Sziasztok emberkék! Látjátok mondom én, hogy élek, s így visszatérve a VOLT fesztiválról (tegnap érkeztem egy laza 8 órás út után, de ki számolja?) hoztam is nektek egy friss novellát, amit volt időm kitalálni az elmúlt héten... de az inspirációm eredetére már a cím alapján rájöhettetek szerintem! Egyes jelenetek megszületésére a fejemben konkrétan emlékszek, mármint tudom, hogy melyik színpad előtt álltam, amikor felötlött bennem, hogy "Héééékáááás, ezt meg kell írnom". Remélem tetszeni fog! Viszont lenne egy kérdésem hozzátok... mire számítottatok a cím alapján? Miután elolvastátok megírjátok nekem? Kíváncsian várom az asszociációs játék eredményét! Jó olvasást!
Puszilok Mindenkit, Dorka
Szavak száma? 4541
"Seb nélküli rész, nem rész!" - egy barátnőm, fő olvasóm, aki egy részletet már előttetek olvasott ma a novellámból, ami amúgy olyan hosszúra sikerült, hogy korábban a sorozatos történeteim fejezetei sem voltak ilyen hosszúak... általában a 4000 szó, vagy kicsivel felette volt a határom! De nyilván nem tagadtam, hogy Sebastian a lelkem, szóval...! Remélem azért még elolvassátok, hogy ilyen hosszúra sikerült! No de befogom, élvezzétek!
- Ugye ezt most nem gondolod komolyan? - hallottam Dave hangját miközben élő közvetítést tartottam neki a kötélpálya tornyának tetejéről, ahonnan körbenézve megcsodálhattam a fesztivál teljes területét, sőt a dimbes-dombos környék, s a Lővérek alatt meghúzódó várost is. A várost, ahol hosszú, filmezéssel töltött hónapjaim után először lépek színpadra.
- De... nagyon is komolyan gondolom. - bólintottam neki. - Tudod... ezt műveli az, ha a legjobb barát nem tud elkísérni fellépni téged!- cukkolva őt egy kicsit hunyorogtam a kamerába. - Remélem látod ott a bungee jumpingot... az a következő megálló!- nevettem el magam, majd a jól rám szerelt karabínerek mellé, a szintén rám szíjazott telefontokomba csúsztattam a telefonomat, amiről tudtam, hogy így nem csak felveszi majd csúszásomat, hanem egyenesen, élőben közvetíti majd Davenek. Hasonlóak voltak a terveim a bungee jumping ideje alatt is. Azt hiszem ő maga jobban félt, mint én. Fülemben, rendesen hallottam idegtépő lélegzetvételeit, miközben valószínűleg azt gondolhatta, ha itt nem halok meg, akkor majd ő maga fog kinyírni ilyen baromságok után. Ő talán kicsit félt a magasságtól... egy kicsit. - Ezt teszi velem a... Hiááááányooooddd!- ordítottam el magam, s ekkor már a körülöttem lévő segítők jelzésére ugrottam is, s csúsztam is az alattam lévő ébredezőnek tűnő fesztiválemberek felett. Reggel 9kor ugyanis mit vártam egy átmulatott éjszaka után az emberektől?
Testem teljes extázisban volt, torkom szakadtából ordítottam, s éreztem ahogy a lelkem minden eddiginél jobban felszabadul. Őrületes élmény volt. Tudtam, hogy nem ez lesz az első alkalmam, hogy ilyenre vállalkozok.
- Neked kezeltetned kellene magadat!- hallottam Dave hangját miután leszedve a mindenségről újfent biztos talajt éreztem a lábaim alatt.
- Szerintem hatalmas móka volt. El nem tudod mennyi energiát adott! Indulok is a bungeehoz! - tapsoltam neki, s hagytam hogy telefonom mellkasomon maradjon míg apró vezeték nélküli headsetem meg a fülemben volt. Így közlekedtem a szabadon egy baseball sapkában, s napszemüvegben a fesztiválon, magamra öltve egy a fesztivál idei merchének egy darabját miközben legjobb barátomnak mindent közvetítettem, mert éppen ráért óceánokkal arrébb.
Meglehet nem ő volt az egyetlen, aki nem feltétlen helyeselte eme ötletemet, miszerint próbálva beolvadva a tömegbe fedezzem fel egyedül a fesztivált, de voltam elég makacs ahhoz, hogy lazán elindultam önállóan nyakamba véve a területet. Habár jól tudtam, hogy beolvadva a környékemen testőrök vigyáznak rám, a menedzserem egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne intézze ezt el.
Érezni akartam a fesztivált, a szabadság érzését. Sosem voltam még Magyarországon fellépni, habár barátom, párom eredetileg a szomszédos országból származik, de amikor ott jártunk akkor is csak átrepültünk Magyarország felett, de most itt voltam, s megtisztelő érzés volt számomra, hogy headlinerként térhettem vissza a színpadra, talán ezért is volt olyan különleges ez a nap számomra. Valami újat akartam megtapasztalni, valami mást. S rengeteg mindennel készültem a mai napra, s mivel már a tegnapi nap folyamán bejártuk a várost, így a koncert előtti néhány szabad órámban, míg nem a leszervezett interjúkon ülök, felfedezőnek állva sétálgattam a hepehupás talajon magamba szívva a közös dologért összegyűlt emberek életkedvét. Mindenki a zene miatt volt itt. A közös szeretetért. Az élet szépségéért... az éltető erőmért.
Alapvetően az önálló koncerteket is nagyon szerettem, de a fesztiváloknak volt valami plusz varázsa, ami mindig is vonzott. A helyeken, ahol rendeztek egy-egy ilyet, valahogy a városon belül, egy újabb varázslatos városka alakult ki a saját, néha kaotikusnak tűnő rendjével. Olyanok voltak ezek, mint a csodaországok. Az emberek azért táboroznak be ide napokra, hogy együtt legyenek, s kieresztve életük fárasztó gőzeit lelkük felszabaduljon, megtisztuljon. Az más kérdés, hogy lehet utána sokszor fáradtabban térnek haza, de ez nem tántorítja őket vissza sose, mert amilyen élményekkel gazdagodnak azok kompenzálják a fáradtságot. Mindig így van. Mindig.
- Most viszont nekem tennem kell, mert aludnom is kell egy keveset a vizsgám előtt... azt hiszem. Kérlek ne öld meg magad még a koncert előtt... jó? - hallottam hangját, min elmosolyodtam. - Gondolom Sebastian is értékelte, hogy ilyen baromságokat csinálsz. - jegyezte meg még pluszban
- Ohhh... hát persze. Mondtam is neki, hogy szívesen beugrok bármikor Bucky kaszkadőrjének ezek után... - magyaráztam neki miközben felelevenítettem magamban a Sebastiannel való beszélgetésemet, ami igazából csak a fejemben történt meg.
- Szóval nem mesélted neki. - jött rá hanglejtésemből.
- Hirtelen ötlet volt na... majd lesz élménybeszámolóm neki!- kacagtam. - Na de aludj, nehogy miattam ne sikerüljön az a fránya vizsgád! Nemsokára találkozunk! - emeltem magam elé a telefonomat, hogy láthassam is arcát még utoljára.
- Maradj életben kérlek... és ügyesen este! - integetett a kamerába, majd ezzel szakítottuk is kapcsolatunkat, s míg eltéve telefonomat zsebembe mosolyogva kémleltem az embereket, s az egyik kajás standnál felismertem az egyik biztonsági őrömet, aki mellet elsétálva elkaptam egy darabot sültkrumplijából. - Jó étvágyat Frank! - veregettem meg vállát, majd nem tudom mi célból futni kezdtem előre, amennyire csak bírta azt lábam. S habár tudtam, hogy sajátos bújócskám nem ér semmit profi munkájukkal szemben próbálkozni azért mégiscsak próbálkoztam. Az pedig, hogy a személyzet esetlegesen felismert a különböző helyeken, amikor ahogy Dave említette "az életemet kockáztatom, mert idióta vagyok" helyzetekben voltam, na azok a helyzetek is kezelve voltak... jó előre. Köszönhetően a csapatomnak.
A zuhanás... a zuhanás az élmény mely olyan volt mintha halálomba készülnék, s egyszerre mégis mintha újjászületnék. Egyszerre féltem, s izgultam. Az adrenalin, mi átjárta testemet minden bizonnyal egész napra el fog kísérni. Biztos voltam benne.
- Felvetted a telefonodat, szóval még élsz... örülök! - hallottam meg Lisa hangját, mikor felvettem csörgő telefonomat.
- Próbálkozok!- nevettem el magam, s megéhezve álltam be egy helyre némi ételért, amikoris a pultos azt hiszem felismert... minden álcám ellenére. Külföldi vendég egészen biztos nem volt számára meglepő dolog, mégis valahogy amikor rám nézett tudtam, hogy tudta, hogy ki vagyok. Elmosolyodtam, s mutatóujjamat ajkaim elé emeltem. Extraszép pizzaszeletet kaptam tőle, ez biztos.
- Lili nemsokára csatlakozik hozzád a toborzás miatt! - jegyezte meg miközben én tömben magamba a finomságos tízóraimat.
- Tudod, hogy ez most úgy hangzott, mintha katonaságot szerveznék vagy mi? - ráztam meg a fejem elképedésemben.
- Néha nem tudom, hogy mit kezdjek az ötleteiddel... - vallotta be, de tudtam úgyis, hogy támogatni fog bármi is szülessen meg elborult agyamban. S az igazság az, hogy ez annyira nem is volt őrült dolog... sőt.
Valamit vissza akartam adni a rajongóimnak. Nem csak a zenével akartam feléjük megnyílni, hanem úgy gondoltam valami testközeli dolgot is össze lehetne hozni... s így született meg a tegnapi nap folyamán az az ötletem miszerint néhány szerencsés rajongót a mai nap folyamán, sétám közepette kiválasztok, akiknek próbálok majd életre szóló élményt adni a nap hátralévő részében. Ötletemet menedzserem kezdetben nem túlságosan értékelte, s a kezdeti 50 emberből 20at sikerült lefaragnia, így a végső 30as számnál maradtunk, miszerint annyi embert viszek be magamhoz a backstagebe, taníttattok nekik be egy táncot, s majd kísérnek engem táncosként a második számomnál, s ezek után pedig a színpad széléről nézhetik majd végig a koncertet.
Az életemet jelentették ők nekem. A feltétlen szeretetük, a támogatásuk bármin segített keresztülmenni. S tudtam jól, hogy barátom igazán az, aki megérti mindezt... hiszen ő maga is hasonlóan vélekedik a saját rajongóiról. Megértett engem, s én megértettem őt. Talán ezért is hozott össze minket a sors lassan már 3 éve.
- Jól áll ez a barna haj!- lendítettem át karomat Lili nyakán, amikor megjelent mellettem. A beépülést ő maga is komolyan vette. Komolyabban, mint én.
- Őszintén elgondolkoztam, hogy váltani fogok!- jegyezte meg miközben hátán megrázta zsákját, amiben a 30 elkészített pass volt található. Igazán hálás voltam az egész brigádnak, akiknek köszönhettük az egész fesztivált, ugyanis hirtelen jött ötletemet azonnal támogatták, s vérprofiként alkalmazkodtak hozzá. Szerettem ilyen emberekkel dolgozni.
- Én csak támogatom!- kacsintottam rá.
- Nem tudom láttad-e, de néhány rajongó már reggel 7 óta a színpad előtt van... - jegyezte meg elképedve. Bármennyi éve is dolgozunk együtt, mindig mindkettőnket elképeszt azt, hogy egy-egy rajongó mennyire elhivatott is lehet. Számomra ez mindennél többet ért.
- Hogyne láttam volna... - vigyorogtam szélesre húzott ajkakkal, majd ekkor láttam meg egy napijegyes lányt, aki épp mellettünk sétált el egyedül. Rajta egy engem ábrázoló rajzolt képes póló volt, ámde így viszont látni magamat eszméletlen szürreális volt. A lehető legjobb értelemben. Lilire néztem, bólintottam, majd a kezembe helyezett egy passt, s egy kicsit gyorsabb léptekre váltva próbáltam utolérni a lányt.
- Elnézést... - kocogtattam meg a vállát hirtelen, s mikor megfordult ajkaim elé helyeztem ujjamat miközben egy kissé feltoltam hatalmas napszemüvegemet hogy biztosra tudja, hogy ki vagyok. A meglepődés az arcán, a csodálat, a csillogó szempár... egy újfajta életet adott számomra. Szemei könnyessé váltak, s szabályszerűen láttam, ahogy fizikai fájdalmat okoz számára az, hogy el ne sikítsa magát. Remegett. - … nézd csak... ezt szeretném neked adni! - mondtam neki, majd a passt a nyakába helyeztem miközben megöleltem ugyanis láttam, hogy bármelyik pillanatban szívrohamot kaphat, amit persze nyilvánvalóan nem akartam.
- Édes Istenem! - motyogta vállamba temetve fejét.
- Nem... csak én... - vigyorogtam rá, ahogy szép lassan elengedtem. - Minden okés, nem kell aggódnod.
- Uram teremtőm, miért aggódnék? Most már boldogan halhatok meg!- rázta meg a fejét, s azt hiszem lepörgött a fejében az az eshetőség is, hogy már meghalt. Biztos vagyok benne, hogy ez megtörtént, tekintetéből egyértelműen látszódott. Leírhatatlan boldogság volt ez számomra, hogy ilyet el tudtam érni az embereknél. Felfoghatatlan volt ez az egész. - Kérhetek tőled egy apróságot? - kérdeztem tőle miközben szépen lassan már haladtunk előre. Ő azonnal igent mondott, gondolkozás nélkül. - Valami különlegessel készülök ma estére, s szeretném ha Te is a részese lennél...
- Én? - kérdezte hitetlenül.
- Azonnal kiszúrtam a baromi jó pólódat, csodálatos darab! Te rajzoltad? - kérdeztem kíváncsian.
- Igen. - ismerte be elpirulva.
- Zseniális vagy. - bólintottam elismerően. - Viszont most akkor ismertetem is a szupertitkos tervemet... jó? - néztem mélyen a szemébe. - Látod ott azt az úriember a távolban? - mutattam Frank felé, aki mindvégig figyelt engem a távolból. - Menj oda hozzá, s mutasd meg neki a passodat... ő tudni fogja mit kell tennie! El fogják kérni majd a telefonodat bent, de ne aggódj visszakapod nemsokára.... csak ez egy szupertitkos küldetés, s óvatosnak kell lennünk. Benne vagy? - tettem fel neki utolsó kérdésemet.
- Benne! - bólintott. - De miben is? - nevette el magát, s rám és Lilire nézett.
- El nem tudod képzelni kedvencednek milyen ötletei vannak... - jegyezte meg Lili mellettem majd bólintott Frank felé, aki tudta hogy indul az őrültnek tűnő tervem megvalósítása.
- Nemsokára találkozunk... - s időt hagyva vártam, hogy nevét elmondja.
- Ágnes... - válaszolt bólintva.
- Agnes... - próbáltam minél magyarosabban kiejteni nevét, több kevesebb sikerrel. A lehető legtöbbet próbáltam magamra ragasztani a minimális időmben mim volt. Tudtam, hogy a rajongók mindig értékelték ha az adott ország nyelvén szólal meg néhány mondat erejére az előadó, s én ezt az örömöt is meg akartam nekik adni.
S ez a jelenet még egy párszor lejátszódott a következő órában, habár a színpad előtt némileg még ügyesebbnek kellett lennünk nehogy túlontúl hamar rájöjjenek ki is vagyok... ezért volt, hogy Lili besegített nekem, s ő volt a hírvivőm mielőtt Frank és újabb néhány staff bevonásával a rajongókat hátra vittük a backstagehez a lehető legkevesebb figyelmet magunkra vonva. Az öröm az rajongók szemében mindennél többet ért. Ha tehettem volna mindenkit elraboltam volna magamnak oda hátra, de sajnos voltak határok, amikhez tartanom kellett magamat.
- Tudod, hogy 30ról volt szó... - üdvözölt Lisa, amikor végre visszatértem a backstagebe a kis konténerembe.
- De te készíttettél 35 passt! - vigyorogtam rá miközben már dobáltam is lefele magamról a ruhákat, ugyanis fél órán belül jelenésem volt az interjúk miatt, sőt még a kiválasztott szerencséseknek is tartoztam egy kis beszélgetéssel, viszont addigis tudtam, hogy jó kezekben vannak ugyanis csapatom egy része már velük voltak, s együtt piknikeztek kint az újonnan épített kis napvédett helyen.
- Mert ismerlek... - rázta a fejét, majd a kilincs után nyúlt. - … fél órád van. - nézett rám úgy, hogy tudtam erre nemet nem mondhatok.
- 15 perc és a tiéd vagyok. - pukedliztem már csak egy melltartóban, majd zuhanykabinom felé léptem, s éppen amint oda beléptem, s egyedül voltam megszólalt a telefonom. Tökéletes időzítés.
- Ráéreztél, hogy fürdeni készülök? - kérdeztem tőle köszönésképpen, majd kihangosítva a telefont azt a legközelebbi száraz helyre tettem, s úgy nyitottam meg a zuhanyrózsát felettem.
- Vannak különleges képességeim. - jegyezte meg, s ajkamba haraptam már csak hangja hallatán is. Néhány hete volt már, hogy nem láttuk egymást, de tudtam hogy amint majd Európában végzünk, s tovább repülünk Amerikába ott végre újra láthatjuk egymást hiszen naptáraink metszeni fogják egymást... legalábbis tettünk róla, hogy metszék egymást.
- Hmmm... pontosan mik is azok? - kérdeztem sejtelmesen miközben szappanoztam befele testemet. Tudtam, hogy miféle kép van a fejében, de azt kell, hogy mondjam engem sem kell félteni. Okkal vettem fel a telefont még akkor is, ha tudtam, fürdenem kellett.
- Kezdetnek talán az, hogy én tudom a legjobban szeretni a jövendőbelimet! - jegyezte meg, s ekkor muszáj volt elmosolyodnom, s újfent felelevenítenem lelki szemeim előtt azt a néhány héttel ezelőtti pillanatot, amikor feltette nekem ezt a kérdést. Életem, s élete legnagyobb kérdését. - Mindenemmel! - nyomatékosította kijelentését, s még így távolból is kirázott a hideg.
- 2 hét. - susogtam halkan, s kicsit hidegebbre váltottam a vizet remélve, hogy felfűtött testem kicsit megnyugszik tőle. Elképesztő ember volt ez. Hihetetlen.
- Túl nyálas lesz ha azt mondom számolom a napokat? - nevette el magát kínosan.
- Kivételesen nem zavar... - nevettem el magam én is, majd kilépve a víz alól magamra tekertem törülközőmet, s gondolkodás nélkül küldtem neki egy sokat sejtető képet.
- Tudod, hogy ezzel nem segítesz... ugye? - hallottam okkal vontatott hangját.
- Hajnali 4kor gyanítom egyedül vagy az üres hotelszobádban, szóval...- adtam neki ötletet, amibe még lehet én is belepirultam.
- Szóval... - ismételte utolsó szavamat, hangjában azzal az éllel, amivel tudtam hogy kísérni fogja a gondolatot.
- Szóval... most nekem tennem kell, s tényleg egyedül hagylak... önmagadban! - húztam az idegeit, de tudtam nem kell féltenem őt... gondoskodik majd arról, amiről gondoskodnia kell. Magáról. - Viszont... köszönöm szépen a virágokat! Csodálatosan szépségesek!- szagoltam bele az előttem illatozó hatalmas rózsacsokorba, amit érkezésemkor kaptam Sebastiannek köszönhetően.
- Hát ha már nem tudok ott lenni az első koncerteden... ez a minimum, azt hiszem! - jegyezte meg.
- Tudod, hogy mennyire szeretlek?- tettem fel neki a kérdést.
- Annyira, hogy képes vagy hozzám jönni....
Tekintve, hogy az interjúkat még ebédem előtti időpontokra sikerült leszervezni, így gond nélkül vártam azt a néhány riportert, akikkel beszélgetni készültem, törökülésben néhány ropogtatni valóval a kezemben, amit szívesen osztottam meg velük is. Szerettem kényelmesen érezni magamat ilyen alkalmakkor így tehát csakis önmagamat adva, a lehető legnagyobb nyugodtsággal, mintha nem is a médiától lennének, ültem le velük mindig beszélgetni.
- Na... hogy haladtok? - kaptam el Georgeot a koreográfusomat aki épp egy kis szünetet vett ki magának, tekintve hogy lassan ebédidő volt.
- Igazán ügyesek! Ez nagyot fog szólni! - bólintott, s megveregetve a vállamat hagyta is hogy menjek tovább utamon... ugyanis együtt ebédelni készültem a rám várakozó emberkékkel.
- Öhhm... csatlakozhatok hozzátok? - settenkedtem be hozzájuk óvatosan.
- Te jó ég!- ez szinte kórusban hangzott el tőlük, amitől nyilvánvalóan továbbra sem tudtam magamhoz térni. - Ez most komoly?
- Elég komoly... szörnyen éhes vagyok. - nevettem el magam, s megsimogattam korgó pocakomat. - Remélem nem bánjátok, hogy elraboltalak titeket... de tegnap eszembe jutott ez az őrült ötlet... - meséltem nekik azt, amit részben már tudtak is. - … remélem jól érzitek magatokat, s rendesen gondoskodtak rólatok. Ha nem bánjátok csatlakozok hozzátok ebédre, meg utána chillelhetünk is együtt egy keveset, míg újra nem gyakoroljuk a táncot. Mit szóltok hozzá? - kérdeztem, s gond nélkül szedtem tele a tálamat, amit egy staffos adott a kezembe.
- Ezt mind meg tudod enni? - bukott ki egy srácból, akinek a tányérján harmadannyi étel volt, mint az enyémen. Tetszett, hogy ennyire közvetlen volt.
- Igen... Krisztof... - próbáltam kimondani újfent minél magyarosabban a nevet. - … a helyzet az, hogy a gyomrom egy feneketlen lyuk, s annyi étel fér bele, amennyit nem szégyellek. - rántottam vállat, mire mindannyian nevetésben törtek ki. - Például tegnap kipróbáltam egy magyar édességet... somloi..galll...- kicsit akadoztam a névvel.
- Somlói galuska. - válaszolt egy lány a kerekasztalunknál, mire rámosolyogtam.
- Na igen azt... - bólintottam. - … annyit megettem belőle, hogy ma reggel ide szinte gurítaniuk kellett. Legszívesebben a homlokomra tetováltatnám a receptjét! - jegyeztem meg miközben jóízűen falatoztam velük egyetemben.
- Nekem a kedvenc magyar ételem a magyar palacsinta.- csatlakozott a beszélgetéshez egy távolabb ülő lány.
- Arról még nem is hallottam... - jegyeztem meg. - Mit gondoltok? Ki szereti még? - néztem körbe rajtuk, s egészen sokan bólintottak.
- Lenne kedvetek uzsonnára azt enni? - vetettem fel egy ötletet. Újabb hirtelen jött gondolat, amiért valószínűleg a csapatom egyszer máglyára fog dobni, de nem bántam. - Mert azt hiszem tudok egy kicsit varázsolni, s uzsonnára szerzek olyat... sőt... állítsuk össze együtt a délutáni menüt, így hátha nem csak engem akarnak majd elküldeni melegebb éghajlatra! - jegyeztem meg, s Lili felé bólintottam, aki már mögém is settenkedett várva a rendelésünket.
- Ennél melegebbre? - jegyezte meg egy lány.
- Való igaz... odakint tényleg olyan, mintha a pokol tornácán lennénk. Angliából jöttünk, ez mondhatni elég erős váltás... - gondolkoztam el.
- Rétes... - mondta be valaki a következő ételt.
- Szilvás gombóc...
- Pogácsa...
- Kürtős kalács. - mondták ki a dolgok magyar nevét, mire Lili gond nélkül adta át tabletjét a staff egy magyar tagjának, aki szépen jegyzetelt oda neki, hisz így merőben egyszerűbb volt a dolog.
- Ami azt illeti, ezt az utóbbit ismerem. Mint talán tudjátok a barátom Romániából származik, aminek része Erdély... ahonnan ez a finomság részben származik. - villantottam meg némi földrajzi tudásomat. Ilyen okosságok sokszor ragadtak rám Sebastianről, aminek igazán hálás voltam.
- Sebastian. - mosolyodott el egy lány.
- Igen. - bólintottam, s elpirultam. Ohhh... ha tudnák, hogy ő már nem csak szimplán a barátom, hanem a vőlegényem. A világ elől egészen titkoltuk ezt a dolgot, valószínűleg az esküvő utáni pillanatokig így is fog ez az állapot maradni. - Szerinted mennyire fognak a pokolra kívánni engem az emberek? - pislogtam Lili felé, aki már telefonján lógott, s azonnal szervezkedni kezdett. A legjobb személyi asszisztens valaha. Nála jobbat semmiképpen sem találhattam volna. Semmiképpen sem.
- Hmmm... - gondolkozott el. - … lehet ez lesz az első visszatérő koncerted, meg úgy ámblokk az utolsó is. - rázta a fejét nevetve, majd mikor felvették a hívását a túloldalon szó nélkül ott is hagyott minket.
- Azért szeretlek Titeket. - dobtam puszit távolodó alakja felé, mire ő mutatóujját a magasba tartotta. Ő is szeretett engem. Néha. - Szóval... meséljetek valamit... végülis... legjobb barátok vagyunk, nem?
S a délután így ment végig. Ebéd után kicsit tényleg szabályszerűen pihentünk, fetrengve össze-vissza a földön, majd utána ahogy már éreztük, hogy nem jön vissza belőlünk az ebéd gyakoroltuk együtt a táncot. El nem lehet mondani, hogy mennyire élveztem ezt az egészet.
- Nekem most mennem kell... a koncert előtt találkozunk, jó? Csak ügyesen addig is! - kacsintottam rájuk, s öltözőm felé vettem az irányt, ahol újfent a zuhanyrózsa alá készültem állni, hogy majd utána lassacskán nekikezdjek a készülődésnek. Semmi extrát nem terveztünk a stylisttal, meg a mini utazó csapatommal, de mégis azért kellett némi idő, amit magamra szánok.
- Mezítláb fogok szaladgálni, szóval azokat máris eltehetjük... - jegyeztem meg Adamnek, a stylistomnak, majd ahogy letett azokat lassan ő maga is magamra hagyott ugyanis majdhogynem készen álltam már a színpadra lépésre. Háromnegyed óra és a tömeg elé állhatok újfent. Azt kell, hogy mondjam, hogy izgultam de piszkosul, pedig azt gondolná az ember, hogy az évek tapasztalatainak köszönhetően mindez halványul, de most valahogy nem úgy éreztem. A kis helyiség közepén állva mély levegőket vettem, ahogy a tükörrel szemben állva néztem magamat. Csak a kopogás szakította félbe beéneklős, lenyugtató rituálémat.
- Szabad. - az ajtó felé sem nézve, szememet lecsukva meditáltam magamban.
- Csak reménykedni tudtam, hogy ez lesz a válaszod. - hallottam meg a hangját, az Ő hangját, mire fél lábbal állásomból majdhogynem elestem... de szerencsére ő elkapott, s úgy tartott magához, mellkasához hátamat szorítva.
- Édes Istenem!- nem tudtam, hogy sírtam-e vagy nevettem-e, de muszáj volt megfordulnom, hogy láthassam arcát, hogy érinthessem mindenségét, Őt.
- Meglepetés!- játszotta el az ilyenkor kötelező megszólalást.
- De te azt mondtad, hogy... és nem is... és beszéltem veled... akkor még otthon... - fél mondatokban tudtam csak kinyögni gondolataimat miközben arcát kezeim közé vettem, s úgy csókolgattam őt ahol értem. Instant lenyugvást, ezt hozta Ő el nekem ebben a pillanatban.
- Azt hitted kihagyom a visszatérő estédet? Esélytelen! - rázta a fejét, s karjaiba vonva ölelte ki belőlem a lelkemet is. - Kicseszettül hiányoztál... s ezt nem hagyhattam volna ki! Holnap hajnalban indul vissza a gépem, de addig még... rengeteg időnk van. Előtte még meg kell hódítanod egy hatalmas közönséget... - simogatta a hátamat.
- Hihetetlen vagy. - ráztam a fejemet, s hagytam, hogy leüljön a kanapémra, ahol én pedig az ölébe ültem. - Ki tudott erről... úgy őszintén? - kíváncsiskodtam rögtön.
- Neked van az legelképesztőbb csapatod... s ahogy látom a legtitoktartóbb is. - jegyezte meg, s innen tudtam, hogy konkrétan akkor mindenki tudott róla... csak én nem. A nagybetűs meglepetés.
- Nem tudom miért... de izgulok, de most hogy itt vagy... jobb. - jegyeztem meg ajkaimba harapva.
- Micsoda nyálas megjegyzés kérem szépen!- vigyorgott, s nyakamba temette arcát.
Libabőrös lettem ajkai, s borostájának érintésétől a nyakamon. Élveztem ezt az érzést, élveztem közelségét.
- Úgyis letagadom. - túrtam bele hajába, miközben ajkaiba nevettem.
- Nem kell izgulnod... tudom, hogy mennyire jó leszel... imádnak téged. Mind a negyvenezren, akik kint vannak a téren... - jegyezte meg.
- Negyvenezren? Te jó ég... - nevettem el magam.
- Legalábbis ezt a számot becsülték a szervezők az előbb, amikor érkeztem. Sold out a napod kedves! - emelte fel tenyerét elém, majd egy hatalmasat pacsiztunk.
- Elképesztő, csodálatos, fantasztikus! - örültem, mint gyerek a cukorkának.
- Szét fogom szedni a színpadot... lehozom a csillagokat is az égről nekik. - örömömben kezdtem táncikálni előtte, ezzel is legalább bemelegítve... kötelező körök a színpadi jelenés előtt.
- Ebben nem kételkedtem... - dőlt hátra, s úgy itta be magába látványomat. Szerettem őt. Nagyon.
S a koncert kezdetének pillanata is eljött. Minél közelebb kerültem a tömeghez, annál gyorsabban szállt el minden kétségem afelől, hogy nekem izgulnom kellene. Ezek az emberek miattam voltak itt. A zenémért. A legtöbbet akartam megadni nekik. Csapatommal közös kézfogásos, körbe állásos szerencsekívánásunk után szinte már doboltam lábammal míg ők előttem felmentek a színpadra, s amint elkezdődtek az ismerős dallamok, s a tömeg sikító hangja eggyé olvadt én magam is kirohantam eléjük, s ott akkor minden egy új fejezetté alakult.
- Hello VOLT, hello Sopron! Készen álltok egy kis bulira? - ordítottam a mikrofonba miközben még tudtam, s úgy szaladgáltam, s ugráltam a színpadon, mintha az életem múlna rajta. - Nem hallom... készen álltok? - álltam meg egy pillanatra konkrétan a színpad legelején, s kihajoltam feléjük. - Nos akkor kezdjük... - csaptam össze tenyeremet, s indult is a buli, de még hogyan.
A közös, rajongókkal közös táncos számomat egyszerűen imádta a tömeg, sőt Lisán, a menedzseremen is láttam, hogy így a végére még ő maga is teljesen egyetértett velem, hogy ez egy szuper ötlet volt, s talán még annál is jobb.
A színpadon úgy szoktam érezni magam, mintha kilométerhiányom lenne, de az energiától mit a közönségtől kapok a fáradtság, mint szó sosem jut eszembe. Szeretem táncikálva, ugrálva, őrjöngve bejárni a színpad egész területét, néha megesik, hogy mászókázok is egy keveset, de nyilvánvalóan azt nem szokták túlontúl értékelni a csapatom tagjai... de ez az ő bajuk, nem?
- Szóval... el sem tudjátok hinni, hogy a mai napom mennyire az őrült ötletek napja! Ezt teszi velem ezt a fesztivál!- nevettem el magam, ahogy leültem Mike dobfelszerelése előtt egy picit szusszanni. - Imádom ezt az érzést! Napközben kipróbáltam a kötélpályát, leugrottam a bunge jumping tetejéről... sőt ugye felléptem a legcsodálatosabb táncosaimmal, akiket valaha találhattam, szóval... egy újabb tapsot is megérdemelnek ők!- néztem a színpad szélén álló embereimre, a fenti rajongókra. - No de most... egy kicsit, ha nem bánjátok le fogunk lassítani... s megkísérlek egy újabb őrültséget. - jegyeztem meg, s ekkor Ric felé bólintottam, aki odahozta nekem az akkusztikus gitárt, amit kértem tőle nemrég. Jól hallottam a fülemben, az embereket, a banda tagjait, hogy fogalmuk sem volt, hogy mi történik, mert a setlist még véletlenül sem ilyesmit írt elő nekünk. A változás jogát fenttartjuk elmélettel igazoltam saját magamat... meg azzal, hogy egy különleges személy is itt volt az este, akire nem számítottam, hogy itt lesz. - Szóval... a helyzet az, hogy amivel most készülök, arról senki nem tud... de tényleg.... csak nézzetek körbe a színpadon, mindenki értetlen képet vág... de ez így izgalmas, nem? - nevettem el magam. - Az igazság az, hogy van itt a színpad szélén egy ember, akinek a jelenlétére nem számítottam a mai nap, de az, hogy mégis itt van, a legszebb ajándék a számomra... - s tudtam, hogy tudta az emberem, hogy rá gondoltam. - … hosszú hetekkel ezelőtt láttam őt utoljára, viszont akkor kísérletezésképpen elkezdtünk együtt egy dalt írni... amit én a tudta nélkül, az utamon befejeztem... - s ekkor Sebastianra néztem, akinek az arcán egyértelműen látszódott az őszinte meglepődöttség. No erre tuti nem számított, de így megmutattam neki, hogy nem csak Ő tud meglepetést okozni a másiknak.- … s most, ha nem bánjátok szeretném előadni ezt Vele... ugyanis hiszitek vagy sem... fantasztikus hangja van! - mosolyogtam az említett személyre, s le nem vettem róla a tekintetemet. - Remélem nem bánjátok, hogy a színpadra szólítom a vőlegényemet... - s mikor ezt kimondtam, s hatalmas őrjöngés, sikítozás, még az eddiginél is intenzívebben elkezdődött azt hiszem akkor esett le, hogy mit is mondjam. A titkunk akarva-akaratlanul egy rosszul megválasztott szó miatt kitudódott. - Basszus. - csaptam a számra, s az arcom elé emeltem gitáromat, hogy takarjam magamat. - Ezt nem kellett volna... remélhetőleg a merényletem után sem fogja meggondolni magát... - vágtam aggódó képet, s kinyújtottam felé a kezemet, de ő nem mozdult. Rázta a fejét. - … azt hiszem Sebastian egy kis biztatást igényel. - nevettem el magam, s az emberek tapsolásához becsatlakozva én is kántáltam a nevét, sőt még fel is álltam, s lassan indultam meg felé elkapva a mikrofont amit Ric dobott felém. - Ugye csatlakozol hozzám a dal premierjéhez? - pislogtam rá a lehető legártatlanabb kinézetemet megvillantva előtte, megigazítva magamon a meggyűrődött hatalmas XXXXXXXL-es VOLT pólómat, amiben a koncert második felét nyomta le. Apró gesztus, amit remélem értékeltek.
- Lehet neked nemet mondani? - nevette el magát elképedve, hajába túrva, s elkapva kezét ezúttal már együtt léptünk ki mindenki elé.
- Hááát... - nevettem el magam majd leülve az egyik magasított dobozra, amit Ric a színpadfelelősünk intézett nekem gyorsan, a másikra Sebastian is helyet foglalt. - Köszönöm!- tátogtam neki, s kétlem, hogy abban a pillanatban lehettem volna annál boldogabb.
- Ha megsüketültök... azt majd neki mondjátok! - kocogtatta meg a vállamat Sebastian, ahogyan a közönség felé intézte szavait, én pedig csak a fejemet rázva, elmosolyodva érintettem meg a húrokat hagyva, hogy megszólaltassam a dalt, ami a legtöbbet jelentette a számomra ebben a pillanatban.
Mert igenis... a zenének hatalmas ereje lehet az emberek életében. Legyen az rajongó, akinek valóságosan az életét mentheti meg, vagy csak szimplán társa lehet a mindennapok történései mellett vagy legyen az éppen előadó, akinek hivatásaként az élete ez az egész, a zene mindenkiben ott van, mindenkinek szól. Nekem szabályszerűen lelkem egy valóságos fizikai része, s ezt kombinálva életem szerelmével lehetetlen lett volna, szebbet, jobbat, s tökéletesebbet alkotni annál, mit ott átélhettem. Egyszerűen lehetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése