30 minute love affair (Sebastian Stan)

Sziasztok! Hoztam is végre nektek egy kis olvasnivalót, aminek némileg van egy kis háttértörténete, legalábbis az elkészülésének. Ezt a novellát még egyszer áprilisban kezdtem el (igen, azóta itt pihent a gépemen), de akkor valahogy nem jött a teljes ihlet, még akkor sem, amikor kedves barátnőm Laura, be nem linkelte nekem ezt a Paloma Faith számot, ami abszolút tökéletes címét adja a résznek (ezúttal is köszönöm neki ezt a "segítséget"). Mint láttátok a felsorolt, felhasználandó dalok listáján ezért is szerepelt ez a cím ott a csoportomban, s most hozzá is nyúltam végül ehhez az elkezdett dologhoz, ugyanis tegnap Sebastian megölt, hiszen tegnap megjelent a Hugo Boss divatbemutatón New Yorkban és... elvette az életemet! Muszáj volt az ezáltal felgyülemlett feszültséget kiírnom magam, s lám tessék... a kellemest a hasznossal karöltve megszületett a novella befejezése! Jó olvasást! Szép napot! Dorka 

Ihlet (részben): Paloma Faith – 30 Minute Love Affair 

Szavak száma: 2054 

Semmi kedvem nem volt itt lenni, de úgy tűnt ez úgy kb. senkinek sem tűnt fel az asztalunknál. Péntek este volt, s két legjobb barátnőmmel egy általunk igen kedvelt törzshelyre ültünk be levezetni a hét fáradalmait... vagyis ők ezt próbálták nekem mondani. Az már más dolog volt, hogy mivel ők ugyanazon a helyen dolgoztak, csak különböző részlegen így megvoltak a saját kis témaköreik, amikről habár azt mondták nem akarnak beszélni, a "ne legyen szó a munkáról" politikát követve, de végül csak mégis egész este azokról ment a számfejtés... s nekem ez nyilvánvalóan nem volt hatásköröm, így hát mondhatni míg ők egész este buborékjukba ragadva beszélgettek egymással én a poharamban lévő italokat kavargattam, miközben hol az asztal felettébb érdekes felületét elemeztem, vagy éppen szinte már memorizáltam az itallapot, de meglehet, hogy fejemben különböző történeteket kreáltam az éppen ott lévő, vagy újonnan megjelenő ismeretlen emberek köré. Végülis magamat is elszórakoztattam egész jól, csakhogy a szótlanság, a saját gondolataim nem mindig a megfelelő irányba vitték a hangulatomat... végülis pontosan ezért jöttem volna ide első sorban, hogy kommunikáljak emberekkel, de úgy látszik minden megvalósulni látszódott a mai este, csak éppen az nem, hogy barátnőim észrevesznek engem. Azt hiszem őket a mai estére elveszítettem. Kezdtem ebbe beletörődni lassan. 

Péntek este révén mondhatni igazán sokan voltak a helyen még akkor is, ha nem éppen ez volt a legfelkapottabb hely a környéken. Olyan kis nyugis, lezser hely volt. Nem kellett attól félni, hogy heringparti lesz, viszont azért örültem hogy előre foglalt asztalunk volt... ahogy azoknak az embereknek is, akik éppen most érkeztek meg. Három férfi ült be velünk srégen szembe a sarokba. Ami elsőként szemet szúrt számomra, az az volt, mintha magunkat láttam volna csak éppen férfi kiadásban. A három mondhatni igen szemrevaló férfiból kettő igen intenzíven beszélgetett egymással, míg a harmadik... a harmadik csak úgy ott volt. Csak mint én. Abban a pillanatban, ahogy észrevette, hogy figyelem őt, azonnal elfordítottam a tekintetemet. Éreztem, hogy elvörösödök. Ajkamba harapva kevergettem az egyre üresedő poharamat, majd amint volt lehetőségem magunkhoz hívtam a pincérünket, s berendeltem egy újabb kört, legalább kiszáradni ne száradjak már ki. Egyszerűen éreztem, ahogy szám egyre jobban szárad kifele, mintha egy sivatag lenne bennem. Mitől lett ez vajon? 

A nemrég érkezett ismeretlen pillantásai a lelkembe égtek, s attól a pillanattól kezdve ahogy elfordítottam tekintetemet felőle csakis az ő alakja, létezése foglalkoztatta a gondolataimat. Vajon ki lehet ő? Mi lehet a foglalkozása? Mi célból jött erre? Vajon mi járhat a fejében? Várja-e otthon valaki? Igazán belegondolva, az utolsó kérdésemre talán meg is volt a válaszom. Esélytelen, hogy egy ilyen szépfiú egyedül legyen, csak rá kellett nézni. Én mindössze egy pillanatot kaptam belőle, s így is a péntek estém az övé... a gondolataimban. Máris úgy gondoltam, hogy nem vagyok egyedül. Itt látszik, hogy mennyire is volt színes a fantáziám, egy másodpercet kapva egy emberből, egy eltévedt pillanatot, s máris úgy játszanak a gondolataim vele, mintha ismertem volna... pedig nem. 

Valahogy mindig is volt egyfajta különös vonzalmam a szakállas úriemberek felé, s a rajta megjelenő kis borosta egyszerűen, s azonnal magával ragadott. S azok a kék szemek is rendesen megtették a dolgukat. Nem láttam magam előtt mást csak az ő arcát. Valószínűleg a kis italocskáim kezdtek a fejembe szállni... főleg azért is mert úgy éreztem mintha... mintha ő engem figyelt volna. Szabályszerűen éreztem tekintetét a bőrömön. Az arcomon, a nyakamon. Égettek pillantásai. Úgy kezdtem érezni magam, mintha nem jutottam volna elég levegőhöz.... mintha valaki elszívta volna előlem, de közel sem a rossz értelemben. Legszívesebben a poharamban megmaradt egy-egy jégdarabot a pólómba tettem volna, hátha segített volna testem lehűtésében. 

 Nem mertem feléje figyelni... de mikor mégis megtettem ő... tényleg engem figyelt. Elmosolyodott, én pedig hátra fordultam megnézve hogy nem ül-e mögöttem éppen valaki, hisz esélytelen hogy éppen engem vett volna észre. Túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. Mondjuk azt, hogy közel sem voltunk egy súlycsoport. Visszafordulva ő még mindig engem figyelt, majd bólintott. Majdnem leestem a székemről olyannyira nem tudtam mit kezdeni ezzel a képzelgésemmel. Lehet már amúgy le is estem a székről, s régen a sürgősségin vagyok ugyanis betörtem a fejemet és hallucinálok össze-vissza minden hülyeséget. 

- Én azt hiszem kimegyek egy kis levegőt szívni... kezd bent túl meleg lenni. - mondtam a lányoknak, majd óvatosan lecsúsztam magas székemről, s úgy indultam meg a kijárat felé... ami egybe esett az ismeretlen idegen tartózkodási helyével. Nem mertem feléje nézni. Elfordulva, szinte elrepültem mellettük. Meglehet kisebb szívrohamot is kaptam mindeközben. Ki kellett szabadulnom innen, azonnal. Friss levegőt akartam beszívni tüdőmbe, akartam, hogy eltévedt gondolataim helyükre kerüljenek... a friss, hűvös nyári levegő jó ötletnek tűnt, csak az előtte lévő meredek lépcső nem igazán... de kész lettem volna megküzdeni velük csak azért, hogy tisztán lássak. 

- Ugye... ugye nem menni készültél? - éppen feltettem volna lábamat az első lépcsőfokra, ami kintre vezetett volna, de egy ismeretlen megakadályozott... ujjait gyengéden a csuklóm köré fonta, s így vont magához. Heves lélegzetvételeit hátamon éreztem, ahogy szíve majdhogynem kiszakadt mellkasából. - Azt nem engedhetem. - rázta meg a fejét, majd ujjait az enyémekre kulcsolva fordított helyzetemen, s megindulva a belső részre nem az emberek felé tért le, hanem a mosdók felé, ahol pedig úgy rántott be az ott lévő raktárba, mintha menekültünk volna valakik elől. Ő volt az. A férfi a sarokból. Most már biztos volt, hogy eszméletemet vesztettem, ez nem lehetett a valóság. 

- Én... - néztem fel gyönyörű szemeibe... amik így közelebbről még csodálatosabbak voltak... a zöld, kék, s szürke valami mesés elegyét tárták elém. Ajkaimba haraptam, mert irdatlanul sokáig néztem őket, de egyszerűen nem tudtam máshogy tenni.  

- Te? - kérdezte, s lágyan az ajtónak nyomott ujjait derekamba mélyesztve, majd combomat simította ujjaival. S ha eddig a pillanatig kint nem kaptam levegőt... akkor most mit mondjak? A lélegzés nem volt már opció számomra. De talán már nem is bántam. Lehunytam a szemeimet, s fejemet az ajtónak támasztottam, éreztem ahogy gerincem ívben megfeszül. - Láttam, ahogy engem figyeltél...  a bár másik oldaláról... - suttogta nyakamba, s ahogy ajkai majdhogynem bőrömet érintették az egyetlen egy elképzelés, ami a fejemben úszkált, hogy azonnali hatállyal akarom őt a testem teljes felületén. Azonnal. A teljesen. - … de az igazság az, hogy... én is... néztelek... - s ekkor combom alá fogva emelt fel csípője köré. - … mondd azt, hogy nem szeretnéd... s én... - s ebben a pillanatban vesztettem el magam teljesen, ugyanis nem hagyva hogy befejezze mondanivalóját nyakába kapaszkodtam, s úgy fedtem el ajkait az enyémekkel. Életem legnagyobb őrültségét csináltam. Ez annyira nem én voltam, de mégis... annyira jó volt. S ha ember tapasztalhat meg jó csókot... az életemet adtam volna csak azért, hogy ez a pillanat itt örökké tartson. - … hmmm... s én azt gondoltam, hogy unalmas estének nézek elébe...- nevetett ajkaimba, majd tartva engem továbbra is ölében fordult egyet, s pakolt fel a raktár minihűtőjére. 

Szabályszerűen ruháim égették a bőrömet, ahogy rajtam voltak még, legszívesebben a saját bőrömet levetettem volna oly melegem volt, úgy forrt a mindenségem... s ebben a pillanatban csakis ő lehetett a megmentőm, az egyetlen egy ember, aki feloldozást hoz. 

- Unalmas... - kacagtam fel kínomban. Azt hiszem az alkohol most kezdett igazán beütni nálam. A fülledt levegő, s minden egyéb fülledtséghez köthető tevékenység tökéletesen hozta ki testem működésén reprezentálva, hogy mit és mennyit ittam. Nem magam voltam, de mégis.  

- Olyan... - jobb tenyerét nyakamra helyezte, majd új döntötte el nyakamat, s másik oldalán ajkaival, borostájával rajzolt arra égető nyomokat, míg másik kezével, ha lehet még szélesebbre nyitotta lábaimat, egy pillanatig sem foglalkozva azzal, hogy ruha volt rajtam... az mintha ott sem lenne, szinte már a nyakamban volt. Lélekben adtam magamnak egy pacsit, hogy nem egy gyerekmintás alsó volt rajtam... a fekete kis egyszerű szépségen keresztül érintett meg, s én megugrottam érintése alatt. - … unalmasnak nem nevezhető... - darabosan beszélt hozzám, de én már nem tudtam követni, hogy mit művelt mert... szabályszerűen elvette az eszemet... az ujjaival. - … pillanatokat szerzek neked, hogy... - s ekkor heves tettei leálltak, majd egyenesen a lelkembe nézett kék szemeivel, s én pislogni nem mertem, mert ha megtettem volna minden bizonnyal felébredtem volna ebből az álomból, majd szépen lassan leguggolni készült elém, s egy szabad ujjával alsómat is húzta lefelé, egészen bokámig, majd könnyedén kibújtatva belőle farzsebébe gyűrte azt tátogva az aprócska "szuvenír" szót. - … ezek után értékelni fogod, hogy némán ülhetsz kacérul a barátnőid mellett... - pislantott még egyszer fel rám, majd mikor így már teljesen fel voltam fedve előtte... elnémult. S varázsolt. A nyelvével... majd két ujjával is. Először csak a hűtő két oldalát szorítottam, hogy éreztem mindjárt eltöröm azt, majd egy néhány pillanattal később jobb kezem a hajába vándorolt, s úgy... s úgy...s úgy készültem többet el nem engedni. Ahogy ő 'masszírozott' engem, én úgy tettem fejbőrével... nem akartam megtépni, de egyszerűen már nem tudtam érzékelni, hogy mi mennyire... erős. Mert te jó ég... amit művelt a testemmel... mindennél erősebb volt. - … tudod, hogy nem szabad, hogy meghalljanak. - nézett fel rám, hirtelen megszakítva mindazt amivel éppen egy szakadék szélére tolt... ott hagyott lógni, már majdnem esésben, de mégsem. Én...én... azt hittem felrobbanok. - Tudsz-e hát csendben lenni... szép kislány? - tette fel a kérdést, direkt húzva az utolsó idegszálamat, merthogy igen észrevette, hogy mit váltott ki belőlem megállása.  

- Kérlek... - mindössze ennyi jött ki a számon, ez is csak nehezen. 

- Mit kérsz? - kérdezte, s ha ember szemében lehet sunyi csillogás, majd minderre rátett egy lapáttal, ahogy kéjesen megnyalta ajkait, s fájdalmasan lassan ujjaival is hasonlóan tett. Nem pislogott, de én sem. Levegőt elfelejtettem venni. 

- Szemét vagy... - tört ki belőlem, majd hajából nyakára csúsztatva kezemet konkrétan minden megmaradt erőm bevetésével magamra rántottam őt, s míg ajkaimon az övéket köszöntettem mohón addig fél kezemmel, némi segítséggel tőle a nadrágjától próbáltam kissé megszabadítani. 

- Telhetetlen... - nevetett ajkaimba, s jó előre tudtam, hogy érintéseinek nyomai maradnak testemen... de ott abban a pillanatban tudtam... ez nem érdekel. 

- Szemét. -ismételtem el, ténylegesen magamra véve azt a kacér megnevezést, amivel az előbb illetett, majd mikor zsebéből elővett egy kis fémes tasakot... ajkamba harapva jutott eszembe egy képtelen ötlet. Mazochista voltam mindig is... no de így megengedni magamnak, hogy függve a semmibe létezzek, csak azért, hogy másnak "szépet" okozzak... az egy újfajta szintje volt a dolognak.  

Minden erőm kellett hozzá, hogy lecsússzak hűtőről, s valami olyanra készültem, mire korábban még sosem. Alapból nem volt jellemző rám ez a fajta kicsapongás, de miután egy ismeretlen szája volt pillanatokkal ezelőtt a combjaim között kétlem, hogy obszcénabb dolog történhetett volna velem. A határjaimat régen átléptem, s nevetve fordultam vissza feléjük kacagva elköszönve tőlük. 

Mikor realizálta mit is készülök tenni... szemei a sötét kékből is sötétebbé váltak, talán egészen feketék lettek. Most ő támaszkodott a hűtőben, míg én előtte térdelve derekán megsimítva Calvin Klein alsójának korcát kezdtem szépen lehúzni azt. S habár éreztem én ezt eddig, mert már domborzatilag a nadrágja is megmutatta férfias részének paramétereit, így találkozva vele... szó szerint a lélegzetem is elállt.  

- Ezt még... megtarthatod. - kezéből az óvszer majdnem kiesett, mikor felpillantottam rá pilláim alól, majd ujjaimmal az ujjait bezártam, nehogy elveszítse azt, amit éppen ott tartott. 

Legszebb álmaimban sem találkoztam effajta gyönyörű V vonallal. Megnyalva ajkaimat, csak mint Ő tette az előbb óvatosan, de annál kacérabban közelítettem hozzá. A legjobbat akartam neki adni... az ismeretlennek. Kezeimbe véve Őt, simogattam néhányszor meg, s majd habár kételkedtem abban, hogy nem fogok megfulladni számba vettem őt... s te jó ég. Úgy ragadta meg hajamat, mint talán én őt az előbb, így megadva némiféle ritmust, a segítségével tettem azt, mit a legjobbnak véltem... s mindezt ő is jónak vélte... éreztem. Nagyon.  

S hogy nekem kellett volna az előbb, mielőtt befejezte volna rendesen a dolgát csendben maradnom... no akkor neki? Azt hittem ránk fognak ezek után törni, ahogy éreztem, hogy teste lassan kezdi elengedni összetartását... s lassan el is engedte azt. Olyan volt, mintha egy angyalt hallottam volna sírni. Éreztem őt számban... mindenhol.  

Lassan álltam fel két lábra, lehunyt szemeivel akartam szembenézni, s mikor láttam, hogy lassan szemhéjai felfedik kékségeit szendén megtöröltem ajkam szélét.  

- 1-0... mert én nem vagyok... szemét. - hunyorogtam rá kekeckedve, utalva arra, hogy Ő mit is tett, vagy éppen mit is nem tett velem. Némán pislogott rám, nem mozdultunk... addig amíg meg nem ragadta csípőmet, s a hévben nem fordított egyet rajtam engedve, hogy így háttal legyek neki. Fémes zörejt hallottam, majd arcom már az ajtó fa felét simította. 

- Nem... vagyok... szemét... - s ahogy ezeket a szavakat kimondta, mindezt már éreztette is velem tüzetesebben. Kezei felcsúszva ruhám alatt mellemet igazították magukba, míg ajkai az enyémekért küzdöttek. Csillagokat láttam. Mindenhol. Ha ránk szakították volna az ajtót, sem érdekelt volna... az se biztos, hogy észrevettem volna. Ha ez az egész pincehelyiség, amiben volt a hely, ránk omlott volna... én akkor is boldog lettem volna. Valahol... egészen máshol voltam. 

- Nem... nem vagy az... - feszítettem hátra fejemet vállára, s merevedtem meg úgy... mint ő nemrégen. Ha nem tartott volna én... összeestem volna. De ő tartott karjaival... mindenével. Nem engedett sehova. 

- 1-1... - súgta fülembe, ajkaiba véve fülcimpámat miközben én még csak lihegni tudtam, de azt nagyon erősen. 

- 1-1... - ismételtem neki el. 

- Hé... még te is élsz? Azt hittük hazamentél... szólhattál volna. Aggódtunk érted. - mondta egyik barátnőm, mikor újfent csatlakoztam hozzájuk... mondhatni ekkor már egészen nem az alkohol mámorában úszva.  

- Csak 30 percet volt oda... biztos lefutott két kört a környéken, nézd csak... egészen ki van pirosodva. - folytatta a másik, s ellökte szemem elől a hajtincsemet, amit én észre sem vettem.  

- Csak... alig van itt levegő... szörnyű... - ráztam a fejemet, s teli koktélos poharamat egy húzásra kiürítettem. Jégkásában akartam volna fürödni, szüntelenül.... pedig már egészen sikerült megnyugodnom, legalábbis azt hittem. 

- Vaaaaagggy... összeakadtál egy szép úrfiúval és lenyomtatok egy menetet a mosdóban. - egészítették ki egymás gondolatait a lányok. 

- Micsoda? - nevettem fel kínosan, s akarva akaratlanul összeszorítottam combjaimat. Nem... nem kaptam vissza az alsómat. Éreztem a pillantását rajtam. Még jobban égetett, mind eddig. Ő is visszaült barátaihoz, mint ahogy én tettem. 

- Tudod, hogy ez nem rá vall... - állapította meg egyikőjük. 

- Igaz... - s igazából ezen a ponton már pontosan nem érdekelt, hogy éppen rólam beszéltek, a lelkem nyugodt volt a saját nemében. Abszolút boldog. - … habár nézhetnénk ki neki valami hapit... ő az egyetlen szingli közöttünk... - találták ki eme fantasztikus ötletet, majd közel sem feltűnésmentesen körbenéztek a helyen, s... megragadt a szemük azon a bizonyos asztalon. Az asztal alá akartam volna csúszni. 

- Azt hiszem megvan a választásunk... - csaptak egymás tenyerébe, s fordultak vissza hozzám megmutatva kit is néztek ki nekem... igen... Ő volt az. A nem is olyan ismeretlen ismerősöm... akit ezután az éjszaka után soha többet nem láttam.