Sziasztok! Szóval a helyzet a következő volt: Úgy keltem reggel, hogy nyilvánvalóan ma írni fogok, mert ez lenne a legértelmesebb dolog, amit csinálhatok, így hát a szokásos reggeli rutinom után gondolkoztam is, hogy mibe kezdjek de egyszerűen nem nagyon éreztem semmit... ilyenkor van, hogy rendesen a sírás kerülget, mert tudom, hogy tudnék, s szeretnék írni, de valahogy mégsem születik meg semmi. Bevett szokásom, hogy tumblrön, weheartiton böngészek, hátha szembe jön velem valami, s ekkor találtam meg ezt a kérdés listát ( "Top25 kérdés, amit feltehetsz a barátodnak") amiről úgy gondoltam, habár egy elvetemült fura ötlet, de lehetne belőle írni egy történetet. Teljesen random elküldtem az egyik fő olvasómnak a kérdéseket, tényleg félve reakciójától... erre ő izgatottan válaszolta azt, hogy ez tök érdekes lehet, mire én annyira boldog lettem, tele energiával, hogy azonnal meg is írtam ezt a kis szösszenetet, ami egészen hosszúra sikeredett! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, szuper hétvégét Mindenkinek, Dorka
Szavak száma? 3116
Sebastiannel ellentétben én nem tudtam aludni. Hajnali egyes megébredésem után legalább másfél órát próbálkoztam azzal, hogy álomba szenderülök újfent, de eme próbálkozásom nulla, azaz nulla sikerrel járt. Ezt követően feladva a lehetetlen ötletemet gépemért sétálva, ölembe helyezve azt másztam vissza a közös ágyunkba, csak ezúttal a másik végében ültem le, ellentétesen Sebastiannal, az alvó szépséggel, ugyanis még véletlenül sem akartam, hogy gépem fénye felébressze őt... megérdemelte a pihenést, s nem én akartam lenni az, aki megfosztja tőle.
Bedugva fülemet, elindítottam valami aktuális kedvencet a Spotify listámon, majd csak úgy céltalanul böngésztem a neten, mert miért ne. Friss emailem nem volt, mire válaszoljak, ismerőseim nagy része valószínűleg aludt (mint minden normális ember hajnali fél3kor), így felváltva néztem hasznosabbnál hasznosabb youtube videókat, miközben egyszer-egyszer átváltogattam örök megszállottságom oldalára, a tumblrre. Nem tagadom... órakat vagyok képes szimplán csak görgetni lefele a falamat nézegetve követettjeim posztjait, reblogjait, s néha-néha napján jómagam is rákeresek egy-egy dologra... vagy emberre. Meglehet néha Sebastianre is. De a tény, hogy nekem valóságosan itt volt az ágyamban, több, mint kielégítette az interneten megjelenő vágyaimat. Rajongói több, mint lelkesek voltak, több, mint elhivatottak.
- Ssssss... - annyira belemerültem a képernyőmbe, ugyanis éppen találtam egy igazán érdekes kérdéssorozatot, hogy észre sem vettem, hogy Sebastian mozgolódni kezdett, s keresve engem nem egészen úgy talált meg, ahogy lefeküdtünk. Félkómában a lábamat takarta ki, s azt kezdte simogatni. - … hát te meg miért nem alszol? - dörzsölte meg szemeit, majd bokámra rajzolgatva ujjával támasztotta meg fejét párnáján. - S miért vagy olyan távol? - álmos, rekedtes hangja, ha lehet még vonzóbb volt, mint alapból a létezése.
- Nem akartalak felébreszteni... ugye... nem én ébresztettelek fel? - húztam ki fülemből a fülest, leejtve azt a billentyűre miközben lentebb hajtottam a gépem képernyőjét.
- Nem. - rázta meg a fejét kedvesen. - Nem tudsz aludni? - érdeklődött szomorú, sajnálkozó tekintetét megvillantva.
- Nem... - nevettem fel kínosan, s leengedett hajamat egy rendetlen copfszerű mutálódásba fogtam fel fejem tetejére. - … de te aludj nyugodtan, én azt hiszem kiköltözök a nappaliba... - gondoltam ki egy ésszerű opciót, ami mindkettőnk számára megfelelő lenne.
- Nem hiszem azt. - rázta a fejét, majd szépen lassan kezdett kikászálódni az ágyból. - Elég sokáig kellett már így is nélkülöznöm téged, nem hosszabbítom meg ezt az időt, ha nem muszáj szóval... - lökte le magáról a maradék takarót, majd úgy szállt ki egy szál boxerében az ágyból. Látványa sose lesz számomra nem csodálandó. Sose. Kétlem, hogy valaha meg fogom unni őt. - … a terv a következő. Én most kimegyek és behozom a következő kaja adagomat... - no hát igen, a Tél Katonája edzésprogramja fura dolgokat követelt tőle, néhány óránként egészen nagy mennyiségű csirkemell és hasonló fehérjeforrásokat kellett megemésztenie, hogy szépen, fokozatosan épüljenek rajta az izmok... az izmok, amik, ha lehet még elképesztőbbé tették őt. Szabályszerűen egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam mellette. - … utána pedig elmondod, hogy mi volt az, ami ennyire lekötötte a figyelmedet... mert egészen belemerülve olvastál valamit... persze csak ha szeretnéd, akkor kell elmondanod... - vázolta fel a dolgokat, s mielőtt teljesen eltávolodott volna az ágytól egy apró csókot hajolt felém. - … mellesleg nyugodtan visszaköltözhetsz a másik oldalra... gyanítom az kényelmesebb. - kacsintott, majd még egy puszival a homlokomon ott is hagyott engem, én pedig azonnal négy kéz lábra ereszkedve be is fészkeltem magam eredeti helyemre, s még a szemüvegemet is sikerült felvennem, mert már kezdte bántani a szememet a túl sok fény.
- Tudod... mindig is kedveltem, ha viseled a szemüveged. - kacsintott rám, mire én csak forgattam a szememet.
- Férfiak és a szemüveg fétisük... - motyogtam kínos vigyorral, majd felhajtottam a képernyőmet.
- Kérsz? - nyújtotta felém a hajnali snackjét.
- Már látva, hogy te mennyi csirkét eszel sok(k) nekem... majd, ha valami ésszerű dologgal kínálsz... talán... - pislogtam felé ártatlanul, csókra csücsörítve ajkaimat, mire ő azoknak egy poharat nyomott. Egy csokis pudingos poharat. - Szeretlek. - tapsikoltam, majd hogy így megkaptam én is az éjszakai snackemet bambultam a képernyőre, mint egy gyerek.
- Szóval tumblr... - falatozott mellettem meglehetően jóízűen.
- Unaloműző... ez van. - nyaltam meg a kanalamat, kívánva, hogy ebből a pohárból ez a jóság sose fogyjon el.
- Szóval... mi is ez? - mutatott a képre, amit épp az előbb olvastam, s meg volt még nyitva előttem.
- Valamiféle "Top25 kérdés, amit feltehetsz a barátodnak"… - magyaráztam neki, majd bezártam a képet, de ő touchpadom felé nyúlva újra megnyitotta azt.
- Kezdhetjük... - bújt közelebb felém.
- Mi? Mi? Dehogyis... annyira azért nem érdekel... csak éppen elolvastam, hogy mik is azok a kérdések. - magyaráztam neki felé fordulva, de ő egészen izgatottan pislogott felém. Lehet csak a csirkemellel való újfenti találkozása tette ilyen boldoggá, nem tudom. Egészen lehetetlen.
- Most mi nem? Adott a barát... - mutatott magára. - … adott a szabad idő... - biccentette oldalra a fejét. - … kíváncsi vagyok, tényleg. Egészen belemerültél amúgy is az előbb... - elevenítette fel a nemrég látott képét rólam.
- Sebastian... te nem kíváncsi vagy... te álmos. Aludnod kell, mert, ha nem teszed Don engem fog kinyírni, hogy nem hagyom pihenni a Bucky alapanyagát... - fejemet ráztam rosszallóan nézve rá.
- 1. Melyik film volt olyan szomorú, hogy sosem akarod újra megnézni? - önállósítva magát, saját magának olvasta így fel a kérdést, mire én szabályszerűen nem tudtam elhinni... makacs volt, ez tény. - Hmmm... szóval... - gondolkozott el. - … szó mi szó az Oroszlánkirályon elég sokat sírtam, s egy ideje nem is láttam... a válaszom talán az lenne. - egészen jól elbeszélgetett magával én meg csak néztem, s néztem őt. Nem tudtam elhinni.
- A kedvenc Disney rajongóm. - simítottam bele felnőtt férfi barátom hajába, mire ő ekkor egyértelműen úgy nézett rám, miszerint várja a következő kérdést... nem volt meglepő, hogy beadtam a derekamat.
- 2. Mi az a két fontos dolog, amit megtanultál előző párkapcsolataidból? - tettem fel a kérdést, s tényleg láttam, hogy összeszedetten gondolkozik.
- Hmm... no ez jó kérdés. Egy... - tette fel mutatóujját. - … ha nem tudod kétezer százalékban beletenni magad a kapcsolatba, s a párod csak egy szellemét látja az énednek, akkor nem szabad erőltetni a dolgot... mindenkinek jobb lesz úgy. - elmosolyodtam a szavain, tényleg komolyan gondolt ezt a késő esti, kora hajnali sajátos interjút, kérdezz-feleleket. Hatalmasat dobtam a szívemet. - … kettő... van olyan, hogyha valaki menni akar, akkor hagynod kell, hogy menjen, mert egyszerűen nem mindenki érdemli meg azt, hogy harcolj érte, egyszerűen csak nem. - mondta, s egy újabb falat csirkét dobott a szájába. - Mi az? - kérdezte, merthogy én csak szüntelenül, elképedve, csodálkozva néztem őt. Az igazság az volt, hogy csak szavainak jelentését dolgoztam fel, de egyszerűen annyira elkápráztattak gondolatai, hogy muszáj volt egy kicsit... csodálnom őt.
- Semmi... semmi. - ráztam meg a fejemet mosolyogva, majd feléje hajolva loptam egy csókot tőle, s fordultam is vissza a képernyőhöz: 3. Mi lenne számodra az abszolút tökéletes nap? - s azt hiszem én is kezdtem rendesen izgatott, s kíváncsi lenni ennek az egésznek a végkimenetelére. Lehet, hogy abszolút hülyeség volt, de valahogy mégsem éreztem annak. Partnerek voltunk ebben is.
- A családom... - ekkor megsimította szabad kezével combomat. - … a barátaim... és Románia. Se több, se kevesebb. - egyszerű, de nagyszerű válasz. Bólintottam.
- 4. Mit tanultál meg talán egy kicsit túl későn? - no ezt a választ én is kíváncsian vártam.
- Talán azt, hogy nem minden ember képes viszonozni a feltétlen szeretetedet... egyszerűen csak nem képesek rá, így vannak programozva. S az ilyen emberekhez nem szabad ragaszkodni, bármennyire is nehéz ennek nemet mondani... - válaszolt, s esküszöm nem tudtam magamban tartani, muszáj volt megölelnem őt, mert szavainak, s azoknak súlyának hatására oly nagyot dobbant a szívem, oly fájdalmasan, hogy azt hittem ott meghalok. Fájóan őszinte volt.
- Tudod, hogy mennyire szeretlek téged? - öleltem, s puszilgattam ott, ahol éppen csak értem.
- Érzem... - viszonozta az érzéseimet kacarászva, s megsimította a fejemet. - … de ha kiszorítod a szuszt belőlem hidd el nem lesz többet mit szeretni... - jegyezte meg, mire talán kicsit engedtem tartásomból.
- Nem baj... - motyogtam magamba, majd az előbb már magamban elolvasott kérdést így a mellkasán feküdve félig tettem fel neki. - 5. Mi az a gusztustalan, s nem higiénikus dolog, amit az emberek csinálnak, s te rosszul vagy tőle? - most, hogy így evett ez tökéletes kérdés volt. Ja, mégsem.
- A szipogás és a csámcsogás... egyszerűen frászt kapok tőlük. - rázta meg magát direkt, minta kirázta volna a hideg.
- Pacsi. - vezettem felé tenyeremet míg visszaültem végre normálisan ugyanis ezektől a dolgoktól én is rosszul voltam. Nagyon rosszul. - 6. Mi az az egy szokásod, amiről azt gondolod, hogy másnak nincs? - fordultam feléje kíváncsian várva válaszát
- Hmmm... ez fogós kérdés. - gondolkozott el.
- Habár kétlem, hogy ezzel egyedül vagy így, de... eszméletlen időt tudsz tölteni a hajad tökéletesítésével... nem baj, hogy még fel sem vagy öltözve, de inkább hamarabb elindulnál bárhova pucéron, minthogy a hajad rosszul nézzen ki. - válaszoltam meg helyette is a választ.
- Sajnálom, de nem sajnálom... - rántotta meg a vállát, mire én rákacsintva beletúrtam hajába. - … megtisztelésnek veheted, hogy te vagy az egyetlen, akinek ezt engedem. - hunyorgott rám Mr. Hajkirály.
- Még szerencse. - nevettem el magamat fejemet rázva. - 7. Mi az, amiért igazán szigorú vagy magaddal szemben? - tettem fel a kérdést. - Az edzés... - s mielőtt megválaszolhatta volna én azonnal rávágtam a választ.
- Most nekem kell válaszolnom vagy neked? - ráncolta a homlokát tettetett undoksággal.
- Én kérek elnézést. - húztam fel az orromat, s fordítottam el arcomat mikor ő puszit akart rá adni, ettől függetlenül muszáj volt kimondanom azt, amit gondoltam, mert egyszerűen nem tudtam volna magamban tartani. - Hihetetlenül szigorú vagy magaddal szemben emiatt, s néha túlságosan is elviszed magad a szélsőségekhez, ahonnan egészen nehéz visszarántani... de most... talán most... biztonságban vagy... - fordultam lassan mégis vissza hozzá, s megsimítottam igazán szépre dolgozott mellkasát, vállát. - Elmondhatatlanul büszke vagyok rád, mert amit elértél... wow... és... wow... - néha magam sem hittem el, hogy mindez az enyém. Én voltam olyan szerencsés, hogy lelkestől, testestől megkaphattam őt a mindennapjaimban. - … azt hiszem megérdemled, hogy ezt minél többször mondjam el neked... mert talán nem hiszed el teljesen. Büszke... - adtam egy csókot elképedt ajkaira, teljesen le volt fagyva. - … vagyok... - még egyet. - …. rád. - s még egyet. - Ezt sose felejtsd el. - simítottam meg borostás arcát. - 18 kérdés hátra van még, szóval... ideje lesz belecsapnunk. - néztem továbbra is meghökkent arcára.
- Őszintén... mi a csudával érdemeltelek ki téged? - rázta meg a fejét, mosolyra görbítve ajkait.
- Hékás... most én kérdezek, nem te! - vigyorogtam, majd felszabadult kezét elkapva azt combomon pihentettem meg. - Szóval... 8. Melyik az a szokásod, ami szerinted idegesíti az embereket?
- A szépségem... - vágta rá, mire felkacagtam. Anthony barátjával rengeteget szoktak ezen viccelődni, s szinte éreztem, hogy ezt fogja mondani. - No de komolyra fordítva a szót... talán az, hogy gyakran átváltok románra úgy, hogy észre sem veszem... így talán a mondanivalóm felét nem is értik.
- Tanuljanak nyelveket, ilyen egyszerű. - jegyeztem meg.
- No mert Miss Románia, te mit tudsz megérteni románul? - játszadozott velem.
- A szeretlek különböző fajtáit, különböző specifikus esetekben már nagyon jól tudom értelmezni... - emelgettem a szemöldökömet zsiványan. Tudtam, hogy érti mire gondolok... főleg, hogy a combomat erősebben fogta ekkor már... de én rácsaptam a kezére mielőtt valami máson járt volna az esze. - Á-á-á. - ráztam a fejemet. - Te ragaszkodtál ehhez a sajátos vallatáshoz, szóval... - néztem rá tágra nyílt szemekkel. - 9. Mi az, amit túlértékelnek vagy alulértékelnek benned az emberek? - szegeztem neki a kérdést.
- Túl az a külső... az embernek van egy teste és kész, attól még nem lesz jobb vagy rosszabb ember, hogy hogyan néz ki... alul pedig a... humorom. - csillant fel a szeme.
- Bele se kezdj! - tartottam magam elé a kezemet, mielőtt belekezdett volna humorestjébe. - 10. Milyen gyakran érzed magad igazán mélyen?
- Mostanság egyre kevesebbszer.. s szerintem ezt köszönhetem neked is. - kacsintott rám, s ajkaihoz emelte ujjaimat, s úgy lehelt rá egy hosszú csókot.
- 11. Mi az, amit valószínűleg egyszer meg kellene tenned, de úgysem fogsz? - olvastam fel.
- Megtanulni kínaiul... szeretnék, de... túl rövid az élet hozzá. - nevette el magát, s úgy dűtötte hátra fejét.
- 12. Mi volt a legjobb dolog a szüleid felnevelési módszerében? - mondtam ki, s ekkor eszembe jutott, amikor néhány napja Seb anyukájával vacsoráztunk... ha van tiszteletreméltó ember, az ő volt.
- Az, hogy tiszteljem, s becsüljem meg a nőket... hiszen nekik köszönhetjük azt, hogy létezünk. Minden tisztelem az övéké... az övé... a tiéd. - pillantott oldalra, s muszáj volt ajkamba harapnom mert ha nem tettem volna, s nem szorítottam volna meg kezét ekkor talán... sosem fejezzük be ezt a kérdéssorozatot, s ezt én pedig nem engedhettem meg. - Elképesztő az, hogy mennyi mindent képesek vagytok feláldozni értünk... s téve mindezt minden feltétlen nélkül. Nem alulértékelni kellene a nőket, hanem ünnepelni... minden nap, minden percben... mert megérdemlitek... - s nem, nem fejezte be, mert egyszerűen ez volt Ő. Egy angyal, egy valódi csoda.
- Hihetetlen vagy. - ráztam a fejemet, s gépemet ebben a pillanatban hajtottam le, s oly gyorsasággal csúsztattam le a földre, hogy mire egyet pillantottam már Seb ölében ültem, s kezeim között fogtam borostás arcát. - Hihetetlen vagy... - ismételtem el, s örömmel konstatáltam a tényt, miszerint kezdeti meglepődése ellenére kapcsolva a dolgokra könnyedén bújtatott ki atlétámból. - … a kérdések feléig sem jutottunk, de... neked... sikerült... a... - s folytattam volna ugyan, de felesleges lett volna... ekkor már egyek voltunk... egymás karjában, bőrt a bőrnek, ajkakat az ajkakat alapon.
- Így legalább... gyakorlatban meg meg tudom mutatni, hogy... mennyire szeretem a nőket... téged... - simította végig gerincem vonalát, s így ölében ülve feszültem hátra, majd egy szempillantás alatt fordított helyzetünkön, meg nem szakítva kötelékünket, s úgy magasodott felém, ahogy ujjaimhoz fejemet mellett mindkét oldalon a sajátjait fűzte.
- Ohh... ohhh... azt meghiszem... - ajkamat harapva feszültem meg alatta, s lehunyott szemeimmel a legszebb csillagokat láttatta velem az éjszaka...nem egyszer... többször... sokszor.
Mondhatni a Stan altatómnak, egészen könnyedén sikerült elaludnom már akkor, amikor nem is volt ez szándékomban... de nem tagadom, hogy jól esett a dolog. Mikor reggel felkeltem vártam arra, hogy ott lesz mellettem, de tudnom kellett volna, hogy valószínűleg, mint szabadnapos egészen biztos, hogy én tovább alszok, mint ő, aki már hajnalok hajnalán az edzőteremben van csapatával. Mikor nagyot nyújtózva még csukott szemmel úgy gondoltam, hogy lassan jó lenne kikászálódnom innen kezem óvatlanul beleütközött valamibe.
- Ohhh... - pördültem hasra, s kaptam el a papírdarabot, ami szokatlan társam volt így reggel az ágyban.
Jó reggelt! Mivel hajnalban nem sikerült befejezni a kérdéseid sorozatát, vettem a bátorságot, s megválaszoltam neked itt... levél formájában. Remélem jó olvasmány lesz a reggeli mellé, ami történetesen a konyhában vár. Jó étvágyat, s jó olvasást! Szeretlek... S.
S elolvasva a kis bevezetőt csúsztam ki az ágyból, s egészen a levélnek adva minden figyelmemet indultam meg a konyhába egy szál bugyiban. Egészen különleges volt Sebastian kézírását olvasni, volt benne valami különleges... hihetetlen volt az is, hogy egyáltalán vette az energiát még kora reggel, s mindezt megírta nekem. Őrületes ez az ember.
13. Mit vársz legjobban az időskorban?
Azt, hogy Veled legyek.
14. Mi a gyengeség legnagyobb jele egy emberben?
A szeretet képtelenség... az, ha egyszerűen nem képes és nem is akar képes lenni szeretni, s azt elfogadni másoktól.
15. Mi az, amit nagyon próbáltál szeretni, de egyszerűen mégsem sikerült?
A rakott tésztád. Bocsi, de tényleg... kérlek, soha többet ne készítsd el, mert úgyis...tudod mi lesz a vége.
- Áúcs... ez fájt. - kaptam a mellkasomhoz túldramatizálva a dolgot, beszélve magammal. Szó mi szó, a legutóbbi próbálozásom azzal az étellel több, mint kaotikus volt, de ehetetlen mindenképp-
16. Mi az, ami megkülönböztet a többi embertől?
Te... az, hogy Te az én barátnőm vagy, ezzel a legszerencsésebb emberré tettél engem. Ettől függetlenül nem vagyok se jobb, se rosszabb mástól. Én is csak egy ember vagyok.
- No de még milyen... - motyogtam magamnak miközben felültem a konyhapult mellé a székre, s kezdtem falatozni az odakészített reggelimet. Ilyen válaszok után mondja bárki is erre az emberre, hogy nem egy őszintén szerethető, s csodálandó lélek Ő. A világ minden kincsét megérdemelte volna Ő, s még annál is többet.
17. Mi volt a legjobb hibád, amit elkövettél? Egy hiba, ami jól alakult végül.
Egy verekedésbe bonyolódás sosem jó ötlet, de végül... de végül hosszabb távú jóként te jutottál nekem belőle, ami azért elég jó dolog. Szörnyen nyálas vagyok, nem?
- Szörnyen. - fintorogtam úgy, mint ahogy ő tenné, ismertem már minden cselekedetét, s most gondolatait is még jobban megismerhettem.
18. Ha a pénz nem lenne akadály, hol élnél legszívesebben?
Egy saját szigeten.
19. Ki volt a legmérgezőbb személy, akit ismertél?
Nem jelenlévőkről jót vagy semmit... ehhez szeretném tartani magamat.
S ekkor is... hatalmasat dobbant a szívem, mert nekem ugyan volt egy tippem kit mondott volna, de tekintve, hogy ki Ő maga, s hogy milyen a lelke... nem bántana senkit sem, még szavakkal sem, még akkor sem, ha Őt bántották... nagyon.
20. Mi volt a két legutóbbi könyv, amit olvastál?
Thomas Harris: Hannibal és Bernhard Schlink: A felolvasó. Tudód, hogy mindkettővel adósom vagy filmezés terén, szóval... készülj. Imádni fogod őket.
21. Ha eldobhatnál mindent, s elmennél egy kirándulásra... hova mennél?
Tibet.
22. Mi tesz idegessé?
Minden. Az élet. Ismersz. A szorongás a második nevem.
S tényleg... hihetetlen, hogy egyszerre mennyire lehet megabiztos, s sugárzó személyiség, s mégis néha olyan mély gödrökbe tud esni lelkében, ahonnan kihúzni igen nehéz... de talán ezért is vagyunk ilyen jóban, mert... kezdjük kiismerni egymás sötét, s mély gödreit, s mindig ott vagyunk a másiknak, a gödör szélén, hogy segítő kezet nyújtsunk feléje.
23. Mi az, ami idegesebbé tesz, annál, amennyinél kellene?
Meglep az, ha azt mondom, hogy a kép, amit a tükörben látok? Tudom... tudom, mit mondtál tegnap... s azelőtt, s azelőtt, de akkor is. Tudod, ez vagyok én. Azért még szeretsz ugye?
24. Mi volt a legférfiasabb, s a legkevésbé férfiasabb dolog, amit tettél az életedben?
Kezdjük fordítva... legkevésbé férfiasabb: talán a Disney szeretetem, de kétlem, hogy ez újfent újdonság lenne számodra. De hisz egy férfi is szeretheti a meséket, nem? S a legférfiasabb... az, amikor szerelmet vallottam neked. Kétség kívül.
A szívem mellkasomban akkorát dobbant, hogy szabályszerűen majdnem kiszakadt mellkasomból. Hogy én mennyire szerettem, s tiszteltem ezt az embert, azt szavakba nem lehet mondani.
- 25. Mit gondolsz a kiskedvencekről, az állatokról? - olvastam fel magamnak hangosan, mire hideg érintést éreztem a hátamon.
- Nevezhetnénk az első kutyánkat Stevienek... - ölelte át mezítlen testemet hátulról.
- Mondtam már, hogy szó sem lehet róla... - nevettem el magamat. - … még a végén az egész Bosszúállókat befogadjuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése