Sziasztok! Mint ahogy azt tegnap sejtetni engedtem a csoportomban, ahova amúgy ITT csatlakozhattok, ma elhoztam nektek egy a még korábban elkezdett történetemnek a II. Részét. Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást! További szép napot Mindenkinek! Dorka
Szavak száma? 3800
Az I. részt ITT olvashatjátok!
Néhány pillanaton keresztül csak az üzlet ajtajának dűlve, némán próbáltam kitalálni, hogy vajon mi is történhetett itt, miért is lehetett ez a hely zárva? Szabályszerűen a csontjaimban éreztem, hogy ez semmi jót nem sejtet. Így éreztem és kész.
- Talán csak elfelejtett értesíteni, hogy szabadságot vesz ki... vagy valami halaszthatatlan dolga akadt. - próbált a srác valamiféle értelmes magyarázatot találni a történésekre. Arcom egy csöppet sem rezzent meg mondataira, ellenben valahonnan tudtam, hogy ezek sajnos nem a megfelelő válaszok kérdésünkre. Hívhatnak az emberek pesszimistának nyugodtan, de ha így volt, hát így volt.
- Nem. - válaszoltam magamhoz hűen tömören, s elővettem telefonomat, ami nyilvánvalóan akkor gondolta benyögni az unalmast. Nem akart semmi sem betölteni, megfordult fejemben, hogy földhöz vágom, de nem lett volna kedvem újat venni. Mély levegőt véve inkább visszatettem azt a zsebembe.
- Nem tudom mihez... de nézd csak... használd az enyémet. - nyújtotta felém az enyémnél legalább tízszer drágább telefonját. Még megfogni is féltem volna, esélytelennek tartottam, hogy elfogadom.
Megrázva a fejemet lágyan, nyilvánvalóan nem fogadtam el. Nem tudtam hirtelen mit kezdeni magammal, opciókat próbáltam összeszedni miszerint valami információt szerzek a nőről, nem gondoltam, hogy addig nyugodtan tudnám a fejemet álomra hajtani, mígnem valami biztosat tudnék a csendes társamról.
- Talán... bemehetnénk a szomszéd üzletbe, hátha ők tudnak valamit... - vetette fel az ötletet, s szó mi szó ez egészen épkézláb lehetőségnek tűnt, de mielőtt tettem is volna egy lépést az üzlet felé kezét lassan felém nyújtotta. - Sebastian... Stan. - mondta ki lassan, majd ott tartotta előttem kezét, amit én mondhatni csak szüntelenül, talán pislogás nélkül bámultam azt. Mit kellett volna tennem vele?
- Öhhm... - motyogtam magamban. - Mia... - vakartam meg tarkómat, majd mielőtt még kínosabb helyzetbe hoztam volna magam lábamat indulásra késztettem. - Mia Dalca. - ismételtem el mellette elhaladva nevemet teljes egészében. Sors érdekes fintorja volt az, hogy nevem anyanyelvemen, mármint a családnevem jelentése a bizonytalan volt. Vicces, nem? Azt hiszem ezt ő maga is azonnal konstatálta, de nem jegyezte meg.
Megállva az üzlet előtt, mély levegőt véve összeszedve minden erőmet próbáltam tovább haladni, de a küszöb átlépése azt jelentette volna, hogy hosszabb beszélgetésbe kell bonyolódnom valakivel, ami több mint félelmetes volt. Teljesen összerezzent a testem, mintha üvegfalba ütköztem volna.
- Ha gondolod... - kezdett bele lassan, mintha érezte volna, hogy hogyan kell kezelni engem. - … szívesen utánakérdezek én a dolgoknak. - vetette fel ezt az ötletét óvatosan. - Talán kényelmesebb úgy, nem? - tette hozzá még kedvesen, mire én felé sem fordulva remegő lábakkal léptem el előle, s hagytam utat neki az ajtónál, majd homlokomat a hideg ablaknak dűtve fél szemmel láthattam, ahogy elhalad mellettem, s lopva talán egy apró mosolyt küld felém. Megszédültem. Hátat fordítva a hideg ablaknak, annak tövébe lecsúsztam... muszáj volt leülnöm, nem bírtam magam tovább tartani. Ez a pánik roham most honnan jött? Honnan?
Nem tudom mennyi idő telt el, néhány pillanatig azt sem tudtam, hogy hol is vagyok valójában ugyanis térdeimet mellkasomhoz húzva fejemet azokra hajtva próbáltam ember módjára viselkedni, legalábbis a minimális szintet megütni a társadalmi normák szerint.
- Mia? - hallottam meg hangját, ami valahogy a világom zajtalan mindenségébe beszökött egyedüli külső hangként. - Mia... minden rendben? - kérdezte tőlem, egy pillanatra sem váltva vissza a helyi nyelvre, maradva a románnál. Talán érezte, hogy azzal talán többet ér el nálam. Igazából amúgy miért akart volna olyat?
Finoman bólintottam ahogy felemeltem a fejemet, s ekkor láttam, hogy hátitáskáját ledobva ő maga is velem egy szintben guggolt próbálva rájönni talán arra, hogy élek-e még. Nem voltam benne biztos. Próbálva nem foglalkozni közelségével megkíséreltem felállni helyemről, ámde a lábaim egyelőre nem díjazták ezt az ötletemet. Könyökömnél kapott el, amikor majdnem elvágódtam.
- Csak óvatosan... jó? - nézett rám világi kék szemeivel, s pislogás nélkül addig figyelte arcomat, mígnem bólintottam neki, hogy elengedhet most már talán megmaradok a saját lábamon. Megtartva a tisztes távolságot, azért túlzottan nem lépett annyira távolra, hiszen mintha azt láttam volna a szemében, hogy... aggódott értem? De csak úgy tapintatosan. Volt valami kivételes a tekintetében, ami miatt a szokottnál többet, talán két másodpercig is nézni tudtam őt. Egy idegent. - Szóval... - mikor látta, hogy nem készülök összeesni megszólalt újfent. - … semmi jót nem tudtam meg. - ekkor már nem arcát figyeltem, de ahogy ezt kimondta azonnal ránéztem. A szívem megállt, tényleg.
- Mi... mi történt? - remegő hanggal kérdeztem meg, s harcoltam magam ellen, hogy szemébe nézzek miközben beszélek hozzá. Nekem ez igenis nehéz dolog volt, nem mert neveletlen voltam, egyszerűen csak idegen volt számomra ez a dolog... túl... intim?
- Néhány órája egy mentő vitte be a Szent József kórházba. Semmi többet nem tudtak mondani. - túrt bele a hajába.
- Be...be... be kell mennem. - mintha kezdő dadogásom is előjött volna. Ez a hirtelen jött sokk érzés teljesen átvette a testem feletti irányítást. Nem szerettem az ilyet, okkal nem szerettem emberek között lenni, mert... megijesztettek? Ezt művelték velem? Mi is volt pontosan ez?
- Veled tarthatok? - kérdezte, mire én nem is válaszolva kiléptem előle és azon gondolkoztam, hogy hogyan is tudok a legkönnyebb módon eljutni a kórházba. - Fogjunk... fogok egy taxit. - előzött meg engem, s seperc alatt leintett egy sárga dobozra emlékeztető járművet. Nem mozdultam. Gyűlöltem a taxikat, mondjuk kevésbé, mint a tömegközlekedés bármelyik fajtáját, de attól még továbbra is gyűlöltem őket. Általában sétálva mentem mindenhova, elég megpróbáltató volt az is számomra.... az emberek ott is ottvoltak. - Vagy... mehetünk gyalog is. - szerintem arcomon láthatta, hogy nem repdesek az örömtől, hogy be kell szállnom a kocsiba.
- Nem. - mintha megembereltem volna úgy mondtam ki gyorsan ezt a szót, majd elé törve nyitottam ki az ajtót, s úgy repültem be a hátsó ülésre, mintha vágytam volna erre. Pedig nem. Nagyon nem.
Tekintetem találkozott a taxisofőrével a visszapillantótükörben, s nagyot nyelve sem jött ki egy árva szó sem a számon... de hallani sem hallottam semmit igazán.
- Elmondja, hogy hova szeretne menni vagy mi? Megnémult? - az emberi bunkóság talán az egyik fő oka amiért nem kedvelem a társaságukat. Vagyis nem talán, hanem biztos. Az emberek bunkók, nincs mit szépíteni. - Nem érek rá egész nap. - zsörtölődött, s én csak nagyra nyitott szemekkel pislogtam magam elé.
- Szerintem mindezt kedvesebben is lehetne. - szólalt meg ekkor a mellém becsúszó Sebastian, aki szúrós pillantásokat vetett a sofőr felé... mintha kész lett volna meggyilkolni a tekintetével a sofőrt. - A Szent József kórházba legyen szíves... - mondta, s már előre feléje nyújtott egy bankót, ami legalább ötször fedezte az utunkat. - … seggfej. - tette hozzá egészen stílust váltva, mindezt már teljesen halkan, amit csakis én hallhattam már. Nem tudom miért, de apró mosolyra nyílt a szám. Halovány volt, de megtörtént... s ő ezt észrevette. Ő is így tett.
- Valahonnan nagyon ismerős ám maga nekem. - jegyezte meg a sofőr miközben már a motort el is indította alattunk, s besorolt a többi kocsi közé.
- Figyelje inkább az utat... megtenné? - rázta meg a fejét elképedésében, majd ugyan érzékeltem, hogy a taxis motyogott valamit, de tudatomig nem jutott el... főleg talán azért, mert Sebastian nyújtott felém valamit. A borítékra pislogtam értetlenül. - Tudom, hogy nem a megfelelő alkalom, de... - vakarta meg a tarkóját... bizonytalannak tűnt, talán... félt? - … nézd meg... hátha... - s mivel nem vettem el tőle a borítékot ölembe helyezte azt. - … hátha lenne kedved hozzá. Persze... nemet is mondhatsz, az is teljesen megfelelő.
- Maga meg milyen nyelven hablatyol itt nekem? Biztos maga is egy bevándorló.... hihetetlen, hogy ezek a bevándorlók mennyire a fejünkre nőnek. - jegyezte meg zsörtölődve a sofőr, mire azt hiszem ez volt az utolsó csepp a pohárban Sebastiannél.
- Na idefigyeljen... jobb lesz, ha moderálja magát! Alapvetően nem beszélhet így az emberrel, de hogy így hölgy előtt így viselkedjen... elképesztő. Bőven elég pénzt adtam ahhoz, hogy az utat ezután némán folytassuk... jó? Köszönöm. - a lehető legneveltebben oltotta le a férfit, aki azt hiszem társam tekintetétől mintha... mintha megijedt volna... mondjuk lényegesebben jobb fizikumú ember volt, mint ő szóval. - Bocsánat... - nézett felém félve. - … egyszerűen csak nem tudom elviselni a bunkó embereket.
- Én az embereket sem... úgy összességében. - jegyeztem meg halkan, s inkább, hogy lefoglaljam gondolataimat a borítékot kezdtem szétbontani lassacskán.
Amiben pedig két belépőjegy volt egy holnap esti felolvasó estre, jöttem erre rá, ahogy elolvastam a szépen szerkesztett betűket rajta.
- Ohhh... - csúszott ki a számon, s konkrétan visszaejtettem az ölembe a papírokat.
- Nem tudom... esetleg lenne kedved hozzá? Láttam, hogy nemrég az írónő egyik könyvét olvastad és... nagyon belemélyedve élvezted azt. - szóval figyelt engem... mikor én nem éreztem, akkor is felém pillantott egyszer-kétszer.
- Ezt... nem fogadhatom el. - ráztam meg a fejemet, s visszanyújtottam felé a borítékot.
Az igazság az, hogy erről az eseményről én magam is tudtam, de két okból sem vehettem figyelembe létezését: 1. ez azért egy olyan szociális esemény, ahol ténylegesen emberekkel kellene interakcióba kezdenem; 2. hónapokkal ezelőtt elfogytak rá a jegyek, szó szerint lehetetlenség volt már ilyen időben szerezni rá belépőt.
- … ezt nem. - ráztam a fejemet, s egészen kellemetlenül kezdtem magam érezni, talán azért mert ő eddig igazán kedves volt velem én pedig... én pedig én voltam. No az ilyenek miatt is felfordult a gyomrom.
- Egy próbát megért. - jegyezte meg egy kedves mosollyal. Valamit mondanom kellett, éreztem, hogy valamit muszáj volt mondanom.
- De... köszönöm. Rendes gesztus... azt hiszem. - a tőlem telhető legjobbat varázsoltam elő magamból. - A helyzet az, hogy... nem igazán tudok mit kezdeni az... emberekkel. - nem is értem miért éreztem azt, hogy bármit is magyaráznom kell, de mégis úgy tettem. Azt volt az érzésem, hogy megérdemelte ezt.
- Megérkeztünk. - ordította el magát a sofőr, s konkrétan akkorát fékezett be a parkolóba érve, hogy majdnem repülni is megtanultam előrefele.
- Észrevettük. - motyogta Sebastian az orra alatt, majd miután kiszállt a kocsiból felém nyújtotta kezét, de én segítsége nélkül is ki tudtam szállni. Azt hiszem valójában tudta, hogy ez lesz a reakcióm, ámde ő tartotta magát ahhoz, hogy jólnevelt. Eszményien jólnevelt. Már-már talán nem is evilági.
Beérve a kórházba mondhatni lehetetlenség volt bármiféle információt megszerezni az idős hölgyről, tekintve, hogy nem voltunk hozzátartozói. A bennem kialakult alkalmi pánikon ez kicsit sem segített. Sebastian mindvégig mellettem volt, s ösztönösen ő beszélt, míg én egy szót sem szóltam. Látszott rajta, hogy számára ez nem nehézség, szívesen úgymond... kisegít. S azt kell, hogy mondjam mintha az ő szemében is láttam volna az aggodalmat. Szavak nélkül támogatott.
A teljes kórházat viszont mégsem járhattuk volna át minden szobába benézve, előbb utóbb valószínűleg kivágtak volna minket... ámde ekkor mintha meghallották volna az istenek a meg nem fogalmazódott imáimat egy lány lépett oda hozzánk.
- Mia? - érintett meg a vállamon, mire én összerezzentem. Sebastian mellkasába ütköztem hátra lépve egyet. - Mia Dalca? - mondta ki a teljes nevemet. - Susan Leta... az antikváriumos Marie unokája. A nagymamám, már sokat mesélt rólad. - magyarázta rögtön megszólításomat, hátha talán ettől kevésbé lesz ijedt az arcom. - Az igazság az, hogy néha olyannak érzem mintha mindketten az unokái lennénk. - nevette el magát, én meg bármennyire is próbáltam erre valamiféle reakciót kicsikarni magamból, nem ment.
- Mi történt Mrs. Letaval? - fogalmazta meg a kérdést inkább Sebastian. - Láthatjuk esetleg? - folytatta.
- Csak rokonok mehetnek be hozzá... sajnálom. Viszont... az ablakból láthatjátok őt. Kövessetek! - indult el előttem, s Sebastian lépett is, viszont én nem. Most realizálódott bennem, hogy mennyire is féltem a kórházaktól... is. Szabályszerűen éreztem, ahogy meggyengülnek a lábaim alattam.
- Gyere! - fordult felém Sebastian, majd némi hezitálás után ujjait ujjaimra kulcsolta, s mintha így adva energiájából nekem indult meg előre... velem együtt. Nem tudtam elviselni általában az emberek érintését, a kezemet meg végképp nem szokta fogni senki sem, max én tördelem ujjaimat néha napján, s hosszú idő óta talán ez volt az első alkalom, hogy nem rántottam el rögtön magamat valakitől. Megszorítottam bátortalanul ujjait, s követtem őt.
- Alig 3 órája jöttünk be... mint kiderült enyhe szívinfarktusa volt, ezért van megfigyelés alatt, gépeken. - magyarázta a lány előttünk, mikor megálltunk az ablak előtt, s láthattuk a hölgyet feküdni az ágyon mozdulatlanul, csendben.
- Mi... mi okozhatta? Olyan életerősnek tűnt nekem mindig is. - mondta Sebastian, akinek ujjait talán ekkor már annyira szorítottam ujjait, hogy majdnem eltörtem azokat, de neki egy szava nem volt.
- Mint kiderült... kapott egy telefont... mi nagyon... felrázta. Az antikvárium épületét ki akarják lakoltatni, s felújítva valami modern őrültséget akarnak a helyére. - s ha ember arcán jelenhet meg halálfélelem, akkor az enyémen, ekkor megjelent. Kevés dologhoz tudok kötődni, de ha valamivel valahogy mégis kialakul ez a kapcsolat, akkor annak elvesztése... tragikus lehet.
- Ne. - ennyi jött ki mindössze a számon, s automatikusan hátra lépve dőltem a falnak.
- Édesanyám éppen próbál utánajárni a dolgoknak, hogy hogyan is lehetne kijátszani a dolgot, de egyszerűen... nem látunk kiutat. Nyilván a nagymama egészsége a legfontosabb, de ha papa után ezt is elveszíti... akkor... bele sem merek gondolni mi történik vele... - s ekkor valami olyan történt, amin jómagam is meglepődtem. Szabad kezemet feléje nyújtottam, s én simogattam meg a vállát bátorítóan. Én... én, aki bármelyik pillanatban összeeshetett.
- Kitalálunk valamit. Megígérem kitalálunk valamit. - motyogtam, s bátorítóan rámosolyogtam, a tőlem telhető legbarátságosabban, majd éreztem, hogy el kell innen tűnnöm, mert a kórház az engem... megbetegít. A lelkem ép részeit is tönkreteszi.
Némán sétáltam Sebastian előtt, s habár nem figyeltem hátra tudtam, hogy követ engem. Lépteivel nem előzött meg engem, de talpának a földdel való érintkezése állandósult egy kiszámítható ütemben mögöttem.
- Ez... nem... ezt... nem. - motyogtam elképedve. Egy közeli park elhagyatott részéhez érkezve muszáj volt leülnöm egy kicsit, majd ezt megbánva újfent felálltam. Majd leültem, majd felálltam. Majd leültem, majd... felálltam volna, de ő leült mellém, s kezét az enyémre helyezte. Ülve maradtam.
- Nem akarom, hogy ezt tolakodónak vedd... - mondta lassan, a szavai felé irányították tekintetemet. Szemébe ugyan nem tudtam nézni, de legalább már nem a távolba bámultam idegesen. - … de... mintha ott bent is megnyugtatott volna. - tette össze a képet, mire én nem szólva, nagyon még megmozdulva sem, hunytam le a szememet, s próbáltam nem elhányni magamat. Minden más esetben talán már elrohantam volna, vagy talán még fára mászni is megpróbáltam volna csak azért, hogy az emberi kontaktust elkerüljem, de most itt valahogy ez nem volt az első ötletem. Nem értettem, de igaza volt. Tényleg megnyugtatott. - Ígérem... kitalálunk valamit. Nem hagyjuk, hogy az a hely odavesszen. - rázta meg a fejét, s ujjaimat gyengéden simogatta, miközben én úgy ültem ott, mint egy facövek.
- Mégis hogy? - bukott ki belőlem.
- Bízz bennem... ismerek embereket. - próbálkozott, szavaival is nyugtatni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megmaradjon neked ez a hely... - mondta úgy, mintha évek óta ismertük volna egymást, s legjobb barátok lettünk volna. Elhihetitek nekem nem volt olyanom. Őt pedig úgy nyilvánvalóan nem ismertem, de ő sem engem... mégis.. Szavai nem voltak idegenek számomra, nem volta hihetetlenek. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hittem neki.
- … nekünk. Már... te is oda tartozol. - emeltem fel a tekintetemet, s mélyen a szemébe néztem. Nem tudom mi ütött ekkor belém, talán életem legbátrabb dolga volt ez, amit tettem.
- Ezt igazán megtisztelő hallani. - mosolyodott el, amit viszont nem tudtam sokáig nézni... zavarba hozott. Magányra volt szükségem, egy kicsire legalább. Meg kellett találnom a lelki békémet... egyedül. Összeszedve minden energiámat két lábra álltam, majd ujjaimat elhúztam az övéiből.
- Elmegyek veled. - néztem előttem ülő alakjára, teljes zavaromba mormolva neki. - Ha még... mindig... - kezdtem bele, de szavaim kicsit összekuszálódtak a fejemben. -… mindegy... hagyjuk. - ráztam meg a fejemet, mire ő addig ügyeskedett míg a szemembe tudott nézni.
- Érted menjek mondjuk... este 6ra? - ajánlotta fel udvariasan.
- Ott találkozunk... - mondtam, majd sarkon fordulva távolodtam el alakjától, fejemben néhány pofont kiosztva magamnak visszagondolva, hogy mit is csináltam.
Az, hogy az éjjel sikerült aludnom, az enyhe túlzás lett volna kijelenteni. Hol melegem volt, hol fáztam, a város talán összes zaját meghallottam, sőt még egy légytársam is lett időközben, ami nyilvánvalóan utolsó idegszálamon táncolva próbált kikergetni az épeszűségemből. Valóságos gyomorgörcsöm alakult ki az estével kapcsolatban, pedig szimplán egy felolvasó estről volt szó. Megfordult a fejemben, hogy lemondom, de nem igazán tudtam volna annak módját így hát magamat az idegösszeroppanásba kergetve vártam az indulás pillanatát, hisz tudtam addig a pillanatig úgyis esélytelen lesz megmaradnom élve.
A hideg zuhany vétele után belebújva egyszerű kis ruhámba, ami tőlem több, mint meglepő volt, hajamat jobb oldalt feltűzve kulcsaimat, s az ajándékkönyvet felkapva indultam végül el. Ajándékkönyvet... igen. A helyzet ugyanis az volt, hogy... ha nagyon akartam volna minden bizonnyal tudtam volna szerezni jegyet a felolvasó estre, sőt talán magam is kaptam névre szóló meghívót, csak éppen nem foglalkoztam vele. S hogyan is történhetett ez? A munkámról eddig nem igazán tettem említést. Fordító volt a szakmám, s történetesen azt a könyvet, amiből épp felolvasást tartott az írónő én fordítottam nemrégiben románra.... ez volt a legutóbbi nagy munkám. Szerettem ezt csinálni ugyanis emberekkel nem igazán kellett foglalkoznom, viszont könyvekkel annál inkább, amiket szó mi szó többre értékeltem, mint az előbbieket. Ráadásul a magam ura voltam így hát ez is sokat segített az egészben. Nyilvánvaló volt, hogy nem vertem nagy dobra ezt az egészet, mert miért is tettem volna?
- Mia... ohhh... milyen csinos vagy. - jegyezte meg Sebastian, akivel a helyiség bejárata előtt találkoztunk tekintve, hogy nem engedtem, hogy értem jöjjön.
Inkább nem is foglalkozva szavaival feléje nyújtottam az ajándékszatyrot, amit mindezidáig én hoztam.
- Ez... mi? - vette el, mire én magam éreztem az összezavartságot, s majdnem elhúztam tőle ajándékomat, gondolva mekkora buta ötlet is volt ez. - Nem... nem... köszönöm. - kapta el a dísztasakot, mielőtt elhúzhattam volna tőle. - Oh... ohhh... - csillant fel a szeme, amikor meglátta, hogy mit is tart a kezében. Széles mosoly ült az ajkaira mikor meglátta a román szavakat... mintha egy kisgyerek kapta volna meg a legjobban vágyott ajándékát. Őszinte boldogság terült szét arcán.
- Ez az a könyv... amiből ma felolvas. Gondoltam... örülnél neki. - a lehető legtöbbet próbáltam kihozni magamból.
- Nem is tudtam, hogy ezt lefordították... r... - lapozott bele, s azt hiszem ebben a pillanatban észrevehette a nevemet a borító belsejében. Némán bólintottam. - szóval ezt te... ohhh... elképesztő. Ez... - komolyan csodálkozása igazán valódi volt, nem tolakodó, nem sok... őszinte.
Nem tudva mit kezdeni a helyzettel inkább csak egy aprócska mosolyt hoztam ki magamból, majd inkább sarkon fordultam, s elindultam be az épületbe.
S azt kell, hogy mondjam... megérte eljönnöm. Az írónő tolmácsolásában olvasni csodálatos szavait... felért egy életre szóló élménnyel, még akkor is ha az a "sok" ember néha kicsit kellemetlen helyzetbe hozott... ámde Sebastian itt volt mellettem, s némán élvezte társaságomat. Nem erőltetett semmi beszédet, azt a minimális szóváltást mit ejtettünk említeni sem kell, de mindez olyan... kellemes volt. Ha valami miatt kevésbé éreztem feszélyezve magam akkor az Ő volt. Több, mint felfoghatatlan volt ez számomra. Talán egy valóságos csoda... abszolút érthetetlen.
- Köszönöm szépen. - azt hiszem nem lepődött meg egy kicsit sem, mikor a felolvasás után én rögtön elhagytam a helyet, svédasztalos, beszélgetéses parti nem az én világom lett volna... nagyon nem.
- Gyanítom te lehet erre névre szóló meghívót is kaptál... ha lehet egy tippem. - jegyezte meg, ahogy némán álltam mellette a sötét éjszaka leple alatt.
- Meglep, ha azt mondom, hogy... nem szoktam ilyennel foglalkozni? - talán vele az elmúlt 24 órában többet beszéltem, mint úgy összességében bárkivel az elmúlt évek alatt. A tény, hogy gond nélkül tettem mindezt mindkettőnk anyanyelvén lehet, hogy sokat számított... sőt.
- Akkor enyém a megtiszteltetés, hogy elkísértél. Igazán élveztem. - vallotta be, miközben egy pillanatra sem engedte el ajándékát a kezéből. - Valószínűleg holnapi álmosságom okozója lettél ezzel a darabbal... - lengette meg előttem a könyvét.
- Jajj... ne... én nem... akart... - ijedtem meg hirtelen, nem volt szándékomban semmiben korlátozni őt, főleg nem alvásban.
- Nyugi... csak vicceltem. Vagyis nem... baj biztos, hogy nem lesz ebből, de az biztos, hogy még ma neki kezdek ennek a darabnak. Ritkán sikerül ilyen módon olvasnom... s szó mi szó beszélnem is. Azért lehet, hogy néha töröm a nyelvet... - szegte le tekintetét.
- Nem... egyáltalán nem. - tiltakoztam rögtön. - Nagyon jól beszéled... - bólogattam nem is nézve rá, szerintem ezen már nem lepődött meg, de bunkóságnak sem vette.
- Köszönöm. - mondta. - Egyedül anyukámmal szoktam még így beszélni... meg a terapeutámmal... mindegy. - rázta meg a fejét, azt hiszem nem akart túl sok lenni. Zavarba jött. - Lenne kedved esetleg... beülni valahova... egy csendes kávézóba? - vetette fel ötletét.
- Ez...nem igazán az... én... dolgom... - nem feltétlen érthetően, de próbáltam kifejezni magam a legjobban.
- Persze. - gond nélkül fogadta el válaszomat, nem problémázott miatta. Türelmes volt. - Viszont... talán a telefonszámodat megkaphatom... ne értsd félre... nem zaklatni akarlak, vagy bármi, de...
- Persze. - bólintottam, s elővéve kis táskámból egy papírdarabot gyorsan felfirkantottam rá számomat. - Ha esetleg valami kiderülne Mrs. Letaval kapcsolatban... - konstatáltam, hogy valószínűleg emiatt kérhettem el számomat, ami logikus volt végülis.
- Bizony...
Minden nap elsétáltam a kis csoda helyem előtt, ami minden nap továbbra is zárva volt, de valahogy szükségem volt legalább elmennem előtte. A sok élet, a rengeteg csodálatos világ, mi ezen falak mögött rejtőzött nem veszhetett csak úgy el... viszont bámennyire is jártam utána, egyszerűen lehetetlennek tűnt a bekövetkezendőt megakadályozni... ameddig is egyszer csak elsétálva a hely előtt az... nyitva volt. Szinte feltéptem ajtaját olyannyira izgatott lettem a nyitva tábla láttán. A kis asztal mögött viszont nem Mrs. Letat láttam, hanem unokáját, akivel még a kórházban találkoztam.
- Nagymamám megmondta, hogy ezt a helyet nem vehetik el tőle. - csapta össze tenyerét a vidám leányzó. - Míg fel nem épül, addig én és anya ugrunk be helyette... azt mondta, hogy fontos, hogy nyitva legyen a hely... mert valakinek igenis szüksége van rá... jobban, mint talán neki magának. - egyszerre annyi mindent mondott, mit talán én egy hét alatt sem alkotok meg a szavaimmal.
- Ezt... hogy? Hogyan? - sétáltam egyre közelebb asztalához.
- A hely kapott egy névtelen adományt, amivel konkrétan... az egész épületet meg tudtuk venni. Elképesztő... hihetetlen. Vannak még jóságos emberek a Földön. - mondta örömében, mire muszáj volt elmosolyodnom, hisz szó mi szó nem hittem a fülemnek. Az Istenek meghallgatták az imáimat, hihetetlen.
- Én azt hiszem... - motyogtam halkan, majd mutattam, hogy akkor viszont most én elvonulok a helyemre, hisz ha már megtehetem, akkor meg is teszem. Alig egy hét kihagyás után igenis hiányzott ez a hely.
- Csak nyugodtan. - válaszolta a lány, s ahogy beléptem az én kis varázslatos hátsó részembe egy embert láthattam a lépcsőn ülve olvasni. Elmosolyodtam.
- Üdv újra itt... - köszöntött engem felnézve a könyvéből a világ talán legkedvesebb mosolyával.
- Üdv... - jegyeztem meg, majd valamiféle indíttatásból nem szokásos helyemre ültem le, hanem szinte mellé, szintén a lépcsőfokokra.
- Maradhatok? - pislantottam fel rá.
- Maradhatsz.... - felelte Ő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése