy Aria elkezdte ezt a "biztos fiú van a dologban" beszédét, viselkedésem kínos faktora előtérbe került, s "kicsit sem feltűnően" eltereltem a témát, majd kirepültem a helyiségből. Viselkedésemre magyarázat éppen nulla volt. 

- Nicsak... az irodájukba begubózott vámpírt is látni napvilágon... nem úgy van, hogy ti elégtek a napon meg ilyesmi? - hallottam meg Steff hangját, s éreztem meg haját arcomon, hisz ő felém hajolva nézte arcomat, s talán próbált rájönni, hogy mit is csinálok itt egyedül. 

- Én ilyen vezető vámpír vagyok... tudod nekem vannak különleges képességeim!- jegyeztem meg vigyorogva, s az előző kis agyam felcseszése azonnal el is tűnt belőlem most hogy ő megérkezett... mintha nem is történt volna semmit. Szabályszerűen jelenlétével eltörölte mindenféle aggodalmamat, mi volt ez hát? Most komolyan. 

- Így már minden világos!- értett egyet, majd felülve a az asztalra mögém, engedte hogy lába közé dőljek miközben ő a vállamat kezdte masszírozni. Ha volt jóság az életben, na ez az volt... mintha tudta volna mire vágytam, mintha tudott volna a gondolataimban olvasni. Eszményi volt ez a néhány pillanat. 

- Eszedbe ne jusson abbahagyni!- ráztam a fejemet, s rendesen éreztem ahogy testem elgyengül kezei alatt. 

- Nem terveztem... - hajolt le fülemhez, majd úgy súgta a szavait nekem. Egész testemben kirázott a hideg. 

Az, hogy leizzadva keltem fel az éjszaka kellős közepén, az nem volt kifejezés. Konkrétan ha meztelenre öltöztem volna se segített volna testem fűtöttségén az egész. Szinte félálomban válltam meg a ruháimtól, s sétáltam be a zuhanyrózsa alá, ahol megnyitva a hideg vizet reméltem, hogy nem fogok felforrni ott egymagamban. Olyasfajta visszatérő álmaim voltak, melyek oly erősen rányomták a napjaimra a pecsétjüket, hogy legszívesebben bezártam volna magam a szobámba, elkerülve ezzel mindenfajta emberi interakciót.  

Szabályszerűen függeni kezdett a kedvem attól a ténytől, hogy Steff írt-e nekem, hogy találkoztunk-e... hogy milyen gyakran. Rengeteg időt töltöttünk együtt, de valahogy úgy éreztem, hogy nem eleget. S testem is úgy kezdte ezt érezni... tehát önkényesen bepakolta őt az álmaimba. A cenzúrázatlan álmaimba. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy mindezt megélem én. Mármint... Te Jószagú Úr, Isten! Ha valamivel sikerült felcseszniük munkában, automatikusan arra gondoltam, hogy meglehet délután találkozok vele, s egyszerűen már ez a tudat lenyugtatott, s ha valami szuper dolog történt a napomban, ő volt az első akinek mindezt megüzentem. A legjobb barátnőm lett, azt hittem... vagy talán... vagy talán annál több? Nem tudtam kezelni az érzéseimet, mármint... nem ismertem fel, hogy ezek meg mik? Mármint mi történt éppen? 

- Azt ugyan említetted, hogy címlapon leszünk... na de ezt... wow!- némi egyedüllétre vágyva kerestem meg a campus lehetőleg legeldugottabb, legcsendesebb helyét... de ő megtalált. 

- Amit megígérek, az úgy is van!- tártam szét karomat, majd felkaptam egy bébirépát és a számba dobtam azt, nem igazán nagyon felfigyelve a könyvemből. 

- Nagyon tetszett az írás... - mondta, s bármennyire is próbáltam volna haladni az oldalammal semennyire sem ment. - … nem említetted, hogy ennyire elvarázsolt az egész.  

- Pedig de... így volt... - mondtam, s hajtottam egy oldalt pedig közel sem haladtam egy szót sem mióta megjelent. 

- Lili... minden okés? - borzolta meg a hajamat, mire csak elhessegettem a kezét tőlem. 

- Persze... - bólintottam, majd kicsit szenvedve de sikerült egyedül felállnom a földről. - … csak tudod, lesz ez a kicseszett nehéz zárthelyim délután és az őrületbe kerget! Bocsi... de most mennem kell!- vettem fel vállamra táskámat, majd úgy tűntem el előle, meg úgy konkrétan az egész emberiség elől. 

Köszönhetően a fejlett technikának otthonról, s konkrétan a város bármelyik pontjáról ugyanolyan sikeresen tudtam dolgozni, tehát ezt ki is használtam így az elkövetkezendő néhány napban, meglehetősen erősen kerültem az embereket... legalábbis az embereket akiket ismertem, akiket meg nem ismertem azok nem érdekeltek. 

- Onnan tudom, hogy még élsz, hogy a szerkesztőségetek nem robbant fel... - hallottam meg Steff hangját abban a pillanatban, ahogy hátulról egyik fülemből kihúzta a fülesemet.  

- Jézus, Úr, Isten!- kaptam a szívemhez, ugyanis mondhatni egy kicsit megijesztett. Egy kicsit. 

- … ami engem illet... meghalt a telefonod vagy mi? - kérdezte, s egyértelmű választ kapott kérdésére, amikor kikapcsoltam a zenémet... a telefonomon. - Mert vagy az az opció lett volna, vagy csak az hogy szimplán kerülsz engem. - gondolkozott el. 

- Miért kerülnélek? - tettem fel a legóvatosabban a kérdést. 

- Ha tudnám a választ, szerinted megkérdezném? - foglalt helyet mellettem, majd szemem sarkából láttam ahogy arcom viselkedéséből próbálja kitalálni mi is van velem. Amint rájött, szeretném megkérni, hogy információit velem is megossza ugyanis teljes mértékben tudatlan vagyok. - Szóval? - kényelmesedett el. 

- Nincs semmi... - ráztam a fejemet. 

- Na ezt próbáld meg hihetően is előadni, okés? - billentette oldalra a fejét, majd arcomért nyúlt hogy maga felé fordítsa azt. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne seperjem le magamról kezét... s még véletlenül sem azért mert idegesített. Ohhh jajj... dehogyis. Épp ellenkezőleg, a testem minden felületén akartam érezni őt. Most már tudtam... egyszerűen csak nem akartam kimondani... vagy éppen nem tudtam? Nem éreztem most a különbséget a kettő között. 

- Ha az elől a szerkesztőtársad elől menekülsz, aki olyannyira beléd van zúgva... megértem... én is menekülnék... egy másik kontinensre. Van valami fura abban a fiúban!- mondta, s ahogy  lehelete nyakamat érintette majdnem leestem a padról, de meglehet csak teljesen megfagytam ültő helyemben. 

- Adamről beszélsz? Ohh, jajj... nem. - nevettem el magam kínosan, majd muszáj volt felállnom, s a korláthoz sétálnom mert nem bírtam megállni egy helyben. Innen nézve a naplementét olyan... romantikus volt. Már csak egyedül is... most pedig... eláshattam volna magam? Olyan jó lett volna. 

- Akkor meg Lili? Mi történt? Azt hittem jó barátok lettünk. - sétált értetlenül mellém, s míg én előrefele hajoltam a korlátnak, ő mindezt háttal tette. - Hiányzol. - túrt bele a hajába. 

- Pedig itt vagyok... - meredtem a távolba, s úgy szorítottam meg a korlátot. Meglehet, hogy megfordult a fejemben, hogy leugrok. Meglehet. 

- Kétlem. - mondta majd egy szempillantás alatt felemelte magát, s felült a korlátra. 

- Ha leesel megverlek, de tényleg. - motyogtam felé sem pillantva. Tudtam, hogy elmosolyodott erre. Éreztem. 

- Figyelj Lili... tudod, hogy mennyire nem kedvelem ezt a sok köntörfalazást, de mivel rólad van szó próbálok nem leugrani rögtön innen! Okés? - dobolt az ujjával a fém rúdon, amint éppen ült. 

- Mert rólam van szó? - fordultam mégis felé értetlenül. 

- Hát... - forgatta a szemeit. - … igazából sosem mondtam neked, de attól a pillanattól kezdve hogy megláttalak a campuson hatalmas crushom lettél... mármint tényleg... hatalmas. - mondta, s leugrott a helyéről mire én meg nem tudtam feldolgozni az információt. Mármint... Jézusom! Napok óta olyan történése forognak le a fejemben, amiknek semmi közük a valósághoz, s most ez itt így megtörténik... biztos csak egy vicc volt. Konkrétan már listákat írtam arról, hogy miért lehetetlen ez az egész, ami bennem játszódik le. Például... Ő sosem állna le egy olyan lánnyal... egy olyan lánnyal, mint én... Én aki semmit sem tud. Se magáról, se másról. - De mivel jól tudtam, hogy a fiúkat szereted... így hát tudtam, hogy semmi esélyem nem lehet. De hát egy lány álmodozhat, nem? - mosolygott, s ha emberiség láthatott szép mosolyt... na ez az volt. - Mikor kiderült, hogy te írod a cikket én azt hittem kibújok a bőrömből... mármint hogy megismerhetlek... így vagy úgy, de sikerült... és komolyan ááááá... legszívesebben a világba ordítottam volna a boldogságomat!- gondolt vissza arra a lassan két hónapja történt alkalomra, amikoris kiderült hogy hogyan is fogunk mi találkozni. - … mondjuk meglehet, hogy nem csak az Istenek keze volt a dologban. - bámult a távolba egy keveset. 

- Megfúrtad az embereket, hogy senki se vállalja el a cikket? - pakoltam össze a dolgokat, mire ő csak ártatlanul pislogott rám, s ajkaiba harapott. - Ez komoly? - kérdeztem tőle totálisan meglepődve. 

- Talán igen... talán nem... - nevette el magát teljesen megilletődve. Steff, akié volt a világ összes önbizalma, magabiztossága ott állt előttem és meg volt illetődve. Nem igazán hittem el. 

- Ohh... - próbáltam felfogni a dolgokat, ténylegesen nagyon próbálkoztam a földön maradni. 

- Csak kérlek ne utálj érte... kérlek... - kínosan vigyorgott felém, majd a következő pillanatban valami olyat tettem, ami életem legbátrabb tetteként könyvelhettem el abban a pillanatban. Egy másodperc leforgása alatt léptem elé, olyan közel, hogy egy tollpihe sem fért volna el közöttünk, majd mielőtt rájöttem volna hogy mit csináltam, ajkaimmal fedtem el az övét. S ha én meglepődtem, akkor ő? Első pillanatban talán ő sem fogta fel a történéseket, de utána már... utána már talán értette mi is történik, s úgy vont magára megtámaszkodva a korláton. 

- Talán mégis van esélyem? - ajkaimra suttogta a szavakat, miközben el nem engedett kezei körül... számon szájfényének íze a legcsodálatosabb íz volt mit valaha érezhettem. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen lesz. Tényleg nem. 

- Talán mégis...