Sziasztok! Hoztam is mára nektek egy olvasni való dolgot. Az igazság az, hogy tudtam, hogy erről az eseményről én meg fogok próbálni írni, s meg is tettem. Úgy indult, hogy a címe az az eddig a pillanatig első helyen álló, megszavazott dal a csoportomban a Just Hold On lesz Louis Tomlinsontól, ámde végül meggondoltam magam, s Ariana Grande számát használtam fel hozzá (amit ITT meg is tudtok hallgatni élőben), megemlékezve így róla valóságosan is, hisz ő volt az, aki tényleg átélte mindezt... no de nem szeretnék mindent előre elmondani nektek! Jó olvasást, ez esetben tényleg hihetetlen kíváncsi vagyok a véleményetekre! Puszilok Mindenkit! Dorka
Szavak száma: 3015
Mindössze egy nagy robbanást hallottam, majd a végtelen csendet... s utána a sikolyokat. Alig fél órája jöhettem le a színpadról, egy újabb teltházas koncert után, amikor... amikor ez az egész megtörtént. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, talán elszundítottam, s most csak álmodtam... rémálmodtam, mint később felfedezhettem. Felpattanva székemből azonnal az öltözőm ajtaja felé vettem az irányt, de amint nyitottam volna, azt kintről valaki más feltépte.
- Biztonságos helyre kell vinnünk önt, kisasszony! - hallottam a biztonsági őreim főnökének szavait, s egy szempillantásba sem került, s máris szorosan mögötte haladva követtem őt amerre vitt.
Pánik uralta a folyosókat, mindenki értetlenül állt a dolgok előtt. A szavak elmosódtak fülem mellett, egy mondatot sem tudtam tudtam értelmezni, de még formálni sem... még annyit sem, hogy: mi történt? A tudatlanság érzése először a gyomromat szorította össze dió nagyságúra, majd szépen kúszva felfele tüdőmet megtámadva zárta el annak normális működését, s a végén hányinger keltett érzés keserűvé tette szám ízét, s fejem is zúgni kezdett.
- Mi... mi történt? Mi történt? - ajkaim annyira remegtek, hogy azt hittem mire megformálom a szavakat elharapom a nyelvemet is.
- Minden rendben lesz... minden rendben lesz. - beérve egy ismeretlen szobába menedzserem ölelt át, s tartott össze. Legvadabb, s legszörnyűbb álmaimban sem tudtam elképzelni, hogy mi is történhetett. Itt ebben a szobában, ahol körülnézve láthattam, hogy itt van közeli csapatom minden tagja, a bandám, a táncosaim, mindenki. Mindenki arcán rémület vette át az irányítást, s a folyosóról továbbra is egyre hangosabb bakancscsattogások szűrődtek be.
- Valaki mondja már el, hogy mi az Isten történt! - ordítottam el magamat, mert mindenki olyan néma volt... egyszerűen, mintha egy szörnyű titkot tartottak volna magunkban... s el sem tudtam képzelni, hogy mekkora volt az a titok, s hogy milyen szörnyű.
- Azt hiszem... azt hiszem jobb, ha leülsz. - Cole, a menedzserem szépen lassan csúsztatta kezét az enyémre, s talán így akart valami ülőhelyre vezetni, de nem sikerült neki... én, mint egy cövek álltam egy helyben.
- Nem. - jelentettem ki visszautasítást nem tűrő hangon. - Valaki mondja el nekem, hogy mi történt... vagy magamnak kell kiderítenem? - néztem szét körbe rajtuk, majd pillantottam az ajtó felé.
- Robbantás történt... az arénában. - mondta ki végül Cole, mire úgy egy az egyben megállt bennem az ütő... se levegőt nem tudtam venni, se a pislogás nem ment... csak magam elé meredtem hosszan, míg azt nem éreztem, hogy lábaim összecsuklanak alattam. - Hékás... hékás... hékás... - kapott el Cole, s seperc alatt az ölébe kapott, majd helyet csináltatva nekem ült le a kanapéra.
- Ugye.... ugye... ez csak... egy gusztustalan vicc? - nehezemre esett bármilyen életfunkciót megvalósítani, agyam egy zsibbasztó köd erejének hatása alá került.
- Sajnos nem. - guggolt le elém Cole, s kezeit a térdemre helyezte úgy próbált a szemeimbe nézni, s habár beléjük nézett én nem láttam semmit.
- Mondjátok... mondjátok azt, hogy senki sem sérült meg... kérlek. - hirtelen megragadtam a kezét, s úgy fogtam azt mintha az életerőt nyújtó forrásom lenne az. - Ugye? Ugye nem sérült meg senki? Az emberek... az emberek már fél óra alatt... elhagyták a helyet... mindenki biztonságban van... senkinek semmi baja... mindenki hazatérhet... - a mondatok csak úgy ömleni kezdtek belőlem, remegő hanggal egyre gyorsabban, egyre több mindent akartam megkérdezni... de az igazság az, hogy egy dolog volt a legfontosabb... az, hogy... mindenki jól van-e?
- Caia... próbálj meg lenyugodni. - mondta Cole miközben a mellettem ülő Sandy a hátamat kezdte simogatni, hátha az segít csillapítani a rajtam eluralkodó pánikon... merthogy... merthogy az kezdte testem felett átvenni a hatalmat. Úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok levegőt venni, a tüdőm felmondta a szolgálatot, s bordáim egyre csak szorosabban tartották szerveimet, lassan összezúzva őket... tényleg így éreztem. Hányingerem lett, s mielőtt megmozdulhattam volna elkaptam egy dísztálat, ami a mellettem lévő asztalon volt, s abba ürítettem, mit tudtam. Szép látvány lehettem minden bizonnyal. - Ssshhhh.... ssshhhh.... - mondta Cole, majd Andy egy másik táncosom egy pohár vizet nyújtott felém, de kezeim olyannyira remegtek, hogy nem tudtam azt megfogni rendesen, így hát segítettek ők nekem.
- Nem tudunk még semmi biztosat... a biztonsági szolgálatosok azt mondták, hogy maradjunk itt míg biztonságos nem lesz elhagyni a helyet. Vigyáznak ránk, mindannyiunkra! Amint tudnak valamit, hidd el... elsőként fogjuk tudni. - bátorítóan próbált rám nézni Cole, de az agyamban száguldozó elképzelt, szörnyű képek egyszerűen nem hagyták, hogy bátorítása áttörjön rajtuk.
- Valamit... valamit tennem kell.... nem ülhetek itt tétlenül... látnom kell valamit...- kiöblítve a számat, fogalmazódtak meg bennem ezek a gondolatok, majd indultam is volna el, de többen visszatartottak.
- Caia... most már nem tudunk mit tenni... a legokosabb dolog, amit tehetünk az az, hogy megvárjuk az utasításokat... jó? Nem szabad semmi hülyeséget tennünk... azzal senkinek sem lesz jobb, ugye érted ezt? - ő volt az, aki bármelyik őrült pillanatomban képes volt némi észt magyarázni belém... de ilyenre még nem volt példa... s bárcsak ne kellett volna átélni ezen alkalommal sem. - Halkabbra tudnátok venni? - összeráncolt homlokkal, csípős tekintettel nézett oldalra Cole a többiekre, akiknek a tekintetük ekkor mindegyikőjüknek a falra helyezett képernyőre ragadt... élő közvetítés ment innen... az aréna külső részéről, a másik oldalról... az érintett oldalra.
Mindenhol törmelék volt, s füst. Szirénázó mentők, tűzoltók, biztonságisok hada a képernyőn. A riporter arcáról is a félelem sugárzott, bármennyire is össze tudta tartani magát.
- Ne! - mondtam ellent Cole akaratának, majd szememet megtörölve minden energiámmal azzal voltam, hogy megértsem azt, amit mondanak ott távol tőlem. Talán jobb lett volna, ha nem értettem volna meg akkor ott semmit.
"A terrorcselekményt eddig a pillanatig egyik szervezet sem vállalta magára. Meg nem erősített források szerint a robbantásoknak, eddig a pillanatig több mint 20 halálos áldozata van." - S a pánikom, a rosszullétem, s ezeknek a permutációinak mixe most tetőzött bennem. Zúgni kezdett az egész fejem, s annak fájdalmas szenvedése egyre jobban terjedt át minden testrészemre. Éppen csak annyit láttam, s hallottam még, hogy a biztonsági őrök feje bejött, s mondta, hogy tiszta a terep, a következő pillanatban pedig már remegő lábakkal futottam el mellette, mindenki keze elől kitérve, egy kicsit sem foglalkozva a visszatessékelő, megakadályozó szavakkal. Friss levegőre volt szükségem. Muszáj volt... muszáj volt friss levegőre jutnom. Kezdtem úgy érezni, hogy a falak közelednek felém, nem akartam, hogy összeroppantsanak.
A rendezett fejetlenség a folyosókon még mindig helyben volt, de miután követőim elől sikerült kitérnem, felkapva egy túlméretezett pulóvert, s egy napszemüveget egy padról biztonságosabban éreztem magam... már ha kijelenthettem egyáltalán ilyet. S ekkor kiléptem a szabadba... ahol a hangok még erősebbek, s élesek voltak. Egyedül kellett lennem. Szükségem volt erre.
Mi történhetett? A valódi választ senki sem tudhatta pontosan. Egy szörnyű tett az emberiség ellen, egy gyáva tett, amikkel mások életét változtatták meg. Meg akarták azokat félemlíteni, akik a világon nem ártottak senkinek A tömeg mindössze azért gyűlt össze, hogy a közös összetartó erőt, a zenét ünnepelve kicsit kikapcsoljanak a tagjai, fellélegezhessenek. Mert igen... a zene ezért létezett. Ezért csináltam azt, amit. Szerettem az érzést, hogy másoknak oly sokat jelenthet az, amit alkotok. Segít túljutni valami szörnyű dolgon? Örülök neki. Mosolyt csalok vele az arcukra? Örülök neki. De ez... ennek az egésznek... hogy tudtam volna örülni? Ennek ember nem örülhet... ennek csak egy valódi szörnyeteg örülhet. Miért? Miért tették mindezt?
A lábaimnak nem szabtam határt, úgy mentem előre buborékomban. Látni akartam... látni akartam a dolgokat... a saját szememmel. Körbe volt minden kordonozva, ahogy egyre közelebb kerültem a bejárathoz a tömeg is egyre nagyobb volt. Földön fekvő emberek... megszakadt ruhás, sáros, sebes arcú anyák ölelték a földön ülő gyermekeiket. Megannyi síró ember, megannyi fájdalmas tekintet. Szúrt a lelkem, a mellkasom.
- Elnézést... - motyogtam, mikor véletlenül nekimentem valakinek.
- Jól van? - kérdezte a nő kedvesen tőlem.
- Nem... - bukott ki számon őszinte válaszom, majd megrázva a fejem kitértem útjából, s úgy haladtam tovább... addig amíg most már egy frontális ütközéssel nem sikerült belemennem egy újabb emberbe.
- Nem kell ezt látnod... Caia... - hallottam meg Cole hangját... szóval mégsem voltam egyedül. Végig követett, de mégis megadta a tisztes távolságot... eddig a pillanatig.
- De... látnom kell. - emeltem fel fejemet, s éreztem, ahogy könnyeim valószínűleg sápadt, elhűlt arcomat, mint forró patakok kezdik mosni.
- Eleget láttál már... muszáj... muszáj lesz most már lepihenned. - mondta ő, s átkarolva engem fordította meg útirányomat könnyedén.
- Azt mégis hogyan? - pillantottam rá, szemüvegemet fejemre tolva.
- Nem tudom kedves... nem tudom...
Ahogy telt az idő, az esemény híre egyre jobban terjedt a világsajtóban, a közösségi médiák felületén. Telefonjaink szabályszerűen megőrültek, de nekem semmihez nem volt gyomrom, egyszerűen ezek után az életkedvem elhagyta a testemet... semmi sem maradt belőle. Olyannyira remegett a kezem, hogy a legegyszerűbb tárgyat sem tudtam megtartani benne. Kaptam némi nyugtatót, ami ugyan testemnek segített... de lelkemmel nem tudott mit kezdeni. Cole kiadott egy hivatalos közleményt, hogy én is, s a csapatunk is teljesen rendben vagyunk, de a körülményeket figyelembe véve mindenki tartsa tiszteletbe a privát szféránkat.
Nem voltam képes beszélni... egyszerűen nem tudtam személyesen megerősíteni senkinek sem telefonban legalább, hogy jól vagyok. Cole, s csapatom, mindenről gondoskodott... s ezért hálás voltam nekik... nem elég, hogy nekik is meg kellett az egésszel küzdeniük, még az én részem is rájuk hárult. Gyenge voltam. A lelkem elhagyta a testemet, s mint egy szellem közlekedtem... már ha sikerült bármerre is mennem. Nem igazán tudtam a helyem sehol. Nem tudtam, hogy menni vagy maradni volna a helyesebb. Nem tudtam dönteni, nem tudtam semmit.
- Caia... - szobám ajtaját szinte szabályszerűen feltörte a megérkező ember, kinek hangjára fejemet felkaptam párnámról. Megjelenése konkrétan olyan hatással volt a lábaimra, hogy maguktól csúsztak le az ágyról, s indultak el feléje. El voltam gyengülve, így hát szinte karjaiba estem az első lépés után. Ő mindenét eldobva kapott el engem. Rá volt szükségem most. Mindennél jobban.
- Itt vagy. - motyogtam mellkasába, s úgy öleltem őt, ahogy még soha senkit. Nem volt erőm, de mégis volt... ahogy ő itt volt velem. - Sebastian... itt vagy. - motyogtam újra, s úgy néztem arcára ami ott magasodott felettem.
- Ez nem volt kérdés... ssshhhh... - simogatta a hátamat, s úgy tartott egyben... ő volt a megtestesült gyógyszerem, a támaszom. - … egy világ omlott össze bennem, amikor hallottam a dologról... mindent eldobva indultam hozzád... muszáj volt látnom téged, a karjaimban tartanom téged... a saját szememmel megbizonyosodnom arról, hogy jól vagy. - úgy ruhástól mindenestől mászott be ágyamba, s vont az ölébe, félig feküdve.
- Én... én... nem tudom... egyszerűen ezt az egészet... nem értem... miért kellett? 59 embernek ez volt az utolsó emléke... eljöttek a koncertemre és... nincsenek már többé... érted? Hogy lehet ezzel élni? Mit érezhetnek a családok... a szülők... a barátok... a túlélők? Hogy lehet egyáltalán a koncert szót és a túlélő szót egy mondatban használni? Semminek sincs értelme. Semminek. - ráztam a fejemet, s talán ez volt az első alkalom az elmúlt 2 napban, hogy valamit úgy ténylegesen mondtam. Kommunikációm a 2 szavas mondatokra csökkent az elmúlt 48 órában. Saját gondolataimnak rabja voltam, de nem tudtam ellene tenni.
- A világban léteznek gonosz emberek... akiket senki sem ért... de azt felejtsd el, hogy te vagy a hibás... mert nem vagy az. Érted? - fejem búbjára adott egy puszit, s továbbra sem engedett el. - Senki sem hibáztat téged... te nem tettél semmit.
- De... - mondtam volna, de ujját ajkaim elé húzta.
- Mondom nem... - jelentette ki sokkalta magabiztosabban.
- Te is forgattál... én pedig... megzavartalak benne... feltartalak csak... - mondtam mire mutatóujját állam alá helyezve elérte azt, hogy szemébe nézzek.
- Ezt most befejezed... jó? Ha az Atya, Úr, Istennel lett volna találkozóm vagy magával a Jézus Krisztussal forgattam volna se érdekelt volna... bármit képes lettem volna otthagyni érted.... te... mindennél fontosabb vagy nekem. Mindennél. - mondta, s ajkaimra gyengéd csókot lehelt. - Ezt jobb, ha megjegyzed... örök életedre... - mondta, s én úgy éreztem már csak igazán biztonságban magamat, ha teljes egészében testére mászok, s úgy fekszek rajta. Mindenemmel éreznem kellett őt. Életet kellett magamnak nyernem, s ő az volt, aki mindezt megadta nekem. Életet.
- Szeretlek... - motyogtam nyakába, s talán órák óta először úgy hajtottam álomra fejemet, hogy tudtam talán ezúttal el is tudok aludni... legalábbis nagyon reméltem.
Lehet csak néhány órácskát sikerült aludnom, de mégis... mindennél többet ért az nekem. Ahogy elaludtam, ugyanúgy ébredtem meg... Sebastian testébe gabalyodva.
- Hogy vagy? - simogatta meg arcomat, mikor nyitogatni kezdtem a szememet.
- Talán... jobban? - válaszoltam halkan, s nem akartam innen sehova sem mozdulni. - Már amennyire mondhatok ilyet.
- Mikor ettél utoljára? - tette fel a kérdést, mivel nem igazán foglalkoztam az elmúlt időszakban.
- Nem vagyok éhes. - ráztam a fejemet, s szépen lassan kezdtem felülni az ágyban.
- Nem ez volt kérdésem. - nézett rám komolyan, majd nyúlt is a hotel telefonjáért, ahol azonnal a szobaszervizesekkel kezdett beszélni... berendelt konkrétan egy hadseregnek való ételmennyiséget.
- Ezt némi túlzásnak érzem... - jegyeztem meg, s mély levegőt véve csúsztattam le a lábamat az ágyról.
- Te meg... merre? - kérdezte aggódva kedvesen.
- Nyugi... csak a fürdőbe... bűzlök... ideje lenne lezuhanyoznom végre. - grimaszoltam neki elég haloványan.
- Mit gondolsz... csatlakozhatok hozzád? - csúszott mellém óvatosan.
- Nem akadályozlak meg... - ráztam a fejemet, s órák óta először álltam a lábamra. Nem volt egyszerű, de egymás után pakoltam a lábaimat. Muszáj volt.
- Délután 3kor száll fel a gépünk. - hallottam meg Cole hangját, amikor a nappaliszerű helyiségbe léptem mindössze egy szál törülközőben. Nem volt energiám egyelőre semmi többet magamra szedni.
- Biztos, hogy nem... - ráztam a fejemet. - … összeszedem magam, s bemegyek a kórházakba. Ha itt hagytok, akkor is... - törölgettem a hajamat.
- De a gé... - kezdte volna Cole, mire elég szigorú tekintetekkel néztem rá.
- Azért találták fel azokat a nyomorult magángépeket, hogy akkor induljanak, amikor a használójuk akarja... szóval... egyelőre még nem megyek sehova. - jelentettem ki nemet el nem fogadó módon.
- Rengeteg különböző kórházban vannak a sebesültek a város különböző pontjain. - mondta Cole.
- Akkor addig megyek míg mindegyiket be nem járom. Vagy velem tartottok vagy sem... igazából nem érdekel... innen már úgysem sietünk sehova sem a turné lemondása miatt... szóval... veletek vagy nélkületek, de én itt maradok. - tártam szét karomat.
- Intézkedek akkor. - bólintott beleegyezően Cole, s nyúlt is telefonja után, amitől kétlem, hogy amúgy elszakadt volna az elmúlt napokban.
- Nem akarok médiát... nem akarok felhajtást... semmit... csak magunkat...Pár perc és elkészülök, majd beülünk szépen egy kocsiba, elmegyünk vásárolni és megyünk hozzájuk. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk... a legkevesebb...
Hat... ez volt a kórházak száma, amennyiben jártunk. Hat hely, ahova semmiképpen sem kellett volna embereknek kerülnie egy koncert után. Néhány embernek ez lett az otthona az elkövetkezendő hetekre, néhány szerencsésen csak megúszta egy kisebb-nagyobb karcolással. A szívem szorult össze mikor megláttam egy-egy ágyhoz ragadt, sebesült kislányt vagy kisfiút, felnőttet vagy gyereket. A lelkem egy darabját hagytam mindegyik helyen. Az én fájdalmam eltörpült az övéké mellett. Az őszinte, feltétlen szeretet, mit láttam a szemükben mikor megláttak... na az volt az igazi csoda. Hihetetlen, hogy mennyire erő volt bennük, még mindezek után is. Igazi harcosok voltak egytől egyig. Mindent meg akartam nekik adni, mindent mit erőmből telhetett.
- Hihetetlenül büszke vagyok rád. - ölelt magához Sebastian, mikor már a gépen ültünk, de el nem rugaszkodtunk még az angol földtől.
- Köszönöm, hogy itt voltál... itt vagy... nélküled ez... nem ment volna. Tényleg... - öleltem át, s tartottam úgy magamhoz.
- Az aréna visszajelzett... - ült le velünk szembe székébe Cole maga elé lehelyezve gépét. Ha volt mérgezett egér, akkor ő volt az. Egy pillanatig sem pihent, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan is csinálta.
- És? - csillant fel a szemem. Sebastian nem értett semmit, még senkinek sem beszéltem a dologról, egyedül Colenak.
- Zöld jelzést kaptunk. - bólintott, mire előre nyúlva lepacsiztam vele. Seb még mindig értetlen volt.
- Pontosan miről is van szó? - kérdezte tőle kíváncsian, de arcán mosoly jelent meg, mikor látta, hogy az én szememben valódi, őszinte izgatottság jelent meg.
- Jövőhéten visszatérünk Manchesterbe...
S tényleg visszatértünk, de nem egyedül... nem ennyien. Egy egész csapattal, egy hatalmas zenei családdal. Meg kellett mutatnunk a világnak, hogy a félelem nem győzhet a boldogság felett. Meg kellett mutatnunk azt, hogy egy ilyen gyáva, s velejéig gonosz tett nem tántoríthat minket abban, hogy tegyük, amit teszünk minden nap. Harcolunk, mert ez a dolgunk. Kitartunk, mert erre van szükségünk. Elbukunk, majd felállunk, s elölről kezdjük. Miért? Mert muszáj. Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy semmibe vegyenek minket. Együtt, összefogva mindennél erősebbek vagyunk! Mindennél!
- Ez olyan... gyönyörű... - álltam a színpad szélén, s úgy billegtem jobbra-balra míg azt hallgattam, ahogy Demi barátnőm uralja a színpadot.
Rengeteg, nem hazudok... rengeteg előadóművész, énekes társam csatlakozott rögtön hozzám a kezdeményezésemben, abban a pillanatban, amikor köreinkben nyilvánosságra is hoztuk ennek a jótékonysági koncertnek az ötletét. Volt olyan, akin jómagam is meglepődtem, akivel még életemben nem beszéltem egy szót sem, vagy csak úgy tudtam, hogy nem is kedvel. Mindenki is ott volt. Hihetetlen volt az érzés, az önzetlen segítség, idejük feláldozása gond nélkül volt számukra egyértelmű opció. Szeretettnek éreztem magam, ahogy az arénában mindenki más is. Csodálatos volt.
- Soha sem szabad feladni... látod... valami szörnyű után, valami csodálatos következik... látod... - mutatott a távolba, s szemem a hatalmas tömegen pihent, mely valami újfajta értelmezést adott az életemnek.
- A zene ereje... a mi erőnk... - haraptam ajkamba, ahogy halkan kimondtam a szavakat, majd mikor Demi végzett tudtam rajtam a sors... az utolsó számom következett. Mindenkivel együtt. Minden előadó egyszerre sétált fel a színpadra, hogy így együtt zárjuk ezt a hihetetlen estét.
- Nem gondolhatod, hogy itt oldalt maradsz. - bújtam Sebastian füléhez, majd megragadva kezét vele együtt vonultam fel a színpadra, majd néhány, közös barátunknál elhagyva őt én a színpad közepénél foglaltam el a helyemet.
- Hihetetlenek vagytok. Egyszerűen hihetetlenek... látjátok... nézzetek körbe... ez az igazi hatalom, a hatalom, az érzés, amit senki sem vehet el tőlünk, tőletek. Szeretet. Felszegett fejjel, előre nézve haladnunk kell, nem engedhetjük, hogy bárki ezt az egészet elvegye tőlünk... senkinek nincs akkora ereje a világon, aki ezt... ezt a köteléket köztünk megszakítaná. Ha összefogunk, s ha szeretni tudunk... jöhet bármilyen sötét felhő is felénk tudjuk.... hogy a nap újra ki fog sütni felettünk... mindig ki fog... nem szabad feladni... várnunk kell a napfelkeltét... mindig... örökké ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése