Sziasztok! Megdöntve minden eddigi havi rekordot, el is hoztam nektek július utolsó napján, az e havi 14. Írást (ez a következménye annak, hogy ennyi időt vagyok itthon). Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, szép hetet Mindenkinek! Dorka
Szavak száma? 2788
- Ide is fogsz jönni... vagy csak tovább bámulsz? - hallottam meg kérdését, amit anélkül tett fel, hogy felém nézett volna. Arca rezzenéstelen volt, tekintete továbbra is a gépének képernyőjének tulajdonában volt, de én mégis kiéreztem azt a halovány kacérságot, amit elrejtett hangnemében.
- Bámullak? Pffff... - s nem, nem igazán terveztem elmozdulni az ajtófélfa mellől, ahonnan a lehető legcsodálatosabb látvány tárult elém... Ő. De még nem is akárhogyan. Íróasztala mögött ült, számítógépe bűvöletében, általában edzőruhaként használt outfitjében olyan széttárt lábakkal, hogy mikor beléptem ide, konkrétan meg kellett kapaszkodnom itt a falban, csakhogy épségben megéljem a következő néhány pillanatot. Az, hogy vonzó volt... nem egyszerű kifejezés. Látványa egész testemet megremegtette, s egyszerűen fizikai fájdalommal járt az, hogy tekintetemet el kellett terelnem az asztal alatt lévő felkérlek-egy-keringőre részétől. De kit áltatok? Úgy őszintén. Szemeim csak egy bizonyos helyre tudtak nézni, gondolataim csak egy bizonyos helyen tudtak járni. Rajta. Bennem. Bennünk.
- Tudod... a szemem itt fent van... nem ott lent. - s ahogy ezt kimondta első alkalom volt ez, hogy rám nézett, s két ujjával két tengerkék égkövére mutatott, amik borostás arcát díszítették.
- Pofátlanság. - hunyorogtam rá, s inkább karjaimat keresztbe fontam mellkasomon, így is talán megakadályozva azt, hogy széthulljak... nem kellett már hozzá sok, ez tény volt.
- Kettős mérce. - vágta vissza rá, majd lehajtotta a gépét, s mint aki jól végezte a dolgát dőlt hátra a székében igazán jól elkényelmesedve ott, akárcsak mint egy igazi nagyfőnök. Élvezte az előnyét, miszerint látványától felmondta a testem a normális működését.
- Kettős mérce? - kérdeztem vissza, amivel egy igen jó ötletet adott nekem. Hálát adtam az égnek, hogy nemrégiben felvettem melltartómra egy sportmelltartót is, ami... ami olyan dekoltázst kerekített nekem, hogy még az alapjáratosnál szebben kiemelkedtek az ikrek tőle. - Mosni készülök... van-e valami piszkos dolgod? - kérdeztem tőle ártatlanul, majd míg kibújtam a felsőmből kezdtem őt megközelíteni. - Hmmm? - csaptam hátamra fél kézzel a felsőmet, s úgy támaszkodtam meg előtte. - Tudod... a szemem itt fent van... - mutattam szemeimre. - …. nem itt lent. - takartam el szendén dekoltázsomat, mindvégig farkasszemet nézve vele. Ketten tudják ezt a játékot játszani, s ha így akarta én is beszálltam mellé, rajtam ugyan nem fog ki.
- Az egyetlen egy piszkos dolog itt... a te fantáziád... kedves. - válaszolt nekem kedvesen, de szemei már úgy csillogtak, hogyha akarta volna se tudta volna elrejteni őket. Ilyen esetben színészi trükkjei nem segítettek neki.
- Csakugyan? - egyenesedtem fel fájdalmasan lassan csakis tovább nyújtva a frusztráltságot köztünk. - Azt hiszem... ez itt... ez is piszkos rajtam... - simítottam meg melltartómat, s készültem is levenni azt, mire ő egyik pillanatról a másikra állt fel két lábra megragadva csuklómat.
- Segítek mosni... - s el nem engedve kerülte meg a kis asztalkát, majd dupla pántomat kezdte letolni úgy a vállamról, miközben egy percre sem szakadt el tőlem tekintete.
- Mégis... mit? - kérdeztem tőle bájos könnyedtséggel.
- A szádat... - vigyorodott el, majd elkapva nyakamat ajkait az enyémek fedésében táncoltatta nyelvével együtt, majd pillanatok alatt kényszerített fel a kis üvegasztalra, hogy lábaim közé befogadva őt... gyűjtsük össze együtt a szennyest.
- Szépfiú... 5 teljes perced van, hogy elkészülj! - néztem be a fürdőszobába, ahol Sebastian még mindig a haját igazgatta... egyszerűen megszállottja volt hajkoronájának, s még azzal sem foglalkozott, mikor azt mondtam neki, hogy igenis szexi az összeborzolt szanaszéjjel álló frizurája... annak tökéletesen kellett állnia, vagy sehogy.
- Még mindig nem mondtad el, hogy hova megyünk. - pillantott felém kíváncsian. Ha titoktartásban lehet valaki jó, az én voltam. Az más kérdés, hogy őszintén felemésztett az érzés, hogy elmondjam neki a kis "titkomat" de erősebb voltam a kényszernél... s mivel már alig egy órát kellett kibírnom, így hát a végsőkig ki kellett tartanom, hisz tudtam, hogy meg fogja érni.
- Pssssszttt! - tettem ajkaim elé mutatóujjamat ezzel is elterelve akaratát a kérdezősködés felől, majd elindulva felé a csuklómra feltekert kendőmet bontottam le szépen előtte. - Erre... szükségünk lesz. - kacsintottam rá.
- Most akkor ki szeretnél kötözni vagy el is akarod hagyni az apartmant? - incselkedett direkt, én meg csak grimaszolásom közepette mögé álltam, s úgy kezdtem bekötni a szemét.
- Kikötlek és itt hagylak... jó tervnek tűnik. - paskoltam meg vállát, majd azon megtámaszkodva egy kicsit adtam hátulról egy puszit arcára.
- Kezd összeállni a dolog... - gondolkozott el, s miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem lát át a kendőmön, megfogva kezét, vezetve őt indultam meg kifele, ahol már a kocsi várt ránk kint.
- … csakugyan? - kérdeztem miközben feloldottam a kocsi zárját.
- Bekötöd a szemem, mert vezetni akarsz... így egyszerűbb lesz szembenézned a katasztrófával, amihez vezet minket az a tény, hogy te a volán mögé ülsz. - fejtette ki elképzelését, s én mielőtt beültethettem volna az anyósülésre őt... egy nemesebbik felét ragadtam meg, egészen céltudatosan. Ösztönösen haptákba állt.
- Jobb lesz, ha vigyázol magadra Stan... - s tudtam, hogy habár nem lát, igenis el tudja képzelni milyen szemekkel nézek rá... az ujjaim talán segítenek benne neki. - … mert a végén tényleg ki kell, hogy kötözzelek. - s igen közel hajoltam már ekkor hozzá, ajkaink szinte összeértek.
- Tudod, hogy nem bánnám. - s pimaszságát ekkor megkoronázva lopott csókot tőlem.
- Lehet... a szádat is be kellene, hogy kössem... - váltam el tőle csókunk után... az ilyen apró élvezetektől mégsem foszthatom meg magam.
- Hidd el, hogy azt te sajnálnád a legjobban... - nyalta meg ajkait kínzóan lassan, s tudta, hogy nyelve útját szemeim végig fogják kísérni, s végig is kísérték.
- No majd azt meglátjuk! - veregettem meg a vállát, majd elengedve őt nyitottam neki ajtót, hogy be is szállhat.
- Be van kötve a szemem... hogy látnék meg bármit is? - tárta szét karját, mire elengedve a kocsi ajtaját jobbnak láttam azt, ha a vezető oldalra sétálok.
- Ne fárassz ezzel a szörnyű vicceiddel... kérlek... - ráztam a fejemet, majd megvártam mire leesik neki, hogy jobb lesz, ha egyedül beszáll a kocsiba, mert ha így haladunk, s rajtam múlik meglehet itt fogom őt hagyni. Ügyesen megoldotta ezt az akadályát, hisz szavaival ellentétben, tettei nem voltak annyira életképtelenek. Annyira. - Majd én segítek... - s mivel az övvel nem igazán boldogult így áthajolva az ő oldalára oldottam meg ezt a nehézségét. - … csakhogy ki ne repülj még véletlenül. - húztam neki a dolgokat extra szorosra, csakhogy vezetési technikám megkérdőjelezése miatt visszacsaphassak neki.
- No ettől félek én is... - s nem, nem hagyta abba a kekeckedést.
- Ha fel mersz sikítani... minden bizonnyal tényleg le fogok vezetni egy szirtről... - mondtam neki miközben beindítottam a motort.
- Értettem asszony. - felelte, s habár szavaival nem is, teste mozgásával még azért hozzátett a dolgokhoz egy néhány utolsó löketet... úgy téve mintha száguldoznék, s mintha ő tényleg veszélyben lenne mélyedt bele teljesen az anyósülésbe, a lehető legnagyobb halálfélelmes arcot mutatva felém.
- Mint egy gyerek...- motyogtam halkan, s a valóság az volt, hogy úticélunkhoz részben ez is vezetett, Sebastian örök gyereki léte, no meg persze az, hogy exkluzív meghívót kaptam a hely, felújítást követő előmegnyitójára.
- Szóval... mi meg is érkeztünk a helyszínre... Sebastian semmit sem tud a dologról. Eléggé izgalmas. - beszéltem a kamerába, miután leállítottam a motort, s kiszálltunk a kocsiból, de még nem indultunk sehova. Élményeim egy részét megörökíteni készültem mini kamerám segítségével ugyanis a későbbiekben ez lesz a hét videója nálam. Szerettem, amikor a munkám gyümölcse olyan élvezetté vált, amit meg tudtam osztani ténylegesen Sebastiannel.
- Inkább mondanám félelmetesnek. - tette hozzá Sebastian grimaszolva. - Higgyétek el... addig a pillanatig nem értékeltétek igazán az életeteket, míg be nem ültetek a kisasszony mellé kocsiban. - mutatott felém, jól elkapva, hogy merre is állok.
- Szemenszedett hazugság... jó sofőr vagyok. Egyben megérkeztünk, nem? - kérdeztem tőle.
- Az égieknek köszönhetjük ezt... - mutatott az ég felé, s bekötött szemeit is arra irányította.
- Látjátok... egy ok, amiért iyen keveset szerepel a videóimban... - forgattam a szemeimet, majd kicsit lábujjhegyre állva puszit nyomtam az arcára. - … no de azért szeretem. - vallottam be.
- Akkor ezért kímélted meg az életemet? - kérdezett rá kedvesen, az utolsó lehetőségénél is belém kötve.
- Esküszöm... a következő videó témája az lesz, hogy el fogom adni a barátomat... őt...- mutattam alakjára, ahogy egy kicsit elléptem tőle, hogy egy az egyben az arcát vehessem majd. - ... licitálni tudtok majd rá, okés? - vigyorogtam még utoljára én a kamerába. - No de most az eheti anyaggal foglalkozzunk... amiért ide jöttünk. - s forogtam egyet, hogy a nézőim láthassák, hogy hol vagyunk... Sebastiannel ellentétben. - Mikor megkaptam a meghívót hetekkel ezelőtt, azonnal tudtam, hogy kivel fogok ide jönni... s habár beletelt néhány fejfájós estébe mire megszerveztük, hogy mindketten itt tudjunk lenni... megérte... tudjátok, ez a pimasz itt ilyen híres színész vagy mi. - jegyeztem meg direkt félvállról, majd Sebastian felé irányítottam a kamerát, aki mondhatni egészen nyugodtan állt egyhelyben, ahogy kértem őt. Megjegyzésemre elmosolyodott. - Gondolni sem tudtam volna jobb emberre, aki ezt a helyet jobban élvezné, mint ő... talán izgatottabb lesz, mint én... ami azért nagy szó... azt hiszem ideje lesz lassan, hogy felfedjük előtte hova is hoztam. - jegyeztem meg, mire ő kendőjéért nyúlva szépen lassan kioldotta azt, mert korábban így kértem tőle.
- Uram teremtőm! - csillant fel a szeme mikor eljutott ténylegesen tudatáig a tartózkodási helyünk, s mire észbekaphattam volna konkrétan már a karjaiban voltam, s úgy pörgetett a hatalmas parkolóban, körbe és körbe. - El sem hiszem... ez... - vigyorgott, mint egy kisgyerek és úgy puszilgatta körbe az arcomat, ahol csak éppen érte azt. - … emberek... emberek... - letéve elkapta a kezemben a kamerámat, s ezúttal ő vált a felvételt intézővé. - … a világ legcsodálatosabb lánya... - ekkor a kezében lévő kütyüvel engem vett végig. -… a világ legvarázslatosabb helyére hozott el... - s ezúttal ő körbe is mutatta a helyszínt. - … sosem voltam még itt. - mondta, s olyan káprázat volt a szemében, mint tényleg egy kisfiúnak, aki megkaphatta végre a hetek óta áhítozott játékát.
- A világ lehető legnagyobb Disney rajongója... még sosem járt Disneylandben... ez azért elég hihetetlen. - nevettem el magam. - S mikor azt mondom legnagyobb... tényleg a legnagyobb. Bármikor dalra tud fakadni, mintha az életünk egy Disney dalokkal átszőtt musical lenne... - állapítottam meg a kamerába, majd kinyomva azt táskámba ejtettem a kis kütyüt. - Szóval... szeretnél is bejönni... vagy nem szükséges? - indultam meg előtte hátrálva egyre megközelítve a főbejáratot. - Szóval... mi is a véleményed a vezetési stílusomról? - tettem csípőmre a kezemet, várva talán valamiféle bocsánatkérést.
- Túlélhető... - billegette a fejét, s megindulva felém kettő pillanat sem telt bele már a hátára felmászva mehettem befelé. Ennyit arról, hogy csak ő a gyerek ebben a kapcsolatban.
- Tudod, hogy az összes pecsétet össze fogjuk gyűjteni... - tartotta felém a kis Disney útlevelet, amit a bejáratnál kapva azóta el sem engedett.
- Az több napos kemény munka lenne... - nevettem fel.
- Azt hiszed, hogy viccelek? - tolta fel szemüvegét, hogy ténylegesen a szemébe nézhessek.
- Kihívás elfogadva... uram. - szalutáltam, majd bólintottam felé, s úgy ragadtam meg ujjait. - De előtte.... ebééééééééd. - jelentettem ki hirtelen, amikoris a világ legbarátságosabb fagyizója került a látóterünkbe.
- Azt hiszem ennek ellent nem tudok mondani... - állapította meg, s én ekkor már céltudatosan mentem a pulthoz, ahol én alkothattam meg a legvarázslatosabb, s legfinomabb fagylaltot, amit a világ valaha láthatott.
- Mernél meg közém, s a fagylalt közé állni... - kacsintottam rá, mikor a választható legnagyobb tálkát olyan szinten telipakoltam, hogy szinte már a sok jóság folyt le róla. A mindenségem össze fog ragadni tőle, de nem érdekelt. A fagylalt a nemzeti ételem volt. Fizetéskor pedig, amikor odanyújtotta kártyáját én összeráncolt homlokkal, felhúzott szemöldökökkel néztem rá. - Ezt te sem gondolod komolyan... - hessegettem el, majd az én királyi, s az ő egészen szolid adagjával indultunk meg a következő állomásunkra. Egy percet sem pazarolhattunk el az időnkből, ha ténylegesen be akartuk járni az egészet, összegyűjtve a létező összes pecsétet, hogy megtéve azt, tiszteletbeli polgárai lehessünk a helynek. - … ez a te napod... örömmel leszek a pénzes zsákod... - nevettem fel, ahogy szoktam... közel sem nőiesen.
- Micsoda lehetőségeim vannak... - mondta, s átkarolva engem puszilta meg fejem tetejét.
- De azért egy lufit vehetsz nekem... azt megengedem. - mutattam a Mickey egér témájú árusra.
- Igazán rendes vagy... - nevette el magát, s közelebb lépve kért is egy lufit az árustól, amit azon nyomban a csuklómra kötött... azt hiszem nem bízott bennem eléggé ahhoz, hogy magamtól is megtartsam azt... nem hibáztattam, ez biztos. - … tudod... ez is jár a dologhoz. - jegyezte meg, s egy Minnie egér fület helyezett a hajamba hajráfként.
- De neked is. - társultam a hülyeséghez, majd az ő fejére is helyeztem egy Mickey egér fület.
- So basic... - kuncogtam látványunkon, amikor az árusnál belenézhettem a tükörbe. - … olyan eredeti. - jegyeztem meg szarkasztikusan.
- Még a végén azt hiszik együtt vagyunk... - forgatta a szemét undorodva, mire oldalba böktem őt. - … de amúgy... ha jobban belegondolok... a Tél katonája is egy... Disney herceg... nem? - tettem fel neki a fogós kérdés, tekintve hogy az Marvel filmes világ és a Disney egy ideje már kéz a kézben jár.
- Érdekes megállapítás... - gondolkozott el. - … de ha ő herceg... akkor ki a király? - emelgette szemöldökét fagyiját kanalazva.
- Amerika kapitány... - válaszoltam nevetve. - … vagy az én világomban inkább Loki... de hát na... - haraptam ajkaimba zsiványan.
- Emlékeztess, hogy soha be ne mutassalak Tomnak. - jegyezte meg kedvesen.
- Szörnyen vicces... - fintorogtam, majd farzsebébe nyúlva elkaptam telefonját, s indítottam is egy videóhívást.
- Ugye nem... nem Tomot hívod? - fagyott le az arca... mintha, mintha a féltékenység jeleit láthattam volna meg arcán.
- Ohh... de... rögtön Asgardba tárcsázok... idióta. - nevettem el magam, s ekkor a hívást elfogadva láthattam a vonal túloldalán lévő embert.
- Ohhh... szia... - köszönt Chris kedvesen.
- Tudod, hogy ezért meg fog ölni téged. - jegyezte meg Sebastian, aki mellém lépve nézett bele a kamerába.
- No...no..no... ti meg hol vagytok? - azt hiszem hatalmasra nőtt egér füleink egészen jó segítség volt a dolog kitalálásában. - Azt ne mondjátok, hogy...
- Disneyland!!! - ordítottuk el magunkat a kamerába.
- Elhoztam már az újonnan nyitott helyre ezt a gyereket, tudod a világ legnagyobb Disney rajongóját. - kacsintottam feléje, s jól tudtam, hogy ezzel a kijelentésemmel nem fog egészen egyetérteni. Pontosan ezért is hívtam fel.
- Legnagyobb Disney rajongó? Pffff... - grimaszolt megsértődve, pontosan úgy mint egy kisgyerek. Örülök, hogy ilyen felnőtt férfiakkal vehetem körbe magamat.
- Hékás.... az előbb koronázott a Disney világ királyává... szóval... csak nyugodtan. - szólalt meg Sebastian is.
- Ezt értenem kellene? - kérdezett vissza Chris.
- Nem... - rázta a fejét Seb mosolyogva.
- Szóval most csak azért hívtatok fel, hogy eldicsekedhessetek arról, hogy hol is vagytok, hogy nekem erre meg folyjon a nyálam? - tette fel a megfelelő kérdést Chris.
- Pontosan. - bólintottam kacagva. - Mi már csak ilyen gonoszok vagyunk. - karoltam át Sebastian nyakát. - Na de tennünk is kell, mert hatalmas küldetés áll még előttünk... - váltottam komolyabb arcra.- … ennyit a dicsekedésből. Viszlát Chris! - integettem neki, majd megszakítottam a vonalat.
- Azért valami ajándékot viszek neki! - mondta még Sebastian.
- Utolsó döfésként a szívébe! - rebegtettem a szempilláimat.- Azok után nem is tudom kit fog jobban utálni... - vigyorogtam rá.
S tény volt, hogy hosszú idő után első igazán kikapcsolódós napunkat tudtuk itt így együtt tölteni. Mintha visszautaztunk volna az időbe, erre a néhány órára tényleg újra gyerekek lehettünk. Sebastian arcán rég nem láttam ilyen önfeledt gyereki boldogságot, tiszta szívből örültem, hogy elhozhattam őt ide. Úgy járkált a kiállítások, játékok között, mintha csak egy lenne a sok kisgyerek közül, akinek az álma abban a pillanatban teljesült, amint átlépte a hely küszöbét. Az hogy őt ilyen boldoggá tehettem, engem is a világ legboldogabb lányává tett.
- No mi az? - fordult felém, mikor az óriáskerékre felülve pihentünk egy kicsikét... meglehet ismét csak őt néztem, s a táj, a hely madáttávlati látványa annyira nem hatott meg.
- Sosem láttalak még ilyen felszabadultnak... tényleg örülsz, hogy itt vagyunk? - kérdeztem meg tőle.
- Tudod... ilyen butaságot sem kérdeztél még tőlem. - vont karjaiba, homlokomat megpuszilva.
- Szeretsz? - pillantottam fel rá.
- Tévedtem... ez még az előbbinél is butább kérdés... - nevetett, én meg mellkasába bújva szívtam magamba az illatát, főleg hogy lassan indultunk is lefelé. - Hölgyem... ha megengedi? - s ahogy kiszállt felém nyújtva kezét szállított ki engem is a kis ülésről. - Levadásszuk a maradék pecsétet? - tette fel az igazán fontos kérdést.
- Naná... - bólintottam, s adva ajkaira egy csókot, rohanni kezdtem előre fogva kezét, mert még véletlenül sem akartam azt az érzést kelteni, hogy mi normális felnőttek vagyunk... az egyfajta rágalom lett volna ránk nézve. Óriási rágalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése