Sziasztok! Így vasárnapra is hoztam nektek egy kis olvasnivalót, mert miérz ne? Volt időm írni mielőtt elmegyek itthonról, s ötletem is volt... mondjuk azt! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Dorka
Alapsztori: Milyen lehet az, amikor Sebastiant magyar barátnője először hozza magyar földre, magyar vidékre? No ezzel a kérdéssel próbáltam foglalkozni a saját stílusomban!
Szavak száma: 3996
Megjegyzés: a dőlt betűs dolgok magyarul hangzanak el.
- Sebastian... ezt nem mondhatod komolyan!- fordultam feléje ismételten a repülőn. Miután igen nagy fölénnyel győztem, hogy márpedig én ülök az ablak mellett, az egyetlen dolog, ami magának tudhatta a figyelmemet, az ég testközeli csodálásán kívül az Sebastian volt... meg talán az étel, amit felszolgáltak. Talán.
- Mégis mit? - próbálta leplezni érzéseit, de bármennyire is jó színész volt ebbe most az ő bicskája is beletört.
- Konkrétan a halálfélelem van az arcodra festve.... - emeltem ujjamat arca magasságába, s úgy rajzolgattam azt körbe-körbe. - … aludtál egyáltalán valamit már? - tettem fel neki a kérdésemet összeráncolt homlokkal.
- Nem tudok aludni a repülőkön. - vágta rá rögtön, mire konkrétan felkacagtam... ami igazából egy nagy hazugság volt, mert embert nem láttam még ilyen jól aludni repülőn, mint őt.
- Jézusom... te tényleg félsz. - simítottam meg arcomat, s csak úgy pislogtam rá. Hihetetlen volt számomra ez a reakció, egyszerűen nem tudtam feldolgozni... némileg mókás is volt persze, de akkor is, látni ezt az egészet az arcán, amit egy szimpla út hozott ki belőle. Na jó... szimpla. Részlet kérdés. 3 éve, hogy együtt voltunk már, de ez volt az első alkalom, hogy együtt eljutunk Magyarországra a családomhoz. Neki az első alkalom. Első alkalom, hogy találkozik a szüleimmel. - Pontosan mitől is? - próbáltam puhatolózni, de tudtam, hogy ezzel nem javítok a helyzeten. Szerintem 5. órája ugyanaz a kifejezés volt az arcára ragadva... szó szerint. - Simán kiugrasz egy több méter magas épületből kötelekkel meg minden... szemrebbenés nélkül... erre az, hogy találkozol a szüleimmel ennyire... megijeszt? - kérdeztem tőle, s minél tovább néztem annál jobban kellett magam erőltetnem, hogy el ne nevessem magam... de komolyan. Nem bírtam ellenállni... szétrobbantam.
- Te ezt... viccesnek találod? - nézett rám tettetett szúrós tekintettel.
- Tudod, hogy nem... - ráztam a fejemet ajkamat harapdálva, s arcát tenyerembe simítottam miközben másik kezemmel az ujjait kerestem.
- Komolyan? - vonta fel gyanúsan a szemöldökét.
- Na jó... egy kicsit. De ne utálj.... kérlek! - pislogtam ártatlanul rá, majd egy picit nyújtózkodva egy puszit nyomtam ajkára, s fejemet vállára hajtottam, s úgy simogatta tovább kezét. - A nyelvi akadályokat is könnyen le fogod küzdeni... tudom. - jegyeztem meg bátorítóan, legalábbis én annak szántam, de tényleg. A helyzet az volt, hogy a szüleim még abban a korban nőttek fel, hogy vagy oroszt tanulnak... vagy
- Te nő... ne is idegesíts! - szerintem már kínjában kezdett el ő is nevetni. - Az egyetlen egy dolog, amit tudok magyarul, az az hogy... Jó reggelt! - ejtette szépen ki a magyar szavakat. Évekkel ezelőtt forgatott itt Magyarországon egyszer, azóta még nem tért vissza egyszer sem. Eddig a pillanatig. Nem hibáztatom, hogy azóta felejtett dolgokat, ha egyáltalán akkor bármi is megragadt rajta. - Ez a szótár... mit sem ér. Komolyan. Az agyamban semmi nem ragad meg. Olyan mintha... kínaiul olvasnék. - vette szabad kezébe fel a kis könyvecskét, amit hetekkel ezelőtt szerzett be magának miszerint mire mi magyar földre érünk a magyar nyelv mestere lesz... vagy valami olyasmi.
- Azért nem olyan vészes a dolog... - ráztam meg a fejemet, majd addig-addig mozgolódtam, mígnem az ölébe nem ültem, s így átfonva karomat nyakánál tudtam simogatni arcát.
- Könnyen beszélsz... neked ez megy... könnyen. - mondta elképedve, mire igen közel hajoltam hozzá.
- Szerintem... tudok neked tanítani... egy két... dolgot. Szigorúan nyelvi értelemben!- kacsintottam rá, s úgy simítottam meg mellkasán elindulva testét. Az egészet.
- Igazad van... nyírj ki még a gépen... s már landolni holtan fogok... - suttogta nyakamba libabőrössé téve nem csak nyakamat ezzel... az egész testemet.
- Az óra indul... további 3 óra a becsapódásig... - néztem az órámra, abban a pillanatban, amikor Sebastian elfordította a kulcsot a bérelt kocsiban. Ragaszkodott hozzá, hogy első állomásunkról, Pestről, ő vidékre levezethessen, mondva ez majd megnyugtatja. No majd, ha találkozik a magyar sofőrök mentalitásával... lehet átgondolja következőleg ezt a tettét.
- Ne akard, hogy máris egy fának vezessem magunkat!- nézett rám hunyorogva, szemére lehajtva napszemüvegét.
- Komolyan Sebastian... minden a legnagyobb rendben lesz. Megiszol apával 3 pálinkát és hidd el... te magad is tudni fogsz magyarul! - már egy ideje fejemben keringő gondolatot most vele is megosztottam, s adva neki egy lopott csókot a telefonom rögtön is megszólalt. A húgom volt az.
- Szia!- váltottam magyarra, meglepően fura volt ez, New Yorkban mondhatni kevésszer kellett alkalmaznom az anyanyelvemet.
- Szia! - köszöntött. - Már kocsiban hazafele? - kérdezte.
- Aha... Sebastian éppen ismerkedik a magyar utakkal. - majd mikor említettem a mellettem ülő személyt megsimítottam karját... tényleg egészen nyugodtan tűnt már így a volán mögött, de azért egyértelműen észrevette mikor az ő neve is felmerült. - Üdvözöl. - adtam át felém tátogott szavát húgomnak.
- Valami különleges kívánság esetleg? - tette fel kérdését kedvesen.
- Jézusom... ki vagy te? Mit csináltál a húgommal? Ez a valaki a vonal túl oldalán... kedves! - dramatizáltam túl a dolgokat, miközben már majdnem visítottam a röhögéstől.
- Ne akard, hogy megbánjam! - nevette el magát ő is, s minden bizonnyal forgatta a szemeit rám. - Szóval... - még egyszer megpróbálkozott.
- Bort... legyen otthon... bor. - egészen biztosra akartam menni abban, hogy nem felejti el kívánságomat.
- Ideges Sebastian? - tette fel a legtökéletesebb kérdést, lehet a bor követelése sugallhatott valamit. Mondjuk azt is, hogy szimplán csak ki kell bírnom majd a szüleimet, ami számomra is egy kihívás lesz, de ezzel már tisztában volt.
- El nem hiszed mennyire... - mosolyodtam el.
- Üdvözlöm én is őt! Mondd meg neki, ha nővért szeretne váltani... én azonnal beáldozom magam! - jelentette ki mire fejemet a támlába vágtam rögtön.
- Na viszlát kedves Húgicám!- nyomtam ki ezzel a mozdulattal a telefonomat, majd ejtettem azt a combjaimra.
- No mi az? - fordult felém egy lámpánál megállva Sebastian.
- Semmi... semmi... - ráztam a fejemet, hiszen a "Húgom most ajánlkozott fel számodra szexuálisan" választ nem vethettem elé... még a végén kocsival indult volna vissza New Yorkba.
- Én mondtam, hogy ez az egész... egészen más, mint New York. - mondtam neki, mikor lehajtva a nagy útról, elhaladtunk kis vidéki városunk szélét jelző tábla mellett. Láthatóan jobban szorította már ekkor a kormányt, de mégsem volt annyira ideges, mint a repülőn. - Ne várj semmi kacsalábon forgó palotát... semmi extrát. - vezettem fel neki a dolgokat.
- Szerinted érdekel az ilyen? - pillantott felém. - Ha egy jurtában éltek sem érdekel... - jegyezte meg, majd elkapva kezemet megpuszilta ujjaimat.
- Na azt azért nem. - hunytam le a szemeimet, úgy dűltem egy kis kicsit hátra.
- Te... remegsz. - vette észre a kezem apró reszketését.
- Szolidaritás... - fordítottam feléje a fejemet, s kínos vigyort villantottam feléje, de tudom, hogy látta a szemeiben, hogy nem erről volt szó... nem miatta féltem... magam miatt. A kapcsolatom a szüleimmel nem feltétlen volt felhőtlen, s ezt ez Ő nagyon jól tudta.
Alsó hangon 4 éve nem voltam már itthon, ami nyilvánvalóan elég hosszú idő, de végülis New Yorkból nem ugrálgathat csak úgy haza az ember fia, amikor éppen kedve telik hozzá. Mondjuk megvoltak az alkalmak, amikoris ennek az egésznek örültem is, volt hogy az online kapcsolat bőven elég volt a szüleimből. Az egyetlen egy ember, akit úgy őszintén sajnáltam az a húgom volt... viszont ő már volt kint nálunk kétszer az elmúlt időszakban, szóval ő már ismerte is Sebastiant személyesen is. Ez legalább könnyített az egész dolgon, ő még konkrétan kommunikálni is tudott vele, ami nem volt hátrány.
- Nem robbantották magukra a házat... ez egy jó jel. - mutattam az utcába befordulva, a homokos úton gördülő kocsinkból az ötödik házra, ami még állt.
- Hihetetlen vagy. - rázta a fejét, majd kettő pillanat sem telt bele már házunk előtt parkolt le. Néhány pillanatig, míg leállította a motort néma csendben ültünk egymás mellett, majd miután rájöttem, hogy ezt ugyan nem tehetjük egész végig egy hirtelen jött ötlettől vezérelve... ráfeküdtem a dudára. Valószínűleg magát Sebastiant is halálra ijesztettem... már ha a halálfélelmét lehet jobban fokozni, mint amivel amúgy már rendelkezett. - …. és bolond is. - mondta, s én már csak sírva nevettem ezen, amikoris fogtam magam, s kiugrottam a kocsiból, majd dobolva a kocsi tetején őt is előcsalogattam belőle.
- Nem lepődtem meg, hogy az egész szomszédsággal tudatni akarod, hogy hazatértél!- jegyezte meg húgom a lépcső tetején, majd kinti lépcsőkön szépen lassan komótosan indult meg lefele.
- Nehogy örülj nekem!- nevettem el magam, s mire leért már én is tudtam nyitni az ajtót, ugyanis több év után sem költöztették el a kulcsot onnan, ahol mindig is tartottuk.
- Miért örülnék? - tárta szét karját, majd elsétált mellettem, s úgy pacsizott le Sebastiannel, mire elnevetve magamat a nyakába ugrottam. Tuti értékelte... tuti.
- Anyáék? - kérdeztem azért kíváncsian.
- Anya nemrég ért haza a munkából, készíti elő a szalonnasütést a konyhában... apa meg még mamáéknál van... számításaim szerint nemsokára hazaér. - jegyezte meg, majd Sebastian arcára pillantott egy kicsit, majd rám.
- Tényleg fél... - jegyezte meg magyarul.
- Hékás lányok... tudom, hogy rólam beszéltek. - grimaszolt felénk, majd felé billenve elkaptam egy táskámat tőle és húgom kezébe ejtettem azt.
- Szeress!- vigyorogtam rá, majd megragadva Sebastian kezét még elvéve tőle egy táskát indultam meg előre.
Több mint fura volt ténylegesen a házunkban járni 4 hosszú év után. Nyilvánvalóan húgom, aki még mindig itt élt updateelt folyamatosan, de az mégsem volt olyan. Olyan sok azért mégsem történt. Hatalmas kertünk idén sem volt bevetve, így hát hasonlított inkább egy focipályához, mint bármi máshoz ellenben állataink újfent voltak, sőt a padlás, mint tetőtér is be volt építve, így hát közös szobánkból húgom oda költözött fel, így egy teljes lakosztálya volt már saját magának.
- Anyaaaaaaa.... valami csavargókat szedtem össze az utcán, nézd csak! - ordította el magát húgom mikor felértünk, erre anya egy késsel együtt sétált ki az étkezőből a folyosóra hozzánk. Húgom és én egyszerre nevettünk fel... egészen hangosan. Szerintem Sebastian pedig ott abban a pillanatban kapott szívrohamot. Mellkasába bújva visítottam, de nagyon. Az arcát meg kellett volna örökíteni, egészen mesteri volt.
- Sziasztok! - köszönt anya, mire húgom elvette tőle a kést, de Seb arca nem változott. Én megöleltem őt, s puszit nyomtam az arcára, ami tőlem egészen fura volt, majd Sebastian felé pillantottam.
- Szóval anya... ő itt... Sebastian! Sebastian... ő is az... anyukám. - mutattam be őket kevert nyelvezettel.
- Örülök a szerencsének... - kapta el anya kezét, s puszilta meg kézfejét nem törődve azzal, hogy az kissé lehet paradicsomos volt. Ezt a mondatát igazán szépen begyakorolta magyarul. Büszke voltam magamra, de rá is. Anya kedvesen mosolygott rá, s azt hiszem ez kissé enyhített félelmén, de illedelmesen állt mellettem és próbált úgy viselkedni, mintha tudná mi történik körülötte.
- Apátok nemsokára hazaérkezik nagyanyádéktól... addig talán vezesd körbe a barátodat! Remélem a szalonnasütés jó lesz így estére... - vetette fel az ötletet, amivel amúgy nagyon nem harcolhattunk.
- Tökéletes! - simítottam meg a vállát. - Szólj, ha segíteni kell...- ajánlottam fel neki.
- Pihenjetek egy kicsit... szerintem jól fog jönni. Meg mondd meg a kedvesnek, hogy apád sem eszik embereket... azt még éppen nem! - bökött anya Sebastianre, akinek ajkain angyali mosoly pihent, hisz türelmesként várta a fejleményeket.
- Anya éppen azt mondta a nővéremnek, hogy apa új diétája a lányai barátjainak húsából áll... - fordította húgom Sebastiannek a dolgokat, kicsit másféleképpen. Fél füllel meghallva ezt, ismételten majdnem padlót fogtam.
- Le sem tagadhatnátok, hogy testvérek vagytok. - rázta a fejét elképedve az említett újdonság.
- Na jó... nem kínzunk tovább... egyelőre. - kaptam el a kezét. - Szóval... jobbra ezt itt az étkező, ott bent a konyha meg egy spájz... itt balra ez anyáék szobája, több esetben nappaliként is szolgál, mert ugye kifejezett nappalink nincs... az a lépcső visz le a pincébe/garázsba... itt jobbra ez a mosdó, mellette a fürdő... tudom találó... ez itt balra a szobám... - egy lakás gyorstalpalót nyomta le a torkán úgy kb. Nagyon gyorsan, majd az ajtómban letéve a cuccainkat indultam meg felfele az előttem lévő lépcsőn, gond nélkül húzva magam után őt is.
- Ez pedig az én lakosztályom. - magyarázta húgom.
- Amiről álmomban elképzeltem, hogy majd egyszer miattam lesz beépítve... de hát... ezt bebuktam... - néztem rá és ekkor fel is értem. - Wow.... wow... - forgolódtam össze vissza.
- Olyan mint az álmaidban? - kérdezte húgom a falnak támaszkodva.
- Még jobb is. - kacsintottam rá, s pacsiztam le vele, ekkor pedig egy eddig ismeretlen srác sétált ki a húgom hálójából.
- Végre... kezd egyenlítődni a nemek aránya. - jegyezte meg Sebastian humorosan, mire én értetlenül néztem húgomra... erről talán elfelejtett szólni.
- Hát... igen... ő itt... Dávid... - kerülte a tekintetemet, tarkóját vakargatva.
- Szia Dávid! - köszöntem neki, s kezet rázva meg is öleltem. - Én vagyok a nővér, aki hazavonszolta végre néhány napra a seggét. - magyaráztam neki átkarolta a nyakát, csakhogy rögtön megkapja az adagot belőlem, nem fogtam vissza magamat, felesleges lett volna. - Tudod elmondhatnám a szokásos, ha megbántod a húgomat kilógatlak az ablakon dolgot, de én jobb vagyok annál... - nevettem el magam, mire ő is csak mosolygott. - … én rögtön ki foglak lökni rajta. - vigyorogtam rá, húgom pedig már majdnem a falnak verte a fejét. - Ő pedig itt a barátom... Sebastian... szerintem húgom mesélt már róla... remélem nem okoz gondot az angol, mert ő még nem sajátította el a magyart. - mutattam Sebastian felé, aki azonnal kezet fogott az ismeretlen ismerőssel.
- Miért van egy olyan sejtésem, hogy a tekinteted alapján az előbb meg lettél testvériesen fenyegetve? - kérdezte Sebastian a srácra nézve, miközben kezet ráztak.
- A nővérek ereje. - nevette el magát a srác. Vette a lapot, nem haragudott meg szavaimért, jól ki fogunk jönni.
- Mondd, hogy te is csatlakozol hozzánk a vacsorára... - reménykedett Sebastian.
- Kétlem, hogy a párod elengedne anélkül, hogy kivallatna... - nézett rám, s szó mi szó néhányszor muszáj volt végig néznem a srácon... elemeznem kellett, megállapítani, hogy tényleg jófiú-e.
- Okos fiú. - bólogattam. - Na de mi... visszavonulunk... hagynom kell Sebastiant egy kicsit feldolgozni a dolgokat... - veregettem meg a vállát.
- Meglátja a szobádat és hazafut... na azután nyugodjon le. - jegyezte meg húgom cukkolva engem.
- Kösz. - forgattam a szememet vigyorogva, s már ennyiből jól le tudtam szűrni, hogy márpedig az én szobámban túl sok változás nem történt az elmúlt években... még akkor sem, amikor húgom kiköltözött onnan.
- Félnem kellene? - kérdezte Sebastian összeszedve táskáinkat a földről, mire én lazán berúgtam az ajtómat.
- Lehet, hogy meggondolod, hogy mennyire szeretsz is engem... - jegyeztem meg nevetve, majd gond nélkül sétáltam be a szobába egy nagy levegőt véve, s ledobva a szoba közepére a táskáimat vetődtem bele az egykori ágyamba szépen háttal. - … hát ennek a matraca azóta sem lett kicserélve. - jegyeztem meg, ahogy éreztem magam alatt a hepehupás matracot. - … így még autentikusabban fogod megkapni a tinédzser éveimet... - jegyeztem meg neki, aki úgy állt ott a szobám szélén, miután bezárta maga mögött az ajtót, mintha egy múzeumban lenne... pedig ez a hely mindenre hasonlított, csak múzeumra nem. Inkább olyan cigánytelep feelingű, mindent összegyűjtögető, de mégis ízléses maradó csuda hely volt ez.
- No... lefoglaltad már a visszatartó repjegyedet? - emeltem egy kicsit fel a fejemet, csakhogy láthassam, hogy miért is olyan néma ez az ember előttem.
- Ez... lenyűgöző... - úgy járt körbe a helyen, mintha tényleg egy múzeumban lenne. Csillogó szemekkel fedezte fel, hogy egyes helyeken ő maga is ki volt plakátolva. Kétlem, hogy ennél cikibb dolgot tudnék neki mutatni ebben a pillanatban. Mondjuk az ő feje mellett még ki volt állítva Fassbender, Tom Hardy és egyéb szépfiúcskák. Fura volt úgy feltekinteni a falra, hogy az ott rámnéző Tom Hiddlestonnal már szerencsém is volt találkozni egy premier alatt, amire elkísértem Sebastiant.
- Eljátszhatjuk azt, hogy azt nem is láttad? - húztam fejembe a párnámat, csakhogy elvörösödő arcomat eltakarjam előle.
- Esélytelen... - nevette el magát. - … látom... már korábban is tükörmániás voltál. - jegyezte meg mikor mind a két féltükröt is felfedezte a szoba különböző pontjain.
- Van amiből sosem növök ki... - motyogtam a párnámba, majd éreztem, hogy lassan ő maga is elfekszik mellettem.
- Kérdezzem meg amúgy, hogy miért ilyen hepehupás az ágyad... vagy nem érdemes? - emelgette a szemöldökét, mire inkább arcába húztam a párnámat, ilyen közelről legalább nem rontottam el.
- Széthemperegtem a megszámlálhatatlan férfiúval akivel ágyba bújtam.... erre gondolsz? - néztem mélyen a szemébe, amint arca látható lett számomra.
- Bolond...
- Ó Rómeó... miért vagy te Rómeó? - feküdtem el teraszunk korlátján szavalva húgomnak ezt a pár sort, amikor kijöttem a fenti ajtónkon. Ő csak felém fordulva középső ujját mutatta a magasba.
- Nehogy téged dobjalak véletlenül a tűzre... - jegyzete meg, még véletlenül sem felém fordulva.
- Árad belőletek a szeretet, ugye ezt gyakran megkapjátok? - súgta fülembe Sebastian, majd konkrétan pillanatra pontosan meg tudtam állapítani azt a pontot, amikor meglátta azt, hogy apa hazaérkezett. Vállán ott volt fűnyírója, s igazi vidéki, munkásemberként érkezett meg hozzánk. Valahol mélyen azért talán hiányzott a látványa.
- Apaaaaaa.... - ordítottam el magamat, ha esetleg nem vette volna észre a ház előtt álló idegen kocsit.
- Szóval megérkeztetek... - konstatálta az egyértelműt, majd megragadva Sebastian kezét indultam meg lefele elé, s néhány kis korlátot átmászva nyitottam neki a garázsajtónk előtti kaput.
- Azt hiszem meg... - nevettem el magam, majd így öleltem meg őt, nem zavartatva magamat azzal, hogy benzinszagú, koszos, füves volt ő. - szeretném bemutatni neked a vendégünket... - mondtam neki Sebastian felé fordulva.
- Továbbra sem tud magyarul? - kérdezte tőlem.
- Továbbra sem tudsz angolul? Románul? Esetleg németül? - vigyorogtam felé kedvesen.
- Ohh... majd feloldja a nyelvét vagy két jó kis pálinka! Nagyanyádék küldtek egy üveggel. - jegyezte meg, majd kezét Sebastian felé nyújtotta, aki azt szó nélkül fogadta el. - A hölgyemény édesapja lennék!- mutatta be magát.
- Sebastian... Sebastian Stan. Örülök a szerencsének! - villantotta meg itt is a magyar tudását. Elmosolyodtam.
- Még hogy nem tud magyarul... - rázta a fejét apa.
- Itt merült ki a tudása! - nevettem el magam, s az említett személyre kacsintottam egyet bátorítóan, aki a lehető legszebb arcát mutatta most a külvilágnak, pedig én jól tudtam, hogy belül már vagy hatszor meghalt. Jól tartotta magát.
- Na majd én megtanítom néhány dologra... - jegyezte meg, s gond nélkül adta kezébe Sebastiannek a fűnyíróját a válláról. - … kell egy kis segítség a garázsban, remélem tudod nélkülözni. - nézett rám apa, s én értetlenül néztem rá, majd Sebastianra... aki szerintem ekkor kevésbé félt, mint én. Bólintott... benne volt az egészben.
- Hááát... okés... - tartottam magam elé a kezemet, majd úgy kezdtem lassan hátrálni visszafelé a többiekhez... hogy ennek mi lesz a vége... el sem tudtam képzelni.
S hogy mi lett a vége? Az, hogy Sebastiant egy jó fél óra múlva, gyanítom legalább 4 feles után láttam viszont... már nagyon mosolygott a kedves, néha természetellenesen. Több, mint mókás volt. Ennyit arról, hogy félt a találkozástól. A szüleimet úgy ahogy van nem érdekelte, hogy Sebastian ki is volt, már mint szó szerint... hidegen hagyta őket. Nyilván felmerült a foglalkozása, de kb. Arra a dologra, ha két pillanatot szántunk az egész estéből. Önfeledten beszélgetett úgy a szüleimmel, hogy egyikőjük sem értette a másikra, néha ezt a dolgot feloldotta, hogy fordítottunk nekik, néha pedig meglehet nem volt szükség ilyesmire... a konyhanyelv, a sok évnyi activityzés most meghozta a gyümölcsét. Én gond nélkül néztem őket a fűben ülve fröccsömet szürcsölgetve húgom társaságában.
- Azt igazság az, hogy azért nem akad ki apa most már Sebastiantől... mert mielőtt jöttetek a teljes filmográfiáját végignézte... és lehet Buckytól megijedt. - jegyezte meg fülembe a kissé spicces húgom. Közel sem nőiesen kacagtam fel... hátra vágódva a plédünkön, mint egy partra vetett hal vergődtem. - Minden a legnagyobb rendben... ő csak... ő csak a nővérem. - mondta húgom megpaskolva a combomat.
- Én ezt... nem bírom... - vihogtam mint egy idióta.
- Lehet lassan felköltözhetnénk... kezd hűvöske lenni. - jegyezte meg anya, mire Sebastian az alatta lévő plédet anya hátára terítette. Habár nem értette szavait, didergő reakcióit felfoghatta.
- Köszönöm. - válaszolta anya törtes angollal... apró gesztus, de valahol el kell kezdeni.
- Mi segítünk anyáéknak felpakolni, ti visztek fel egy adagot és pihenjetek le nyugodtan... hosszú napotok volt, azt hiszem. - mondta húgom, majd miután neki sikerült feltápászkodnia engem is felrántott. Gondolkoztam, hogy ráugrok Sebastian hátára, s úgy megyek fel, de kétlem, hogy az ő mája jobb állapotban lett volna, mint az enyém.
- Nézd csak... ezeket fogd meg... és... mehetünk... - adtam a kezébe egy adag cuccot, majd elköszönve mindenkitől mi indultunk fel elsőként.
- Jó éjszakát!- szólalt meg a terasz tetejéről lenézve a többiekre.
- Ohhh... micsoda fejlődés... - veregettem meg mellkasát.
- Emlékeztess arra, hogy soha... soha... soha többet ne igyak pálinkát! - fordult felém mikor hanyat feküdve voltunk mindketten a szobám közepén, miután mindketten lezuhanyoztunk.
- Úgy bűzlöttünk, mint egy cefrés hozam! - nevettem el magam.
- Annyira... annyira nem is volt szörnyű. - fordult felém óvatosan, azért a hirtelen mozdulatoktól még óvakodtunk.
- Én megmondtam... - mosolyogtam rá.
- Különleges érzés az, hogy őket nem hatja meg, hogy ki is vagyok... mármint érted... nem tekintenek rám máskép... ez... nagyon tetszik. Gond nélkül magam lehettem mellettük még akkor is, ha néha nem nagyon értettük egymást... ami miatt talán még lesz problémánk az elkövetkezendő napokban, de ígérem javítani fogok a magyaromon. - kacsintott rám, s úgy kúszott felém egyre jobban, s jobban.
- Húgom szerintem tudatosan befenyítette apát a Tél katonája alakításoddal. - tőrt ki belőlem az infó, s meglehet az egész házat felverő nőies kacajommal zengettem meg a falakat.
- Jézus, Úr, Isten! - nevette el magát ő is, s szerintem, ha tudta volna ott ásta volna el magát.
- Hatásos volt, mert szerintem jól kijöttetek... - állapítottam meg.
- Szerintem is... - fűztem össze az ujjainkat. - … figyelmeztetés. Ha hűtőben látsz ásványvizes üveget... először szagold meg mielőtt beleiszol... egy gyomormosástól kímélnéd meg magad... - jegyeztem meg neki.
- Értettem főnökasszony... - jegyzetelte a fejében.
- Reggelre úgyis elfelejted. - tettem hozzá.
- Minden bizonnyal... - helyeselte.
- Holnap a kedvenceimet fogja anya csinálni... lesz rántott hús is, meg palacsinta meg minden jóság. - álmodoztam már most a jó dolgokról.
- El sem tudom képzelni, hogy te hogy vagy képes már megint kajára gondolni... egy életre való mindenséget ettem meg az előbb odalent. - jegyezte meg feje alá téve egyik kezét, de én némi katonai kúszásos mozdulatsorozat után egy túlméretezett plüssállattal is megajándékoztam őt, hisz úgy némileg kényelmesebb volt.
- Lepődj már meg Mr. Stan... ez a lány mindig éhes... mindig... - mutogattam magamra szüntelenül. - Hozzáteszem jobb lesz, ha készíted magadat is, mert mivel meglátogatjuk a nagyszüleimet... neked is szükséged lesz erre az örökevő képességre. A nemet, semmilyen nyelven nem fogják elfogadni... semmilyenen. - ráztam meg a fejemet.
- Hajajajjjj.... - nevette el magát.
- Hajajjajjjj bizony... - értettem egyet, mire pocakom ekkor megkordult.
- Na jó... ez több, mint bizarr...
S az igazi bizarrság az volt, hogy amikor felkeltem reggel Sebastian nem volt mellettem, ami tekintve a helyet, hogy hol is voltunk igazán meglepő volt. Élőhalottként másztam ki a szobából, s a mai napig meglévő szuperképességemnek köszönhetően szinte csukott szemmel képes voltam bejárni azt az utat, ami alatt a konyhában elkészítettem magamnak a tejes kávémat.
- Ez most komoly? - néztem a bögrére, amit húgom a kezembe nyomott. Vajon honnan kellett előkotornia ezt a Sebastian Stanes fangirl darabot.
- Ennél nem komolyabb... - húzott az étkező ablakához, ahol azt láthattam, hogy apa és Sebastian lent van, s fát hasogatnak. - … apa... erős dózisban adagolja magát... az állatokat is együtt etették meg. - jegyezte meg húgom mire elmosolyodtam, s ő pedig habár magasabb is volt nálam úgy pihentette meg vállamon fejét.
- Szerintem azt próbálja ki, hogy meddig viheti el Sebastiant míg meg nem törik.- csatlakozott hozzánk anya is a férfiaink elemzésében.
- Már most féltem... - kaptam kezem ajkaim elé.
- Minden bizonnyal addig fogja csinálni, amíg ki nem nyögi a lánykérés dolgot... - jegyezte meg húgom, mire nagyokat pislogtam feléje és anya felé. - … rám ne nézz... anyának járt el a szája! - védekezett húgom minden erejével.
- No akkor ez így még érdekesebb lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése