Sziasztok! Habár ezt az irományt már korábban elkezdtem még csak most sikerült a végére érnem, de azt hiszem most sikerült! Remélem tetszeni fog, jó olvasást! Dorka
Megjegyzendő infó? Tekintve, hogy az egész az Avengers toronyban játszódik, így elég erősen tele van az egész a Bosszúállók karaktereivel. Az egész egy olyan alternetív univerzumában játszódik a dolgoknak, ahol Tony Starknak van egy lánya... ha tovább olvastok, megtudjátok, hogy ez mit is jelenthet ebben a helyzetben!
Szavak száma? 3620
- Igen... elintéztem! - fel sem pillantva a gépem képernyőjétől válaszoltam Peppernek, mikor éppen szóban is rákérdezett az estély valami részletére.
- Mit gondolsz Tony rá tudja venni mindannyijukat, hogy eljöjjenek? - nézett felém ekkor Pepper, s most már én is rápillantottam.
- Ő a főnök... nem? - tettem fel a kérdést, majd próbáltam komoly arcot vágni az egészhez, de Pepper szemöldök rántása átbillentett a határomon. Hangosan törtem ki kacajomba.
- No mi a kacaj tárgya... hölgyeim? - sétált a kis tárgyalónkba be az előbb említett személy.
- Te... - válaszoltuk egyszerre Pepperrel, mire elrúgva magamat az asztaltól álltam fel székemből, volt még egy-két dolgom, amit el kellett intéznem.
- Tudjátok, hogy egyedül azért tűröm el ezt tőletek, mert Ti vagytok a kedvenc nőim a világon! - jegyezte meg fintorogva, szemét forgatva a nagy Stark.
- Hát persze Apa... - bólogattam "egyetértően", majd elhaladva mellette megveregettem a vállát. - Remélem F.R.I.D.A.Y. ezt a vallomását felvetted a nagy Tony Starknak. - motyogtam a levegőben, s mire a küszöböt átléptem már a visszajátszást hallhattam a hangszórókból.
- Apja lánya... - jegyezte meg Pepper, s mire elmosolyodtam. Hogy mennyire igaz volt, el sem tudta képzelni.
Pepperrel a mi kezünkben volt az éves Bosszúállók-estélynek a megszervezése, mely minden alkalommal adománygyűjtéssel van összekötve a tragédiával sújtott környékek támogatása végett... s az elmúlt 10 évben, bőven volt ilyen helyszín. Célom volt, hogy részese legyek az újjáépítésnek, az új kezdeteknek így hát addig harcoltam a dologért, míg a Stark Industries nevében az én vezetésemmel történhettek ezek a dolgok. Míg az egyik Stark rombolt, a másik épített.... nem volt szándékos dolog, de a természet mérlegét helyre kellett billenteni.
- Szóval... ki volt annyira lusta, hogy nem volt még hajlandó elmenni a szabóhoz? - sétáltam be a torony lakóterületének közös nappalijába. Jól tudtam, hogy az az a hely, ahol ebben a pillanatban, így vasárnap délután a legtöbbjüket megtalálhatom. Minden apró részletre odafigyeltünk, s nekem jutott most ki az, hogy a figyelmeztetést kiosszam közöttük.
- Szerinted? - fordult felém Natasha, majd nyilvánvalóan a férfiakra pillantott a társaságában.
- Nem volt rá időm. - védekezett Sam, semmilyen sikerrel.
- Sam Wilson... - ráztam a fejemet, majd mivel a kanapén ült könnyedén tudtam mögé sétálni. - … a szabó pontosan két emelettel lentebb van. Szóval... mozgósítsd magad!- tettem kezeimet vállára, majd szép lassan nyakára.... igazán specifikusan fogtam meg a nyakát ekkor.
- Csak mozdulj meg kérlek Sam... pont most... és többet nem kell látnom a rusnya fejedet! - jegyezte meg Bucky, aki eddig a pillanatig mélyen a tv képernyőjébe volt merülve, meg úgy alapvetően nem volt túlzott beszédes lény. Nyilvánvaló volt, hogy felismerte a fogásomat, amivel ha akartam volna kettő pillanat alatt eltettem volna láb alól a nagyszájú barátunkat. Tőle tanultam.
- Csak szeretnéd Barnes! - motyogott Sam, mire én eresztettem a tartásomból... Sam nagyot nyelt, s úgy vett friss levegőt tüdejébe. Megkönnyebbült. Tudta, hogy az előbb tényleg az én kezemben volt az élete... egy Starkéba.
- Honnan veszed, hogy Bucky lenne az egyetlen, aki örülne a távozásodnak? - bújt füle mellé Natasha, mire mögötte ketten kacagtunk fel, s egyetértően csaptuk pacsiba tenyereinket.
- Ezek a nők... kikészítenek... - csapott át dívába Wilson, mire nyilvánvalóan a nevetésünk nem hagyott alább. Egyértelmű volt, hogy imádta a showt csinálni, s ha itt lenne Peter Parker akkor ez még jobban felerősödne, ámde így csak vagy magában vagy egy-egy embert megcélozva ömlik belőle az aktuális hülyesége.
- Egy ember elintézve... no és a többiekhez szólva: aki nem hajlandó megjelenni az estélyen... jobb, ha már most költözik innen! - fontam mellkasomon össze karjaimat vészjóslóan körbepillantva mindenkin.
- Micsoda főnökösködés... hmmm... - Sam nem hagyta abba, meg is lepődtem volna. A két lábon járó flörtbomba volt ő maga... a vicces változat.
- Főnökösködés? - kértem ki magamnak, majd ahogy elsétált mellettem elkaptam csuklóját, amit minden erőből szorítottam. - Ki mondta, hogy nem én vagyok a főnök? - javítottam ki, majd mielőtt elszorítottam volna kezében az eret elengedtem.
- Ennek a kislánynak aztán fejlődik az ereje! - jegyezte meg vigyorogva és úgy sétált be Steve mellé, aki most érkezett be hozzánk.
- Sam... szerintem még egy ilyen, s szó szerint repülni fogsz. - kuncogott magában Steve megveregetve barátja vállát.
- Az ablakon... - hallottam mögülünk Bucky hangját is.
- S én nem foglak megvédeni... - tette hozzá a lényeget még a Kapitány.
- Áruló. - grimaszolt Sam.
- Magad alatt ásod a vermet, szóval szerintem jobb, ha viselkedsz... - kacsintott Steve barátjára, majd azt hiszem inkább csatlakozott hozzá, hogy ténylegesen letaláljon a szabóhoz.
- Ti... megkaptátok a ruhátokat? - fordultam Wanda felé, ők legalább, ha minimálisan, de értették, hogy miről beszélek. Őket érdekelte.
- Úgy érted mind a 15öt? - kérdezett rá elmosolyodva.
- Legyen választási lehetőség... - tártam szét a karomat kedvesen.
- Tudod... minden tökéletes lesz. - állapította meg Natasha.
- Annál kevesebb nem megengedett...
Szerettem éjszaka jönni az edzőterembe, mert ilyenkor egyedül lehettem. Igazán megnyugtató volt néha egyedül lenni, ráadásul muszáj volt kiadnom magamból a felgyülemlett feszültséget, s ha már aludni nem voltam képes, ez volt a legmegfelelőbb hely, ahol lehettem... vagyis...
- Felkelthettél volna. - hallottam meg egy hangot az ajtótól nem messze, majd kezemen lévő karkötőben megnyomtam egy gombot, hogy teljes egészében elfedjem a külvilág számára, hogy mi itt vagyunk. Némi saját Stark fejlesztés magamnak.
- Békésen aludtál. - jegyeztem meg, s fújva a levegőbe próbáltam egy kósza hajtincsemet az útjára igazítani, vagyis el a szemem elől. Egy pillanatra sem álltam meg, a bokszzsákot valamiért ki akartam nyírni... legalábbis a földön tudni, s mondhatni egészen közel jártam hozzá.
- Hmmmm... ez nem kifogás. - mondta, s mire észbe kaphattam volna megragadott hátulról, s úgy tolt a tükörnek neki. - Vagyis... rossz kifogás. - bújt a nyakamhoz, s gyenge borostája így kényeztette vékony bőrömet. - Hiányoztál! - simította végig oldalamat, majd könnyedén maga felé fordított. Az, hogy a kimerítő edzéstől vagy éppen érintése hatására nem kaptam levegőt... nehéz döntés volt.
- Te is nekem! - néztem a szemébe, s nyakáért nyúlva húztam ajkait az enyémre. Szükségem volt rá, a legjobb ellenszer a stressz ellen.
- Tudok egy megfelelő nyújtást a számodra... - jegyezte meg, majd szó nélkül kapott fel derekára, s úgy tépte le rólam sportmelltartómat.
- Hát azt mindjárt gondoltam... - kacagtam ajkaiba, majd mikor a szőnyegre kerültünk úgy kezdtünk egymásnak esni, mintha sohasem érintettük volna a másikat. Nem telt sokba, hogy már egyetlen egy ruhadarab se válasszon el minket egymástól.
Nemrégiben érkeztek haza egy bevetésről, s az idő alatt, ha akartam, ha nem de hiányolnom kellett őt. Mind testileg, mind lelkileg. S senkinek nem beszélhettem róla, s így az én gondolataimban élt csak Ő. No de még hogyan... na azért meg éppen engem csapnának ki a toronyból. De az igazság az, hogy mégis ez volt az egészben az igazán izgató, a rejtély... a bujkálás.
- Ha Tony erre rájön... - rázta a fejét kiterülve, egészen kiizzadva lelkét.
- Barnes... az előbb voltál szó szerint bennem... kérlek ne beszélgessünk az apámról. - másztam egy kicsit fentebb mellkasán, s mielőtt megszólalhatott volna ajkaimmal zártam le az övéit.
- Igaz... eléggé lankító téma... - jegyezte meg zsiványan, mire mellkasán pihenő bal kezem egyre lentebb, s lentebb csúszott testén.
- Lankító? Én nem úgy hiszem... - haraptam ajkamba, s egy igen értékes testrészét tarthattam ekkor ujjaim között... s nem, nem lankadt itt semmi sem. Ő meg legfőbbképpen nem... én biztosan nem is hagytam neki.
- Köszönöm, hogy mindannyian megjelentetek... - álltam fel a helyemről egy kicsit, s úgy köszöntöttem a reggelin megjelenteket.
- Hajnali 8 óra van... remélem... - kezdett el nyavalyogni Sam, amit inkább figyelmen kívül is hagytam rögtön... legalábbis első körben tuti.
- Ilyenkor még F.R.I.D.A.Y. sincs ébren. - forgatta az asztalfőn a szemét a rangidős Stark, miközben eszméletlen tömény kávéját öntötte magába, mire az általa kreált program rögtön meg is szólalt:
- Mégis ki ébresztette Önt... uram? - vágott vissza neki rögtön, mire Wanda felkuncogott. A nők egymást támogatva sokkal erősebbek, ennyit erről.
- … remélem nyomós indokod van rá... - folytatta Sam, de csak azért mert éppen már most elemében volt, s a picsogását nem tudta abbahagyni.
- Sam... figyelj! - fordultam feléje mielőtt totál elvesztem az önuralmamat. - Nem érdekel a nyavalygásod... 2 órát alig aludtam, mert odalent elcsesztek néhány dolgot, amit nekünk kellett Pepperrel helyre hozni, te meg gondolom az edzésen kívül túl sok mindent nem csináltál, s aludhattál a kényelmes ágyadban, szóval ha megtennéd, hogy befogod... annak mindenki örülne! Főleg én! - vigyorogtam kínosan feléje. - Ma sem lesz túl sok más dolgod, mint ahogy a többieknek sem, hogy kicsíped magad, s elbájoló szépség leszel az estélyen, s az adományozók pénztárcáját olyan szélesre nyittatod, amennyire csak tudod... nem féltelek, hogy lyukat beszélsz a hasukba, de ott az lesz a feladatod... most meg az, hogy befogod! - tártam szét karomat, majd nyugodtan beleittam a kávémba, s úgy pislogtam felé.
- Bocsánat, hogy késtem... de ezt így távolról is izgalmas volt nézni... - sétált be közénk Peter, akinek egy hely éppen mellettem volt fentartva.
- A Pókgyerek meg... - kezdett bele Sam, de ekkor mindannyian elég csúnyán néztünk rá, s inkább befejezte. - Tudom, hogy tetszek neki... csak még maga elől is titkolja. - hallottam motyogását, amit Steve füléhez hajolva intézett el.
- Hát persze... - bólogatott Steve Samre hagyva inkább az egész butaságát.
- Szóval... most, hogy rátérhetünk a lényegre... mindenkit szeretnék már 6ra lent tudni, mert személyesen Ti fogadjátok a vendégeket, akiket örömmel szórakoztattok addig a pillanatig, amíg akkora csekket nem írnak nektek, hogy a szívetek megáll tőle... a technikai részét Peterrel már elintéztem, mert ő többek között ezért van itt... - pillantottam egy másodpercre Wilsonra, majd el. - … tényleg szükségem van a segítségetekre, s tudjátok, hogy nektek is az enyémre...
- Stark a gyerek... - bólintott az Apám elismerően, s egy dolog biztos volt... ezt a magabiztosságot egyértelműen tőle örökölte.
- … szóval legyetek elbűvölőek, s szuperdögösek... tudom nem éppen a mindennapi szerelésetekben kell giccsparádéznotok, s tény, hogy ez elég frusztráló is lehet, de muszáj mindannyiótoknak ott lenni... a média felől pedig nem kell aggódnotok ugyanis összesen egy csapat lesz beengedve, őket is mi választottuk ki személyesen, szóval... csak nyújtsátok a legjobb oldalatokat! Kérlek! Köszönöm! - huppantam le végre a székembe, s konstatáltam, hogy mindenki néma csendben ül.... no ez egy-két ember kivételével igen ritka jelenség volt, főleg, hogy így egész szép számban összegyűltünk. - Na most mi van... egyetek! - mutattam a rengeteg ételre, elnevetve magam sziklaszilárdra merevedett arcukat látva.
- Jó étvágyat! - hangzott fel többször is a kis mondat, s szépen lassan mindenki kezdett belebonyolódni egy a hozzá közel ülő emberekkel folytatott beszélgetésébe.
- A videók nagyon jók lettek... az összes levetítésre fog kerülni. Köszönöm. - fordultam Peter felé, aki nyilvánvalóan növekvő ifjúként egészen rendes mennyiséget pakolt tányérjára reggeli gyanánt. Rábíztam azt, hogy az estély ideje alatt levetítendő Bosszúállók csatái videót megvágja, mert látva korábbi munkáját, s tudva, hogy némelyiken már ő maga is részt vett jobb embert nem találhattam volna a feladatra.
- Köszönöm, hogy te legalább nem gyerekként viselkedsz velem... - mosolyodott el.
- Vannak nálad nagyobb gyerekek is. - pillantottam Samre, akinek szinte forrt a vére látva azt, hogy Peterrel milyen jól elbeszélgetek, vele meg kevésbé. Nem tudtam pontosan, hogy köztük mi is volt a csipkelődés tárgya, de igazából nem is érdekelt.
- Tudod... bármikor be tudom ragasztani a száját egy kis spéci hálóval. - bújt közelebb hozzám, mire fejemet hátravetve nevettem el magam. Az asztal alatt ekkor egy lábat éreztem bokámnál, s felé sem fordulva tudtam jól, hogy ez Bucky volt. Talán féltékeny lett volna? Lehetetlen. Egy 15 éves prodigyvel beszélgettem éppen, nem egy valóságosan kegyeimért megfelelő indulóval flörtöltem. Te jó ég... érezve mozdulatait rá kellett jönnöm, hogy tényleg féltékeny volt. Uralkodni kellett magamon, hogy el ne áruljam magam így hát... kilépve cipőmből viszonoztam neki mindazt, amit kaptam... csakhogy én egy kicsit kegyetlenebb voltam... jobban elértem az ő mindenét. Egymásra sem pillantva tettük azt, amit az asztalt elrejtett mindenki elől.
- … nem, nem tudom mi okozhatja a kimaradásokat Tony... majd egy csapattal holnap utánajárunk... - hallottam Bruce válaszát mire fejemet azonnal Apa felé kaptam.
- Mi... mi történt? - köszörültem meg a torkomat, úgy téve mintha éppen csak reggeli, alkalmi némaságomat akarnám elűzni.
- A rendszer bizonyos időközönként szokatlan leállásokat észlel a lakóterület különböző pontjain...- magyarázta Bruce, s életem pókerarcát villantottam meg ekkor feléjük. Én jól tudtam ugyanis, hogy mi okozta ezt a dolgot... vagyis inkább ki. Én. Hupsz.
- Nem lehet, hogy az automatikus frissítés okozza ezeket? Az irodában is előfordul néha ilyen fekete idő. - magyaráztam nekik úgy, mintha ténylegesen ez lehetne a válasz.
- Nem... nem hiszem... - rázta a fejét Apa. - … ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondanám, hogy valaki túljárt F.R.I.D.A.Y. eszén... - válaszolta felnevetve, s az asztal alatt elkalandozó Bucky lábán, s ezáltal testén szabályszerűen éreztem az apró, pillanatnyi halált, mit az idősebbik Stark szavai okoztak.
- Na de Mr. Stark... ezt sértésnek veszem! - szólalt meg az említett mindenes titkárnő a hangfalakból.
- Biztos te tettél vele valamit... - szegezte felém mutatóujját Apám. Ha nem is engem láttatni, de ekkor bennem is megállt az ütő... mondjuk azért a félrenyelésem lehet mégiscsak árult el valamit.
- Micsoda? - próbáltam az élők között maradni, s az egészet a jól megszokott apró kacajjal elrejteni.
- F.R.I.D.A.Y. kezd elszemtelenedni... biztos te tettél vele valamit... - világosított elképzelésén édesapám, mire most már őszintén felkacagtam. Kicsit félreértettem őt... kicsit. - … egyre jobban kezd rád hasonlítani.
- Nem gondolkoztál azon kedves édesapám, hogy a nőknek szimplán megvan a véleménye rólad? - vágtam vissza kedvesen, bájosan.
- Azt, hogy imádnak? -kérdezett rá rögtön hátradőlve.
- Ohhh... hát persze Mr. Nárcisztikusság.... hát persze... - simogatta meg Pepper a vállát.
- Semmi kedvem nincs ehhez az egészhez. - hallottam Bucky hangját, aki minden bizonnyal az ágyamon feküdt továbbra is.
- James.... Buchanan... Barnes... - sétáltam ki a gardróbomból, ahol éppen magamra öltöttem az esti ruhámat... az utolsó simítások voltak már csak szükségesek nálam.
- Igen? - gördült felém, s ekkor láthatott meg. - Igen? - ismételte el, s hangjában ekkor már erősen hallatszódott a vágy is, s minden hasonlónak az egyvelege, hogy bármit is válaszolnék ekkor neki, ő megtenné nekem.
- Segítenél? - érintettem meg vállamat mutatva, hogy be kellene gombolni ruhám hátulját.
- Mindezt levenni rólad? - harapott ajkába, ahogy mögém került a másodperc töredéke alatt, s úgy néztük egymást a hatalmas tükrömben, s egyedül az 5 perc múlva lent kellene lennem dolog akadályozott meg abban, hogy felfaló tekintetének beadjam derekam.
- Legyen kedved az egész estéhez! - mondtam neki, hátranyúlva tenyerembe helyezve arcát.
- De csak azért mert ilyen szépen kéred... - súgta a fülembe, majd ellépve tőlem levette a kiválasztott fekete magas sarkúmat a szekrényről, s úgy térdelt le elém... ruhám alsó részét egészen sokáig feltolva fém kezével. - … de tudd, hogy... - s lábfejemre helyezve cipőmet megpuszilta bokámat, majd szépen lassan fentebb, s fentebb indult meg lábamon, s egyedül combom belsejénél, a harisnyakötőm szélénél állt meg, onnan pillantott fel rám. - … végig azt fogom gondolni, hogy itt vagyok... - puszilt rá leggyengébb részemre, s ha hirtelen ekkor nem támaszkodtam volna meg a tükörben minden bizonnyal hanyatt vágódok.
- 10 perc múlva neked is lent kell lenned. - néztem rá, ahogy szépen felegyenesedett elém mikor már mindkét cipőmet feladta rám, de ruhám szélét nem engedte el, erősen kezében tartotta miközben valami mást is érintettek hűvös ujjai... mondjuk azt, hogy nem igazán tudtam bármit is ezek után mondani.
- Te hamarabb elmész... tudom... - súgta a nyakamba túlzottan kétértelmű mondatát, majd ruhámat elengedve fém, s mondhatni nedves ujjait az ajkaim közé helyezte. Ekkor kopogtattak.
- Azt hiszem apuci itt van érted... - suttogta fülembe, majd egy a pillanat töredéke alatt tűnt el a szobámból, egy kis titkos ajtón keresztül.
- Szabad... szabad! - válaszoltam, s felkapva kis táskámat indultam meg az ajtó felé. - Időben kész vagy te is... ez hihetetlen. - nevettem el magam, amikor megláttam, hogy ő is teljes pompájában volt már ekkor.
- Azt hiszem, hogy Apádként nem megfelelő mondat az, hogy azt mondjam, hogy dögösen nézel ki... szóval inkább kihagyom a dicséretet, jó? - villantotta meg zsivány mosolyát, majd karját nyújtotta felém, hogy úgy kísérjen.
- Jó... hagyd is ki! - bólintottam egyetértően.
- Büszke vagyok rád... Pepperrel egyértelműen kitettetek magatokért! - mondta miközben a lifttel mentünk lefele, s éppen mielőtt kinyílt volna a lift ajtaja odahajolt a fülemhez. - Tudok rólad, s Barnesról... - s ekkor azt hiszem az életem pörgött le szemem előtt. - … na... nem jössz? - indult meg előre, a lehető legtökéletesebb kettősséget játszva. Arcán egy izom sem rendült, mintha az előbb nem mondott volna semmit... pedig. Megráztam a fejemet, s próbáltam elhitetni magammal, hogy csak képzelődtem... de nem. Tényleg azt mondta, amit mondott.
- HHmmmm... micsoda Stark belépő. - tapsolt elismerően Clint, s láttam hogy azért mindenkinek elég szépen felcsillant a szeme... nem mintha bárki is rosszul nézett volna itt ki. Fiúk, lányok egyaránt szívdöglesztőek voltak.
- Miss Stark... - bólogatott elismerően az általában némaságot gyakorló Barnes.
- Erre szükségem lesz. - vettem el kezéből a pezsgőt, majd könnyűszerrel ürítettem ki a poharat, s indultam meg a dolgomra úgy, hogy két embert minden bizonnyal elkerültem. Édesapámat, s Buckyt.
- Két whiskeyt jéggel. - hallottam egy a bárban mellém telepedő hangot megszólalni.
- Ohhh... Sam... most nincs energiám hozzád... - ráztam a fejemet, s csak éppen elfogyasztani jöttem valami hűvöset mielőtt tovább jártam volna az igazán sikeres estét. A vendégek igazán bőkezűek voltak, miközben én ennek köszönhetően velük igazán jól le tudtam foglalni magamat, az más kérdés, hogy bármit is mondtak, nekem csak egy dolog visszhangzott a fejemben... "Tudok rólad, s Barnesról..."
- Pedig rengeteg nullát hoztam neked az 5ös szám mögött... - játszadozott a csekkel, amit éppen nemrég gyűjthetett be.
- Fantasztikus! - forgattam a szememet, s mielőtt leléphettem volna felém tolta az egyik whiskeys poharat.
- Azt hiszem erre szükséged lehet! - tette hozzá, s inkább nem is veszekedve vele elfogadtam az italt. - Kíváncsi vagyok kedves édesapád meddig bírja azt, hogy darabokra ne szedje Barnest... - jegyezte meg úgy mellékesen, mire szabályszerűen félrenyeltem.
- Hogy micsoda? - kérdeztem azonnal vissza rá.
- Kedves... egy csapat magasan képzett kémmel élsz egy tető alatt... s habár fáj kimondanom, az egyik legjobbal még az ágyat is megosztod... a többiek sem kispályások. - jegyezte meg mosolyogva.
- Mióta tudjátok? - értelmetlen volt titkolózni.
- A fő kérdés... kedves édesapád, hogy lehetett ennyire mamlasz, hogy még csak most jött rá? - nevette el magát, egészen jól szórakozva. - Pedig annyira egyértelmű... - s szó nélkül kikért még egy kört nekünk... érthető volt, hogy egy kis ideig a pulthoz ragadtam.
- Szerintem jól néztek ki együtt. - simította meg Natasha a vállamat. - Tonynak csak a büszkeségét kell lenyelnie, hogy ezt az egészet elfogadja... - pillantott az említett személy felé.
- No ettől félek én is. - ürítettem ki a poharamat, s célirányosan indultam meg édesapám felé, akit ha az előbb még minden bizonnyal láttam, mostanra már eltűnt szemem elől, s azt is konstatálnom kellett, hogy Buckyt sem találtam sehol.
- A tetőtérben vannak. - jött el mellettem Vízió, s bocsánatkérő pillantása mindent elárult... ő volt az, aki elárulta Apámnak a dolgot.
- Ne szórakozz már velem... - ütöttem meg elég erősen a lift gombot, ami első körben nem akart nekem engedelmeskedni, majd miután mégis úgy döntött, hogy viselkedik csigalassúsággal vitt fel a tetőtérbe, ahol meglepődöttségemre néma csend fogadott.
Mindketten felém fordultak, mikor a lift kinyitódott... egészen félelmetes látványt nyújtottak számomra így némán, ahogy csakis a medence fénye világította meg alulról őket.
- Hála az égnek, hogy nem estetek egymásnak! - közelítettem meg őket.
- Pedig nem sokba tellett az, hogy kitépjem Barnes nyelvét az emberek előtt... - sziszegett felém kínos mosolyával Apám. - De... az irántad érzett tisztelet miatt, s tudva hogy mennyire fontos neked ez az estély... inkább itt gondoltam... beszélgetni vele. - nézett rám egy pillanatnyi szigorral tekintetében. - Esetleg valami hozzáfűznivalód mielőtt eltávolítom az összes szép fogát a szájából? - úgy tette fel a kérdést, mintha szavai totál normálisak lettek volna.
- Szeretem. - mindössze ennyit tudtam kimondani, ami láthatólag, ha őt nem is, de Buckyt meghatotta... vagyis legalábbis ő meglepődött rajta. - Igen... ismerem a múltatokat... elég jól... tudom, hogy mit tett ő... mit tett a Tél katonája... de az, aki itt áll most mellettünk az nem a Tél katonája... ő itt James Buchanan Barnes... - azt hiszem a legkevesebb volt, hogy őszinte leszek vele itt már.
- Tudod mi a legszörnyűbb az egészben? - nézett rám, miközben Bucky némán állt mellettünk. - Az, hogy én voltam az utolsó aki ezt megtudta.... hogy lehettem ekkora idióta? Komolyan! Hogy? - ordította el magát, s megindulva úgy rúgott bele az egyik pihenő ágyba. Az egész tetőtér tőle zengett.
- Tony... én... szeretem Őt... - próbált oldalni a helyzeten Bucky, hát... nem sikerült.
- Neked nem osztott senki lapot, szóval jobb, ha befogod a szádat! - pördült egyet Apa, s úgy emelte Bucky felé mutatóujját.
- Nem!- rázta a fejét, s megragadta a kezemet. Meglepődtem, nem is kicsit. - Elég sokáig éltem a haragod árnyékában, s őszintén? Kezd elegem lenni belőle, de nagyon... - köpni nyelni nem tudtam szavai hallatán. - Igen... tettem, amit tettem... szörnyű dolgokat, nem tagadom. De ezekért nem fogok újra, s újra bocsánatot kérni, mert belefáradtam... eleget vezekeltem ahhoz, hogy tudjam én is megérdemlem a megbocsátást... a lányod tanított meg erre... s ha ő képes volt megbocsátani nekem... akkor te... - mondta, s nem hazudok életemben nem éreztem még így szívemet a torkomban dobogni.
- Takarodj! - mutatott a távolba kezével Apa. - Mielőtt valami olyat teszek, amit megbánok azt mondom, hogy... takarodj! S soha a szemem elé ne kerülj! - mondta ki teljes egészében elképzelését, mire azt hiszem a gombóc a torkomon néhány szónak utat volt hajlandó engedni.
- Tudod, hogy vele fogok tartani... - jegyeztem meg neki halkan, remegő hanggal.
- Tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése