Sziasztok! Hoztam is nektek egy kis olvasnivalót, meglátjuk tetszik-e nektek! Köszönöm, hogy itt vagytok nekem, mikor egy-egy ember rámír, hogy éppen olvasott, s hogy tetszett neki az írásom... nincs annál szebb dolog számomra. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! No de jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka
Inspiráció? Pharell egyik interjújából megtudtam, hogy nem is olyan régen születtek hármas ikrei, s ezt a dolgot érdekesnek találtam. S habár nem egészen ilyennek terveztem ezt a részt, végülis csak összetette ez magát! Külön köszönet Cintinek, hogy segített címet találni, még azelőtt, hogy igazán bármit tudott volna az írásról!
Szavak száma? 3033 (Na jó... ez poén lett, hogy még a szavak számában is ennyit szerepel a 3as)
3... 2.... 1... s az üvegpohár földet ért, s abban a szent pillanatban millió darabra tört szét. Tudtam, hogy nem fogok tudni leszállni a székről feltakarítani, de azt is tudtam, hogy minden bizonnyal ezzel a műveletemmel sikerült felkeltenem Sebastiant, pedig azt akartam elkerülni a legjobban. Az igazság az, hogy azt sem tudtam elhinni, hogy eddig a pillanatig sikerült néma csendben lennem, meg úgy például tényleg mindent megcsinálnom segítség és gond nélkül.
Hajnali 3 óra volt, én pedig 2 órája a konyhába telepítettem főhadiszállásomat, ahol csokis kekszeket sütöttem, vagyis jelen pillanatban már csak díszítettem őket a lehető legprofibb pontosággal. Utóbbit az magyarázta, hogy grafikusként dolgoztam egy könyvkiadónál, az előbbit pedig az, hogy... a pocaklakók, akik szám szerint hárman vannak, úgy gondolták, hogy a nehéz elalvás után, hajnali 1kor felébrednek, s olyan energiát adnak az anyukájuk számára, mintha ő maga is kialudta volna magát, ezért a lehető legnagyobb energialökettel kezdett hát ő neki a kiengesztelő sütögetésnek. Muszáj volt valamit csinálnom.
- Lena... - hallottam meg nevemet a szobánk irányából, s felpillantva láthatta Sebastian aggódó arcát, s álmos tekintetét. - … te meg... mit csinálsz? -nézett körbe a konyhaszigeten, ami konkrétan úgy nézett ki, mintha gyerekek délutáni kreatív partijukat töltötték volna itt... csakhogy én felnőtt vagyok... és amúgy hajnali 3 óra van. - Hallottam a csörömpölést... majd mikor felébredtem... te sehol sem voltál. Megijesz... - közeledett még jobban, de ekkor felsikítottam.
- Vigyázz!!! Üvegszilánkok! - utóbbi szavacskát már halkabban adtam ki magamból.
- Jó... jó... - tette maga elé a kezét lelassul, így hát el nem érve hozzám. - Szóval... mit is csinálsz így... hajnali 3kor? - tette fel újfent a kérdést miközben előszedve a konyhai kis seprűt, s lapátot a közénk húzódó akadálypályát gyorsan eltakarította.
- Hmmmm... engesztelő sütit? - pislogtam feléje ártatlanul, s arcom mellé emeltem egy darabot, amit már tökéletesre díszítettem... de tényleg.
- Édes istenem... - képedt el, s közelebb lépve hozzám simította meg oldalamat, majd pocakomon pihentetve kezét homlokomra adott egy puszit... majd szabad kezének mutatóujjával az arcomról szedett le egy kis cukormázt. - … vagyis édes... istennőm? - kérdezett vissza mosolyogva, s tekintetéből még véletlenül sem sugárzott az az érzés, hogy minek-is keltettél fel te engem hajnali 3kor. Szemei olyan gyönyörűen csillogtak, mintha az a jelenet, ami éppen lejátszódott, teljesen normális lett volna.. Pedig...
- Bocsi, hogy felkeltettelek... - biggyesztettem le az ajkamat. - … és bocsánat, hogy... a fotelbe kényszerítettelek, de egyszerűen... nem bírtam... - s itt is az oka a kiengesztelő süteménynek, ugyanis a tegnapi este folyamán, konkrétan Sebastiant kitúrtam a közös ágyunkból, s hiába mondtam neki, hogy nyugodtan aludhat a vendégszobában, vagy akár még a nappali kanapéja is kényelmesebb választás lett volna, ő kiállt azon döntése mellett, miszerint nem hagy egyedül... így hát a fotelbe kuporodva aludt. Részben az energialöketem miatt, részben pedig az előbbi miatt érzett bűntudatom miatt keltem akkor, amikor keltem. - … szörnyű vagyok. - néztem mélyen a szemébe, pislogás nélkül.
- Dehogy vagy szörnyű... - húzta bátorító mosolyra az ajkát, majd puszit lehelt ajkamra. - … sokkal inkább mondanám elképesztőnek... te jó ég! Az ott Bucky? - egyszerűen nem hittem el ezt az ember, ahogy teltek együtt töltött napjaink, rá kellett jönnöm, hogy a valóságos Isten lábát fogtam meg vele... most is konkrétan felkeltettem az álmából, úgy hogy egy elég szerencsétlen helyzetbe kényszerítettem, ami miatt alapvetően nem haragudott, számomra már ez is érthetetlen volt, s most pedig... most pedig minden mindent félretéve, őszinte csodálattal nyúlt a süteményért, amit hajnali 3kor díszített neki a felesége, mert miért ne?
- Igen... - haraptam az ajkamba, s elnevettem magam. - … a pici bogyók energialökete, plusz a lelkiismeretfurdalás, s a kreatív hullám... ezt hozza ki belőlem. Ráadásul valami édesre voltam éhes. - rántottam meg vállamat bűnbánóan. - … muszáj volt valamit csinálnom, de komolyan... egyszerűen megőrülök már a semmit tevésben. A lakás minden négyzetcentiméterét ismerem fejből. - motyogtam orrom alatt, majd szemem sarkából már azt láttam, ahogy Seb mellém húz egy széket, s arra felpattanva nyúl a süteményekért. - Te meg... te meg mit csinálsz? - kérdeztem tőle. - Menj vissza aludni nyugodtan... az ágyba... biztos jót fog tenni a fotel után.... én még egy ideig itt leszek... - kacsintottam rá. - … s nem csak azért, mert díszítek... hanem talán azért is, mert nem tudom, hogy fogok innen leszállni. - oldalra pillantva hirtelen elég meredek ötletnek tűnt már az is, hogy a bárszékre felültem, vagyis legalábbis fel tudtam ülni.
- Sütit díszítek. - jelentette ki úgy, mintha ez lett volna a lehető legnormálisabb dolog a világon.
- Elment az eszed... - túrtam a hajamba, s éreztem, ahogy a csöppségek egyike erőteljesen rúgkapálódzni kezdett. - … az egyik bogyó is így gondolja. - simítottam meg hasamat mosolyogva.
- Némi összeesküvést érzek megszületni... - hunyorgott rám zsiványan én pedig mint egy ártatlan bárány mosolyogtam rá. - … mellesleg... az nem jutott eszedbe, hogy esetleg... rendelj sütit? Vaaaaagy... a szekrényt kinyitva találj ott már készen lévőt? - fel sem pillantva a mesterművéből kérdezte meg tőlem csipkelődve.
- Az túl egyszerű lett volna... - nevettem el magam, s egy újabb darab sütit vettem a kezembe, amire pedig Amerika Kapitányt akartam felvázolni. Vajon honnan jöhetett ez az inspiráció? Hmmm.
- S mi olyat nem csinálunk... - rázta meg a fejét elmosolyodva.
- Hármas ikreket várunk... szóval.... - egyszerre nevettük el magunkat ezen.
- Tusé...
Nem tudom mikor, s hogyan, de újfent az ágyamba kerültem, amiben pedig a mai nap másodjára készültem felkelni, csak ezúttal valahogy sokkalta nyugodtabban. Hatalmasat nyújtózkodva, kinyitva a szememet Sebastiant sehol sem láttam, ellenben valaki mást igen.
- Te meg? - mozgolódtam épp annyira, hogy fel tudjak ülni... mit ne mondjak ez is elég nehézkes dolog volt.
- Mondd, hogy nem én keltettelek fel vagy különben Sebastian megöl. - nevette el magát, miután egy szívrohamot kapva felém fordult az ablakból.
- Nem... nem... - ráztam a fejemet. - … de akkor is... hogy... mi? - habár értetlenül álltam a dolgok előtt, próbáltam összetenni, hogy vajon mi is történhet itt éppen.
- A férjed urad hívott fel engem... egy titkos bevetésre. - kacsintott rám, majd leült mellém az ágyba.
- Titkos bevetés? - kérdeztem vissza, mire az ajtó felé fordultam, ahol éppen ekkor lépett be Sebastian. - Lenne hozzá ehhez hozzáfűznivalód?
- Én nem tudok semmit... - játszotta a tudatlant, maga elé tartva a kezét, majd egy csókot küldve nekem a levegőben magunkra is hagyott Chaddel.
- Szóval? - tettem fel újfent a kérdést.
- Nem mondhatok semmit... - tárta szét a karját. - … de nyilvánvalóan nem mondhattam nemet a szépfiúdnak, egyszerűen lehetetlenség lett volna. - kacsintott. - … szóval... készen állsz?
S hogy mi volt a titkos bevetés? Vagyis mit hittem, hogy az lesz? Hát a legexkluzívabb spa nap a saját lakásunkban. Meglehet, hogy az elmúlt napokban, hetekben megjegyeztem Sebastiannek párszor, vagyis ez úgy kb. Milliárd alkalomra tippelhető, hogy elegem van abból, hogy be vagyok zárva a lakás négy fala közé. Elegem van a melegből, a nyárból, még egy fodrászhoz sem tudok elmenni... s lám tessék... minden szép és jót ő maga hozott el nekem. Új embernek éreztem magam a frissen vágott frizurámmal, meg úgy az egész könnyed, nyári outfittemmel. Szükségem volt már erre.
- Na... hogy tetszik? - kérdeztem tőle, ahogy fülem mögé sepertem a hosszú tincseimből megmaradt bob stíusú frizurám egyik tincsét.
- Wow... wow... - pislogott előttem elcsodálkozva, pontosan úgy, mintha életében először látott volna engem vagy úgy nőt egyáltalán.
- Ennyire szörnyű? - húztam kicsit az agyát.
- Úgy nézel ki, mint egy angyal... - húzta ajkait a világ legszélesebb mosolyára. - … az esküvőnk napja jutott eszembe, talán akkor volt rajtad utoljára ilyen hosszú, gyönyörű, fehér ruha... - közeledett felém. - … életem legszebb napja volt. A legszebb. - ért el hozzám, majd mögém lépve karolt át engem, s pocakomat is.
- Ugye most nem újraházasodunk? Arra nem készültem fel. - nevettem el magam, ahogy fejemet hátra engedtem vállára.
- Vicces. - jegyezte meg, s apró csókot lehelt arcomra. - Kirándulni megyünk. - válaszolta halkan.
- Kirándulni? - nevettem el magam. - Így? - nem értettem a dolgot, főleg, hogy tényleg egy csodás ruha volt rajtam, ami semmiképpen sem kirándulásra volt kitalálva.
- Napok óta hallom, hogy nem tudsz semerre sem menni, hogy alig bírod ezt a meleget...
- … mert igenis, nyáron, New Yorkban főleg, illegálisnak kellene lennie a terhességnek. - dünnyögtem grimaszolva.
- … ezért elviszlek kirándulni... - nem is foglalkozva gúnyos megjegyzésemmel folytatta tovább mondanivalóját. - … de ha lehetséges... csakis az én szabályaimmal. Nem akarom, hogy rosszul légy, hogy neked vagy a babáknak bármi baja legyen. Ha nem érzed magad jól... azonnal visszafordulunk. Értve vagyok? - szépen lassan elém állt, el nem engedve engem.
- Ühüm. - bólintottam. Annyira aranyos volt mindez tőle. Meghallgatott még akkor is, amikor kikelve magamból lehet kicsit túlontúl hangosan hagyta el a számat egy-egy mondat.
- Egy világ nyírna ki, ha valami bajotok esne...- mondta, majd ujjait ujjaimra fűzve indult el a kijárat felé.
- Nem fog... - ráztam a fejemet.
- Honnan tudod ilyen biztosra? - érdeklődött kíváncsian.
- Mert nekem van a legjobb testőröm... - pöcögtettem meg vállát.
A szó, szó szoros értelmében nem kirándulni mentünk, de mégis. Sebastian nem volt hajlandó megosztani velem semmilyen információt, de egy idő után lassan kezdett összeállni a kép. Legalább is az úti cél képe. Közös kocsiutunk ugyanis a Hamptonsba vitt minket, a táblákat ugyanis nem tudta volna letakartatni, hogy ezt eltitkolja előlem.
- Vajon láttak már bálnát itt náluk a parton? - vetettem fel neki megfelelő kérdést, mire csak ráncolta a homlokát.
- Nem vicces. - rázta a fejét miközben elhaladtunk a Hamptons szélét jelentő tábla mellett.
- Uhh... de... az... - bólogattam nevetve. - … akkora már a hasam, hogy kibillent az egyensúlyomból, ez nem egy görögdinnye... ez három... - játszottam továbbra is szavaimmal, s szemem sarkából jól láttam, hogy ő csak fintorog. Ő gyönyörűnek tartott, egy csodának... s egy bizonyos pontig én is éreztem ilyet, hisz az áldott állapot az tényleg egy csoda, ámde... ha hetekig be vagy zárva a lakásodba, s úgy nézel ki, mint egy valóságos házi sárkány... no akkor kicsit sem érzed magad szépnek.
- Itt is vagyunk... - jelentette ki felém fordulva, mikor egy hatalmas nagy tenger parti ház előtt parkoltunk le.
- Ezt így... kettőnknek? - néztem ki az ablakon látva, hogy a ház hatalmas... még annál is nagyobb.
- Öten vagyunk, nem? - kacsintott rám, majd kiszállva az én oldalamra sétált, s kisegített a kocsiból.
- Majdnem elfelejtettem. - vigyorogtam meglepődve. - De komolyan... elég lett volna betekerni egy törülközőbe engem, majd a parton szabadon engedni... - kuncogtam magamban.
- Utána pedig továbbra is hallgathattam volna, hogy felöltözni sem tudsz rendesen... szóval... - nézett rám sunyin, majd mielőtt megszólaltam volna ajkaimra egy lopott csókot nyomott, s nyitotta is az ajtót előttem.
A lelki békémet megtaláltam ezen a helyen, abban a pillanatban, amikor beléptem a küszöbön. A minimalista berendezésű tér, abszolút nyugodtságot sugárzott felém, s itt még a meleg sem volt olyan meleg, s kibírhatatlan.
- Meglepetés.... - hallottam egy kórus embert megszólalni, amikor a terasz látóterébe értünk, ami... ami be volt rendezve egy... babaváró, nem-leleplező buli helyszínének.
- Szűz Mária!- torpantam meg, egy az egyben Sebastian mellkasának ütközve hátammal.
- Azt hitted, hogy elmaradhat a buli? - bújt a fülemhez hátulról, s úgy átfonta testemet karjaival. - Szó sem lehetett róla... - puszilt nyakamba miközben én a könnyeimmel küszködtem. A bulim 3 héttel ezelőtt lett volna tartva, de az orvosom szobafogságra ítélt, aminek köszönhetően kissé kezdett az agyam meglágyulni, s hát... a kibírhatatlanságom új szintekre léphetett az által. Ámde volt egy Istenem, aki meghallgatta imáimat, aki addig mozgatta a szálakat, amíg minden jól nem alakult... s lám tessék, most már itt vagyunk. El sem hittem.
- Már-már gusztustalanul szépek vagytok így.... - jött oda hozzánk Anthony, Sebastian filmes barátja. - … 3 gyerek ezekből a génekből... szerintem meg kellene pályáznotok a világ legszebb családja címet, Vogue címlap meg minden. - magyarázta.
- Mackie... te bolond vagy. - üdvözöltem őt nevetve.
- Én megmondtam már párszor... - súgta Sebastian a fülembe, mire a két férfi közel sem felnőttként kezdett grimaszolni egymásra.
- Mellesleg... köszönöm a süteményt... - kacsintott rám Anthony, majd a süteményes asztal felé billentette fejét, ahol az én tegnapi süteményeim is helyet kaptak.
- Te jó ég! - kaptam kezemet a szám elé.
- Mesterművek lettek... - ismerte el. - … habár azt a Tél katonáját feleslegesnek tartom...
- Én meg téged, de hát mit kezdjek veled? - vágott vissza Sebastian... s valahogy így ment az egész parti. A két fiú csipkelődött egymással, miközben barátaim, s családom társaságában tölthettem legboldogabb pillanataimat, végre egy igazán hűs délutánon, hiszen az óceán azért merőben segített a nyári fokok elviselésében.
- Izgulsz? - Sebastian mögém bújt ismét, egészen rekreálva az esküvői tortánk felvágásának pillanatát, hiszen így készültünk felvágni a babáink nemét leleplező tortákat. Egyikőnk sem tudta eddig a pillanatig a babák nemét, mindössze csak az orvos, s a cukrász, aki biztosat tudott. Már az eredeti babaváró buli is eköré a nem leleplező dolog köré volt építve, de úgy látszik Sebastian a mostanira is szépen megszervezett mindent.
- Fölényben lesznek a lányok otthon nemsokára, Mr. Stan- mondtam neki magabiztosan, majd belevágtunk az első tortába, aminek a belseje... rózsaszín volt. - Megmondtam. - nyaltam meg az ujjamat, mire mindenki felkacagott.
- Még van 2 esélyem... - jegyezte meg kuncogva, s valahol abban a pillanatban veszíthettem el a kezdeti előnyömet, ugyanis a következő két tortát felvágva mindkettő kék belsőt rejtett.
- Azt hiszem kezdhetitek felépíteni a baseball utánpótlás csapatot. - jegyezte meg Chris a háttérben, s benne valahol ekkor tudatosult csak ez az egész... valahogy még közelebb éreztem magamhoz őket, ha egyáltalán lehetséges volt ez. Az egész világ kizárult körülöttem, s csak a piciket, magamat, s Sebastiant éreztem.
- Nyertem... - simogatta hasamat hátulról.
- Fiaink lesznek, s egy lányunk... - ismételtem el az előbb felfedett híreket, egyfajta boldogság sokkban voltam.
- Életem legszebb tettei...
Hát először nem teljesen ez volt az elképzelésem a dologról, akkor talán sokkalta inkább a félelem járta át a testem... az első pillanatokban persze. Arra, hogy várandós vagyok egy olyan pillanatban jöttem rá, amikor Sebastian éppen tengerentúlon forgatott, s egyedül "birkóztam meg" a hírrel... meglehet a hiánya, mit éreztem okozta azt, hogy első körben valamiért nem tudtam őszinte boldogsággal fogadni a hírt... de ezt sikerült egészen hamar átvészelnem ugyanis jött a karácsony, Sebastian életének kedvenc ünnepe, s úgy vártam haza közös otthonunkba, hosszú hetek óta először látva őt, életünknek talán legszebb hírével, mert ez az volt... tényleg.
- Tudod... nem kellett volna egyedül fát díszítened. - jegyezte meg, mikor meglátta a nappalinkban a fát, ami már ünnepi fényében állt.
- A tökéletes környezetben akartalak itthon várni... - bújtam mellkasához, s így szívtam magamba létét, hiszen több mint jó volt őt újra látni... s pont szenteste délutánjára érkezett csak a gépe haza. Köszönjük hóviharok és egyebek.
- Láthatlak... ennél bármi lehet tökéletesebb? - kérdezte, mire én csak mellkasába mosolyogtam, s megfogva kezét az étkezőbe indultam el, ahol az ünnepi vacsorára volt terítve. 4 személyre. Vagyis hát... a dolog így nézett ki: nekünk meg volt terítve, illetve plusz két kártya ki volt téve az asztalra, miszerint... "Foglalva: Hamarosan jövünk".
- Ez komoly? - pakolta össze a dolgokat, néma csendben a fejében.
- Hát az orvos egészen biztosra mondta... - billentettem oldalra a fejemet, s ekkor a térdeire rogyó Sebastian volt már előttem, aki az eddig alig mutatkozó pici pocimat ölelte át.
- Legcsodálatosabb karácsonyi ajándék valaha. - húzta fel a felsőmet, s puszilgatta ott az apró domborulatot.
- Ikreink lesznek Sebastian... - túrtam bele a hajába.
- Dupla öröm... -
Igen, dupla öröm... ugyanis az elején még úgy volt, hogy csak ketten vannak. Ámde tévedtünk. Egy későbbi ultrahang idején derült csak ki, hogy a pocaklakók nem ketten buliznak odabent, hanem egyenesen hárman. Mikor Sebastiannek ezt elárultam egyszerűen azt hiszem kimaxoltam a boldogságokozó esélyeimet, konkrétan a telefonom képernyőjén keresztül éreztem, s le tudtam vonni a következményeit ennek a hírnek "Színész szaladgál idiótaként a forgatási helyszínen. Tettének oka: ismeretlen".
S a hír után itt vagyunk most... két évvel később. 3 csodálatos gyerekkel a mellkasunkon, mert igen... csodálatosak ők, a világ legszebb teremtményei, kezdve azzal a ténnyel, hogy első dolog, amit sikerült megtanulniuk a szinkronban sírás. Igen... néha azt gondolhatja az ember lánya, hogy gyermekeit valamilyen úton módon az éjszaka leple alatt ördögök szállták meg, s a nappal folyamán szüleik idegszálait próbára téve próbálnak a lehető legzsiványabban létezni. Mert az a három tökmag számunkra tényleg igazán zsivány kis csapat volt. A legszerethetőbb rosszcsontok a világon.
- Hallod ezt? - feküdtem el egy pillanatra a kanapén, azzal sem törődve, hogy egy játékdarab a derekamba állt.
- Csend? - fülelte Sebastian, s konkrétan gond nélkül rám feküdt, teljes súlyával.
- Napok óta nem tapasztaltam ilyet... - hunytam le a szememet, s őszintén megkönnyeztem a pillanatot. - … azt hittem sosem hallgatnak el. - jegyeztem meg, majd addig- addig mozgolódtunk míg egymással szemben nem feküdtünk a kanapén.
- Azt hiszem Mr. Evans lefárasztotta őket a mai nap... - jegyezte meg Seb megsimítva az arcomat.
- Beköltöztetjük ide Christ... nem hazudok. Azonnal készítem elő a vendégszobát. - vetettem fel az ötletet.
- De előtte még egy picit pihenhetsz. - mondta, majd szabad lábával átkulcsolta az enyémet.
- Őszintén... abban a pillanatban, mikor megláttál... gondoltál arra, hogy ilyenre vállalkozol? - nyitottam ki a szememet, csakhogy az ő kékségjeivel találkozzak.
- Életem legjobb döntése volt akkor rád pillantanom. - mondta.
- Hazug. - nevettem el magam.
- Nope... - rázta a fejét, egy kicsit megtámasztva azt kezével. - … ezek a kis ördögök a világ legszebb ajándékai, akiket kaphattam tőled. Egyszerre nem is egy, hanem rögtön három... tripla élvezet. Kívánhat ember magának többet? - tette fel a kérdését, amit oly sokszor feltett már. Sebastian nem csak a férjem volt, hanem a valódi társam, párom is. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudta, hogy várandós vagyok a még jobban világának a közepe voltam, s mikor megszületettek a kicsik... na az az érzés mindent felülmúlt. Egyszerűen ez az ember szeretni született. Nem hittem el.
- Ne felejtsem el megkérdezni anyukádat következőleg, hogy te is ilyen kreatív kis rosszcsont gyerek voltál? - nevettem el magam az elmúlt napok történéseit felelevenítve magam előtt.
- Nem értem miről beszélsz... - rázta a fejét.
- Én sem... talán arra, hogy a fiaid jó ötletnek találták másfél évesen azt, hogy anya bevásárló szatyra szuper ejtőernyő lesz a kanapéról. Talán erre... - gondolkoztam a tényen.
- A fiaim? - kérte ki magának áltatott meglepődöttséggel. - No mert a kisasszonyod falszínezős mutatványa mi volt? - kérdezett vissza rögtön.
- Batman volt... az isten szerelmére. - kacagtam el magam, de szám elé kaptam azonnal a kezemet, csakhogy nehogy túl hangos legyek.
- Áruló lányok, ejjjejjj... - rázta a fejét Mr. Marvel.
- Mit nem adnék néha egy harmadik kéznek.... - álmodoztam a meg nem történhető esetről.
- Kettőnknek már együtt négy van... az is valami, nem? - kulcsolta össze kezeinket.
- Néha úgy érzem, hogy kegyetlenül rossz vagyok abban, amit csinálok... mármint őszintén... csak rám kell nézni. -motyogtam magamban.
- És? - nem értette.
- Minden ruhám nyálas, összeevett, főzelékes... kitalálsz egy ételt, s az valamelyik ruhámon biztos ott van.... - nevettem már kínomban. - … a karikák a szemem alatt, Olimpiáért kiáltanak.
- Ezt most fejezed be, jó? - simította meg arcomat, majd közelebb vont magához. Bátor döntés lehetett ugyanis éreztem, hogy bababűzlöttem.
- Ne máááár.... undorító vagyok... - kapálództam, próbálva egészen halkan tenni, de őt ez nem hatotta meg.
- Nem is... - mondta, s össze-vissza kezdett puszilgatni miközben hajamból sikerült kihalásznia egy-egy répadarabkát és egyebet. - … te vagy a leggyönyörűbb, legerősebb, legodaadadóbb nő, akit volt szerencsém megismerni... - mondta, s talán ez az egész megható, s esetleg romantikus lehetett volna az egész, ha éppenséggel egy távoli szobában fel nem csendül a házi koncertező bandánk. - A mesterhármas bevetésen... - jegyezte meg vissza nem fogva, elnevetve magát.
- A mesternégyes. - jegyeztem meg gyorsan.
- Mi? - kapta el kijelentésemet hirtelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése