Emlékek (Sebastian Stan)

Sziasztok! A mai nap is hoztam nektek egy kis olvasnivalót, remélem nem bánjátok! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka 

Inspiráció? A tény, hogy Sebastian Stan tényleg részt vett fiatalabb korában a Stagedoor Manor táborában, ahonnan tényleg megannyi, mára szupersztárrá kinőtt színészpalánta indult el pályáján. 

Szavak száma? 2599 

Ez volt az első nyár, melyet teljesen egyedül szerveztem meg a tábor életében, miután édesanyám a tavalyi év után végleg nyugdíjba ment. Neki is szüksége volt már erre, 40 év azért mégiscsak hosszú idő. Hihetetlen karriert tudhatott maga után, 40 év alatt megannyi színészpalánta került ki kezei közül, egyesek már azóta Oscar-díjjal is büszkélkedhetnek. Aki komolyan gondolta, már gyerekként, fiatalként a színészi, színházi pályát, az megfordult ezen a helyen, hisz az évek alatt az ország legnívósabb táborává, színházi felkészülő helyévé vált a tábor. Édesanyám szíve-lelke volt ez hely, s úgy hagyta rám, mintha ez a gyermeke lenne, s szó mi szó az is volt. Gyerekkorom nagy részét én is ezen a helyen töltöttem, télen-nyáron, hóban sárban, mindig itt voltam, otthonommá nőtt a hely. A nyarak voltak a kedvenceim, még talán így felnőttfejjel is azok maradtak. Csak most már az asztal túloldalán ülök, egy egészen más pozícióban, sokkalta nagyobb felelősséggel, minthogy szót fogadjak a tanároknak, segítőimnek. Hosszú évekig olyan érzésem volt, mintha én magam is a tábor tartozéka lennék, persze a legjobb értelemben, hiszen mindenhol ott voltam, nem hazudok. S ahogy egyre nőttem felfele, egyre nagyobb teret kaptam, s lám most itt vagyok, mint főszervező. Hosszú út volt ez is, de örömmel foglaltam el a helyemet... tudtam, hogy megérdemeltem. 

- Az utolsó munkások is elhagyták a kemping területét. - sétált be asszisztensem az ajtómon, miközben tabletjén nyomogatott valamit, s azt hiszem félig talán a telefonon is ügyet intézett. - Teljes egészében készen vagyunk a vendégek fogadására. - pillantott fel rám. 

- Helyes! Tájékoztass mindenről, telefonon elérsz. Én lemegyek a kabinomba és felfrissítem magam, mert egyszerűen kibírhatatlan ez a hőség... - mosolyogtam rá, s kezembe kapva legfontosabb dolgaimat utamra is indultam.  

Őszinte boldogsággal telített el, ahogy sétáltam a kemping területén, s szinte éreztem a csontjaimban, ahogy minden a legtökéletesebb módon áll össze. Lassan a diákok is kezdtek szállingózni, néhányukkal már volt szerencsém találkozni sétám közben. Édesanyám pozíciójával, az ő állandó kabinját is örököltem, mi kifejezetten egy megtiszteltetés volt. A legszebb helyen volt ez, közvetlen a tó partján, kicsit távolabb a táborozók helyétől, abszolút oázisként fogadott magába megannyi emléket magával hozva. 

- Jézus Úr Isten! - sikítottam fel, amikor kisétálva a fürdőből, teljesen meztelenül az ablakom túloldalán egy férfi állt. Nem tudom, hogy ő vagy én voltam jobban megijedve a jelenet miatt. Ellenben míg ténylegesen realizálódott bennem a dolog, hogy mi is történt, eltelt néhány másodperc míg csak álltunk egymással szemben farkasszemet nézve, alig véve levegőt. 

- Sajnálom, sajnálom. - rázta a fejét, s azonnal elfordult, én pedig a lehető legközelebbi dolgot rántottam magam elé. Alig kaptam levegőt, most szálltam ki a jéghideg zuhany alól, de újfent lefőttem. A meglepődésem, s hirtelen jött szívrohamom kombójának köszönhetően nem igazán realizáltam, hogy ki is volt ez a férfi, de minden bizonnyal el lehetett tévedve, merthogy ez a hely kifejezetten az enyém volt. 

Miután most már felöltözve, sikerült elhagynom a mosdót teraszom felé sétáltam, s ekkor vehettem észre, hogy a férfi még mindig ott volt, csak most éppen a korlátnak támaszkodva a tó szépségében elveszve meredt a távolba csendben. 

- Khhhmmm... - nem akartam egy újfajta, másfajta ijesztést bejátszani, ezért óvatosan közelítettem meg őt. Így, már nem igazán a sokk hatása alatt látva őt, egészen ismerős volt... így hátulról is. S akkor megfordult. - … Sebastian.... Stan. - ismertem fel, s mutattam be magamnak őt. Elmosolyodott. 

- Igen... azt hiszem. - vakarta meg a tarkóját. - Igazán... igazán sajnálom az előbbit. - jegyezte meg kínosan, s nem igazán mert a szemembe nézni. - Azt hiszem... egészen eltévesztettem a kabinomat. - vallotta be bűnbánó mosolyát megvillantva. 

- Igen... a tiéd ha jössz a főépülettől, akkor a bal oldalon lesz... - pörgettem le gyorsan a hely térképét a fejemben. 

- S ez a jobb oldal. - gondolkozott el, mintha egy lámpa gyulladt volna ki fejében.  

- Igen. - vetettem oldalra fejemet mosolyogva. - Gaily Stones... - nyújtottam feléje kezemet. 

- Sebastian Stan... - fogadta el kezemet, s végre legalább a bemutatkozás is megvolt személyesen is. Ugyanis telefonon már beszéltünk, ezért is mertem tegezni, de nem feltétlen voltam benne biztos, hogy ebben a pillanatban minderre ő emlékezett. 

- Az igazság az, hogy későbbre vártunk... sokkal későbbre. - vallottam be neki ránézve a karórámra, ami még alig mutatott délelőtt 11et. 

- Vártatok? - nézett rám értetlenül, amit nyilvánvalóan viszonoztam. - Ohh... édes istenem. Szörnyű vagyok... alig egy órája szálltam le a repülőről, s még teljesen a kábaság uralja a rendszeremet. Valószínűleg ezért sem tudtam megkülönböztetni a jobbat a baltól. - túrt bele a hajába zavarában. Közel sem tűnt annyinak, ahány éves volt. Pontosan úgy festett itt előttem, mint egy fáradt, eltévedt kisgyerek.  

- Semmi baj... - ráztam meg a fejemet. - Megmutathatom, hogy melyik a te kabinod... a megnyitóig még van néhány órácskád, s addig megpróbálhatod kipihenni magad. - vetettem fel az ötletet neki mikor megláttam a lábánál pihenő sporttáskáját. 

- Ha erre most ráalszok... az életben nem fogok újraindulni. - ismerte be nevetve.  

- A következő opció az, hogy meghívhatlak egy kávéra a főépületben... nálam éppen csak most fogyott el minden. - jegyeztem meg bepillantva a kabinom felé. 

- Koffein... a dolog, amit sosem tudok visszautasítani. - ismerte el, majd táskájért nyúlt. 

- Néhány pillanat és indulhatunk... - mondtam neki, majd teraszajtóm felé indultam. - … csak összeszedem a szükséges dolgaimat. - jegyeztem meg, majd el is tűntem az ajtó mögött. Tekintve, hogy tudtam, hogy szemével végig követ, s amúgy is közel volt hozzám, nem, nem akadhattam ki, pedig lett volna rá okom... vannak férfiak, akiknek kifejezetten jót tesz az évek múlása. Ő az egyik ilyen díszpéldány volt közülük. Jól emlékszem mind a 3 nyárra, amikor itt volt fiatalabb korában, s már akkor is mondhatni szép látvány volt a szemnek, no de most... rendesen kihagyott a szívem, remélem ezt ő nem vette észre. Profin kellett viselkednem. 

- Gondolom nem mindennapi esemény, hogy a főnökasszonytól kapja a vendég a körbevezető túrát. - tolta fel napszemüvegét a homlokára, ahogy a sűrű lombkoronájú fák árnyékába érkeztünk, miközben éppen a kabinja felé kísértem. 

- Néha lehet kivételt tenni... - jegyeztem meg, majd megálltam a kis házacska lépcsőjének alján. - Ez lesz a te kabinod... a kulcsokat akkor megkaptad. - mondtam, s ő megpörgette ujjai körül azokat. - Ha szükséged van bármire csak hívd az asszisztensemet, egy csoda az a lány, bármit elintéz! - vallottam be. 

- Koffein, koffein az egyetlen egy dolog, amire most szükségem van. - jegyezte meg nevetve.  

- Én pedig állom a szavam... visszatalálsz a főépületbe? - kérdeztem tőle, tervezve, hogy azért néhány pillanatra mégiscsak magára hagyom, hisz csak szüksége volt neki is a kis berendezkedésre még akkor is hacsak egy 2 éjszakára marad. 

- Az a nagy fehér épület? - bohóckodott vigyorogva, utalva amúgy a sárgás épületre. - Jártam már itt néhányszor... azt hiszem, azt még megtalálom. - ismerte el én pedig lassan távolodni is kezdtem tőle. 

- Négyszer... négyszer jártál már itt... - motyogtam magamnak hátat fordítva már neki... 

- Igen anya... minden a legnagyobb rendben. A táborozók nagy része már meg is érkezett, minden szuperül halad... igen... nagyon várunk már téged is, vigyázz magadra az úton! Szuper! A megnyitón találkozunk! - tettem le a telefont, s ekkor láthattam, hogy valaki már az ajtófélfámnak dőlve figyelt egy ideje. Sebastian, kezében két nagy pohár kávéval. 

- Az asszisztensedtől kaptam. - tartottam fel maga elé mosolyogva. - Bejöhetek? - kérdezte, mire én csak bólintottam, s ő így is tett.  

- Még nem is volt alkalmam személyesen is megköszönni, hogy elfogadtad a meghívásunkat. Hatalmas nagy megtiszteltetés, hogy visszatérsz ide erre a 2 napra. - ezeket a köröket muszáj volt lefutnom, de tény volt, hogy szívesen is tettem, mert tényleg hálás voltam, hogy itt volt... talán a normálisnál kicsit jobban is. 

- A megtiszteltetés az enyém. - ismerte el szerényen, s beleivott kávéjába, ahogy én is tettem. - Ez a hely mindig is egy különleges helyet fog elfoglalni a szívemben... - mondta, s mivel tekintete a fal felé irányította, ahelyett, hogy leült volna inkább az előbbihez sétált közelebb, amin pedig édesanyám büszkeségei voltak kitéve. A megannyi sikerre futott alumnija, akik innen indultak el egykor. Natalie Portman, Robert Downey Jr., Skylar Austin, Lea Michelle, Mandy Moore... Sebastian Stan.... a teljesség igénye nélkül. - … ez... hátborzongató...a lehető legjobb módon. - találta meg magát is, s mondhatni igazán meg volt szeppenve, mintha nem számított volna arra, hogy ez megtörténhet, pedig.... de. - Hihetetlen, hogy ezek között az emberek között én is ott vagyok. - fordult felém mosolyogva. 

- Ez a dicsőség falunk... mi nem felejtünk. - tártam szét a karomat. 

- És én sem... - vallotta be. - … tudod... érdekes mert amikor ide jártam én is ismertem egy Gaily nevű lányt... csak ő Brooke volt. Gaily Brooke. - mondta mire én csak pislogtam. Szóval emlékezett rám, te jó ég... csak éppen nem ismert fel, ami szó mi szó, nem volt meglepő, mert hát a pubertás kort átvészelve egészen átalakult a testem, úgy nem kicsit, hanem nagyon.  

- Tényleg? - tettem fel a kérdést úgy téve, minta semmit sem tudnék az egész dologról.  

- Ühüm... - hörpintett még egyet kávéjából, majd szépen lassan a kanapéhoz sétálva leült oda, s én is követtem őt. - … az itt kapott szabadidőnkben rengeteg időt töltöttünk együtt. - kezdett bele a mesébe, s én szó nélkül hallgattam őt. - … olyan helyekre szöktünk be, ahova nem biztos, hogy kellett volna. Volt, hogy egyszer az éjszaka közepén elkötöttünk egy csónakot és elmentünk csónakázni, csakhogy visszafele jövet beborultunk a vízbe, s így a csurom vizes létünket elég nehéz volt megmagyarázni a felügyelőknek. - nosztalgiázott ellazulva. - Ohh... meg az éjszakai fürdőzések... addig a pillanatig viccesek voltak, amíg.... 

- … bele nem tenyereltem egy éles kőbe, ami felhasította a tenyeremet. - egészítettem ki én a mondatát, majd bal tenyeremet feléje nyújtottam mutatva neki harci sebesülésemet, aminek nyoma azóta is ott díszelgett a bőrömön. 

- Gaily? Gaily Brooke? - tisztán láttam az arcán a pillanatot, amikor realizálódott benne a dolog, amikor a puzzle darabjai összeálltak. 

- Felvettem apa családnevét azóta, de igen...Gaily Brooke. - bólintottam, s nem tudom, hogy jól észleltem-e, de mintha valódi izgatottság, s boldogság jelent meg az arcán, amikor rájött, hogy ki is vagyok én. 

- Hogy én mekkora egy barom vagyok. - rázta a fejét, s konkrétan minden figyelmeztetés nélkül a karjaiba rántott, s ölelt meg... mint egy rég nem látott barátot, mert tény, hogy mi azok voltunk, nagyon régen nem látták egymást barátok. 15 év, az minden csak nem kevés. - Nem hiszem el, hogy nem ismertelek fel, de mentségemre szóljon... egészen nagyon megváltoztál... - engedett el kicsit, csakhogy a szemembe nézzen, s arcomat kémlelje. - … de miért nem ezzel kezdted? Komolyan. Te jó ég, nem hiszem el! - rázta a fejét, s dűlt hátra a kanapé, mintha az őt megostromló emlékek taszították volna így bele a háttámlába. 

- Az igazság az, hogy nem voltam benne biztos, hogy emlékszel rám... - vallottam be, s ekkor telefonom az asztalon elkezdett rezegni, táncolni, de én egyelőre még csak ignoráltam. - … és nem akartam semmiféle őrült nőnek tűnni. 15 év az mégis csak 15 év... - jegyeztem meg védekezve. 

- Ugyan kérlek... - túrt a hajába, mi azt hiszem azóta is szokása maradt. - … el sem hiszem, hogy ennyire lassú az agyam, elképesztő. Anyukád, hogy van? Hogy-hogy te vezeted a tábort? Annyi kérdésem van hozzád, napestig itt tudnék ülni és csak kérdezni téged... - mondta mindezt úgy, olyan izgatottsággal, s csillogó szemekkel, mintha egy valódi kisgyerek lenne, aki találkozott a kedvenc szuperhősével, s minden titkos információt meg szeretne tőle szerezni. 

- Neked vannak kérdéseid Stan? Nem tudom kinek az élete lett egészen elképesztően... bummm... - utánoztam a robbanás effektust két kezemmel, amit korábban is megannyiszor tettünk, minden alkalommal, amikor valami elképesztőt vittünk véghez. 

- Stan... - ismételte el. - … senkitől sem olyan jó hallani ezt, mint tőled... Brooke. - kacsintott rám, s valószínűleg folytattuk is volna a beszélgetést, hacsak Lida az asszisztensem be nem sétált volna az irodámba. 

- Gaily... próbáltak elérni, de nem vetted fel a telefont... lent van szükség rád, valami papírt aláírni, illetve a megnyitón való utolsó simításokat elfogadni! - magyarázta oly gyorsan, hogy habár én tudtam követni szavait láttam, hogy Sebastian számára mindez túlontúl gyors volt. 

- Okés! Indulok is. - bólintottam egyetértően, s álltam is felfele, mire Sebastian elkapta ujjaimat. A hideg kirázott az érzéstől, de még oly... kellemes volt. - Hív a kötelesség... - pillantottam rá bocsánatkérően, s közben ő is felállt, de kezemet nem engedte el. - … egy tábor vár rám, hogy elindítsam. - jegyeztem meg mosolyogva. 

- Ígérd meg, hogy ezt még folytatjuk... - utalt beszélgetésünkre. 

- Mindenképpen... - bólintottam, s felkapva a telefonomat már úton is voltam oda, ahova lennem kellett, hisz végülis ahogy Sebastian mondta, a főnök én vagyok. 

Nyilvánvalóan nem számítottam másra, de attól a pillanattól kezdve, ahogy otthagytam Sebastiant, egy pillanatra sem volt nyugtom, éppen csak annyira volt időm, hogy a megnyitóra egy megfelelő ruhába bújjak, s valódi arcot varázsoljak magamnak gyorsan. A megnyitó gond nélkül lement, szerencsére a diákok, fiatalok még a beszédeken sem unták halálra magukat, pedig tudom, hogy az milyen szörnyű trauma volt, amikor ezeket az ünnepségeket végig kellett ülni, mikor mindenhez volt kedved ezen a helyen, csak ehhez nem. Átadásra került a főépület új szárnya, melyet személyesen a polgármester avatott fel, s köszönteni is volt lehetőségünk a tiszteletbeli vendégünket, az egykori itteni diákot, Sebastian Stant. 

- Higgyétek el nekem, ezek életetek legszebb napjai...muszáj kiélveznetek. Dolgozzatok keményen, hogy igazán megérdemelten lazíthassatok! Olyan barátságokat fogtok kötni ezalatt a pár hét alatt, mely egy életre szól... - s ekkor hirtelen rám pillantott lopva, majd megköszönve a figyelmet átadta a szót a kis műsorvezetőnknek. 

- Szóval emlékszik rád... - súgta anya a fülembe, ahogy közelebb csúszott hozzám. 

- Emlékszik... 

- Azt hiszem... ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom a reggeli kávét... -sétált fel a teraszomra, ahol éppen én még néhány papírt futottam át. Az, hogy beesteledett, nekem egy pillanatra sem jelentette azt, hogy vége a napnak... ugyan. 

- Komolyan Stan... hordj a nyakadban egy csengőt, hogy tudjam merre jársz, mert állandóan halálra ijesztesz... - éppen csak le nem löktem az asztalról a gépet, olyannyira meglepődtem mikor megjelent itt. 

- Tragikus vége lenne újra találkozásunknak, nem? - kérdezte zsiványan, majd letette az asztalra a sörös kis pakkot, s leült mellém. 

- Hol találtad ezeket? Évek óta nem találtam sehol. - ráztam a fejemet, s elfogadtam egy üveggel, amit felbontott nekem. Az évek óta az azt jelenti, hogy ezt a fajta sört akkor ittam utoljára, amikor 15 éve vele nagy titokban megcsapoltuk a felnőttek kamráját. 

- Tudni kell keresni. - koccintottunk, mire én ezúttal véglegesen lehajtottam a gépemet. 

- Hát ez még mindig olyan rossz, mint akkor volt... - ráztam a fejemet grimaszolva, de azért valahogy mégis örömmel iszogattam el. 

- Az, hogy legálisan ihatjuk nem teszi kevésbé rosszá... - jegyezte meg, mire én egészen elkényelmesedve az asztalra felpakoltam a lábamat. 

- Nincs olyan varázslat. - nevettem el magam, s úgy néztem a távolba, ahogy a tó tükrén visszacsillogott a hold fénye. Csodálatos volt, elképesztően nyugodt. 

- S esetleg olyan van-e, hogy a kabinom szabad lesz-e akár hosszabb ideig, mint két éjszaka?- fordult felém egy szemrebbenés nélkül. 

- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza. 

- Azt hiszem... szívesen maradnék hosszabb időre is... - mosolyodott el, s kezét az enyémre helyezte... majdnem kiugrottam a helyemről, majdnem. 

- Ohh... háát... megoldjuk. - húztam széles mosolyra az ajkaimat, s tudtam, hogy az, hogy alig ettem ma, a bőséges vacsora ellenére is, s a nap végére összegyülemlett fáradtság illetve a bivalyerős sör triója az agyammal már ebben a pillanatban elkezdett játszani. - … minden bizonnyal találunk neked helyet valahol. - válaszoltam normálisabban is, csak éppen időben sikerült szerencsére visszafognom magam mielőtt kimondtam volna azt, hogy... "akár az én kabinomban is..."