Sziasztok! Íme egy kis olvasmány a hétvégére, remélem tetszeni fog! Egy kedves barátnőm kérte, s én pedig megírtam neki, mert megérdemli! Jó olvasást Mindenkinek! Üdv, Dorka
Szavak száma? 2969
Elképzeléseim szerint a mai nap is hasonlóan telt volna, mint az elmúlt pár hét napja: a jól megérdemelt pihenés, szabadság felszabadító perceivel. Míg Andy a házi stúdiójában új zenén dolgozott, addig én a közös házunkban pihentem valahol, hol a medence partján, hol a hálószobánkban, ahol kinyitva az összes ablakot hagytam, hogy a szél táncot járasson a gyönyörű, hosszú, fehér függönyökkel, ami ezáltal egy igazi álomba illő pillanattal örvendeztette meg a szememet. Most is ez a jelenet játszódott le előttem, s egyszerűen nem tudtam megunni az érzést, a látványt. Boldogan pakolgattam a számba a gyümölcsdarabokat, amiket még frissen, reggel vásároltam a közeli piacon, s közben az ölemben lévő gépemen görgettem lefele az oldalakat, mert azért hiába szükségem volt a pihenésre így ahogy lassan kimondhatom, hogy visszatértem a szünetemről már csak-csak kíváncsiskodhatok, hogy mi is történik a nagyvilágban. S ekkor egy e-mailem érkezett. A menedzseremtől.
Ez. Hatalmas. Lenne. - tárgyként, s maga az üzenetben is ennyi szerepelt, s amikor elkezdtem olvasnia csatolt fájt konkrétan azt hittem lefordulok az ágyról. Olyannyira nem hittem a szememnek, hogy a meglepődöttségtől konkrétan tátva maradt a szám, s levegőt is elfelejtettem venni.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!- ordítottam bele a párnámba, próbálva még véletlenül sem megzavarni az éppen munkájába belemerülő Andyt. Tiszteletben tartottam ezt az állapotát, de ez... ez... nagyon erősen vissza kellett magamat fognom, hogy meg ne őrüljek ott helyben.
Aztak*rva. - válaszom az e-mailre konkrétan ennyi volt, s miután az üzenetet elküldő Entert lenyomtam lecsapva a laptopom képernyőjét az ágyon elterülve, a plafont bámulva néhány nyugodt, békés pillanat után őrületesen elkezdtem rángatózni, vergődni az ágyon, mert ez... hihetetlen volt.
A Victoria's Secret csapatának feje kereste meg a menedzseremet, hogy a cég piacra szeretne dobni egy plus size kollekciót, s szeretnék, ha a csapatuknak ezáltal én is a tagja lennék. Történelmi pillanat volt előkészületben az ő részükről, s részemről pedig ez hatalmas lehetőség lett volna. Sosem voltam kis darab, de szerettem a testemet, s egészségesen élve tudtam, hogy a jó Isten engem ezekkel a kerekdedebb formákkal áldott meg. Ilyen volt a családom mindig is, így hát csakis abban az esetben tudok boldog, s teljes életet élni, ha elfogadom magam (a genetikán nem igen tudnék változtatni, még akkor sem ha akarnék), s éltem is én azt, nagyon boldogat. Boldog párkapcsolatban szerelmemmel lassan idestova 3 éve. Az idő repült, nem kicsit.
- Ezt... el kell mesélnem Andynek!- pattant ki a fejemből az ötlet, s konkrétan már repültem is lefele az ágyról, miközben gondolataim már ott jártak, hogy éppen landolok Las Vegasban, ugyanis a kampányfotózás ott lesz esedékes néhány napon belül. Késői felkérés volt ugyan ez, de engem ez nem tántorított el a dologtól. Másodpercek töredékei is elegek voltak ahhoz, hogy izgatottá válljak. Tudtam, hogy ez nem csak nekem lenne nagy dolog, hanem a világ lányainak is, akik esetlegesen hozzám hasonlóan nem éppen a média által túlnyomott, agyonhirdetett sovány, néha túlságosan is betegen kinéző női ideált képviselték alakjukkal. Ez nem egy szimpla munka lett volna, ez annál több. Sokkal több.
- Babe... zavarhatlak egy kicsit? - kezemben a tabletemmel támaszkodtam az ajtófélfának, ahol néhány pillanatig némán figyeltem ahogy Andy a tolla végét a szájában rágja miközben gondolatait megpróbálja papírra vetni. Angyali látvány volt, olyan békés.
- Persze, gyere csak! - azt hiszem hangom volt az, ami visszarántotta a való világba, ugyanis ő ilyenkor valahol egészen máshol járt.
- Mutatni szeretnék valamit! - haraptam ajkamba, majd lehuppantam az ölébe, ahogy egy kicsit távolabb került az asztalától.
- Csakugyan? - emelte fel zsiványan jobb szemöldökét, mire én csak fejemet rázva ujjaimmal összeszorítottam ajkait, s úgy adtam neki egy gyors csókot.
- Olvasd inkább! - vigyorogtam, s még mindig nehéz volt visszatartanom a lelkesedésemet, de először kíváncsi voltam az ő reakciójára. S hogy az mi volt? Nem éppen, amit néhány pillanattal ezelőtt a lelki szemeim előtt láttam. Minél mélyebbre, s mélyebbre jutott az üzenetben, annál erősebben változtak meg arcának vonásai. Dühös, egészen félelmetes ráncok jelentek meg homlokán, s a mosoly nem csak az ő ajkairól hervadt le, de ezzel egyidőben az enyémről is. Nem egészen erre számítottam, nagyon nem. Megijesztett.
- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? - néhány pillanat néma csönd után megszólalt. Egy izom nem mozdult arcán, én pedig bármennyire el akartam volna róla nézni nem tudtam. A tény, hogy egy olyan embertől, akitől a legnagyobb támogatást várná az ember, aki ő maga se éppen egy szent, hiszen van, hogy napi 2-3 doboz cigit képes elszívni, miközben heti egyszer simán képes teljesen k.o.-n hazajönni, s világ szeme láttára mutogatja magát a színpadon szemrebbenés nélkül, egy ilyen reakciót kapni nyilvánvalóan meglepő, s nem egyébként álszent. Alig szólt még, de már csak látva tekintetét, érezve testének rezgéseit elérte nálam azt, hogy köpni nyelni nem tudtam.
- Ami azt illeti de... addig a pillanatig, amíg el nem mondtam neked, őszintén boldog voltam miatta! - s végre elfordítva felőle tekintetemet szálltam ki az öléből, mert tudtam most kell a távolság.
- Most pedig remélem észhez tértél, s rájöttél, hogy ez egy abszolút hülyeség!- meglepően nyugodtan mondta ki a szavakat, s nézett fel előtte álló alakomra.
- Nem egészen! - kínos, s talán enyhén bátortalan vigyort virítva ráztam meg fejemet gyengéden, s láttam Andynek ez nem tetszett, no de még mennyire nem tetszett.
- Szerinted hagyni fogom, hogy idegen kiéhezett pöcsöknek mutogasd magad, akik majd kedvük szerint a nap 24 órájában bármikor kiverhetik rád? El vagy tévedve B! - csattant ki azonnal, mutatva igazán nyers modorát. - Ennél fényévekkel jobbnak tartalak téged! - jegyezte meg, s konkrétan ez volt az utolsó csepp a pohárban, az utolsó mondata, amit hajlandó voltam meghallgatni. De most komolyan. Lelki terrort alkalmazni? Ekkor hipokrata megszólalást ellőni? Nem hittem a fülemnek, s mielőtt bármi durva idő előtt elhagyta volna a számat, hátat fordítottam neki, s némán kivonultam a stúdióból s beérkezve szobánkba zártam magamra ott az ajtót. Arccal lefele estem a párnák közé, s eddig tartott az önuralmam.
- A k*rva életbe! - ordítottam el magamat torkom szakadtából, miközben Andy fájdalmas, s bíró arcát egyszerűen nem tudtam szemeim elől kitörölni. Olyan megvetően pillantott rám, annyira másképp. Pont ő. Ő, akitől a legnagyobb lelkesedést vártam, ő, aki a lehető legtávolabb van az ártatlan viselkedéstől. Az ilyen ember, hogy gondolhatja, hogy ítélkezik más felett? S igen ő ítélkezett, durván. Nem kellett 3 percnél többet töltenem ott vele, hogy tudjam gondolatait, ismertem, arcának minden rezzenésének jelentését tudtam. "Ennél fényévekkel jobbnak tartalak téged!" - visszhangzott a fejemben mondata, s talán ez volt az, ami még a tekinteténél is jobban fájt, mert ez... tényleg a lelkemet ütötte meg. Kontrolálhatlanul kezdtek el folyni a könnyek a szememből, egyszerűen hányingerkeltően kezdett el fájni testem minden porcikája. Gusztustalan volt ez a helyzet, egyszerűen nem hittem el.
- B.! Engedj be! - nem nyílt az ajtó, pedig ő be akart jönni rajta, hallottam mert dörömbölt rajta idegesen.
- Húzz el innen! - üvöltöttem el magamat, de ez nyilván nem hatotta meg. Egy kicsit egyedül akartam lenni, tényleg egyedül.
- B.! Ne csináld már! Nem akartalak megbántani, ezt neked is tudnod kell. Én csak óvni szeretnélek. Kib*szott önző vagyok, de megőrülök a gondolattól, hogy osztoznom kellene a testeden valakivel, mert az... az az enyém! - mondta ki, s hallottam ahogy ökle az utolsót ütötte az ajtón. Késő volt. Farmerembe belebújva, magamra húzva egy pólót felkapva mindenemet tartalmazó hátitáskámat indultam meg az ajtó felé, s fordítottam el a zárban a kulcsot. Andy bűnbánó arca fájdalmasan közel pihent az enyémhez. Lépett egyet előre, de én kitértem előle. Nem volt energiám, se kedvem, de gyomoridegem sem tovább, hogy ezt elviseljem. - B.! - hagyta el nevem ajkait.
- Ne! - ráztam meg a fejemet, s összetartva magamat lépkedtem előre tudatosan.
- Hova mész, B.! Hova? - olyannyira kapkodtam magam alatt a lábaimat, hogy még az ő hosszú drágaságai is alig tudtak utolérni, nyilván nem is akartam, hogy ez megtörténjen.
- El! - jelentettem ki, s ebben a pillanatban a kocsikulcsomat is lekaptam az akasztójáról, s úgy vágtattam a garázsba, majd szinte beestem volna a kocsimba, de ekkor ő megragadta a csuklómat, s visszatartott.
- Ne merészelj itt hagyni! - ennyit arról, hogy bűnbánó volt, s sajnálta a dolgokat.
- Pontosan azt csinálok, amit akarok! - fordultam vele szembe csakhogy láthassam elborult szemeit. - S ha még egyszer így megalázol szavaiddal, s tárgyiasítani próbálsz hidd el... soha többet nem jövök haza, soha! - fenyegettem meg, s úgy meredtem szemeibe, hogy pislogni sem mertem, de ő sem. A gyomrom testemben liftezett, s tudtam pillanatokkal vagyok csak elválasztva attól, hogy elhányjam magam. Fogása csuklómon pedig egyre szorosabb lett, s amint tettem volna egy lépést a másik csuklómat is megragadta volna, de én reflexből irányítva azt egy hatalmas pofont kevertem le neki, s a meglepődöttségnek köszönhetően a másikat is elengedte, így megszabadultam tőle... egy időre.
- Ne merészelj itt hagyni, hallod! - dörömbölt a kocsim ablakán, de mindhiába.
- Ne merészelj még egyszer így hozzám érni...
- Úgy sajnálom... nem akartam keresztbe húzni a terveiteket! - ráztam a fejemet, amikor barátnőm D. egy adat grillezett finomságot pakolt le elém tekintve, hogy éppen kint sütögette a barátjával S.-el.
- Dehogy húztad keresztbe! - forgatta a szemeit, de én megráztam a fejemet. Nem éppen éreztem úgy, hogy bármit le tudtam volna nyomni a torkomon. - De egyszerűen... nem hiszem el Andyt! Nem gondoltam volna! - rázta a fejét elképedve. - A minimum lett volna, hogy azon nyomban támogat... ez egy hatalmas dolog! - tárta szét a karját.
- Na ez az! - dűltem hátra a székben, s bármennyire az látszott, hogy testem lenyugodott belül csak éppen most kezdett forrni igazán.
- Szerintem fogadd el! De komolyan! Ha nincs annyi esze, hogy támogasson az egészben, akkor megérdemli, mert egy hülye pöcs! Szeretnie kell annyira téged, hogy ezen a nonszensz hülyeségen túllépjen...
- Hát... őszintén remélem. - túrtam a hajamba. - Most úgyis elmegy forgatni a reggel, hátha akkor... észhez tér. - annyira távolinak tűnt tőlem ez a kijelentés, s habár elhagyta ajkaimat a valóságban nem igazán hittem benne. Abszurd volt, mű. Tudtam, hogy ezt kell mondjam, hogy mondjak is valamit, de nem éreztem sajátomnak a szavakat.
S hogy tudtam-e aludni az éjszaka? Azt enyhe túlzás lett volna kijelenteni. Forgolódtam, vergődtem, nem éreztem az igazinak ezt a dolgot. Gépemet magam elé húzva (nyilván ez jött velem barátnőmékhez, hisz a mai éjszakára odaköltöztem) választ kezdtem pötyögni a felkérésre, de néhány percig csak a képernyőt bámultam mikor megírtam, nem mertem elküldeni majd mély levegőt vettem, s mikor mindent kifújtam magamból, akkor határozottan kattintottam az elküldésre. Ez el lett döntve. S hogy önző voltam-e? Talán. De egyszerűen tudtam, hogy meg kell ezt tennem, nem csak magamért, hanem a többi lányért is odakint, hogy tudják, az ember egy igazán kerekdedebb formával is lehet szexi, hisz a szexiséget nem számokban mérik, s ha mindezt egy ízléses, szépséges kollekcióban meg is tudják mutatni esetlegesen a barátjuknak, barátnőjüknek nem én leszek az, aki nem fogja őket bátorítani.
Egy teljes napot feküdtem az ágyban a konkrét semmittevéssel, amikoris jött az üzenet, hogy a fotózás előre lett hozva, s hogy konkrétan "azonnal" indulnom kellene Vegasba, a szerződést és egyebeket pedig majd út közben intézzük el ugyanis a menedzserem velem fog tartani. Az időpont változtatás sose jöhetett volna jobbkor, hisz így kikeltett az ágyból, s végre bátran kijelenthettem "Visszatértem az emberek közé!"
- Az életemet nem tudom, hogy hol van! - vigyorogtam Chadre, a menedzseremre, amikor a reptéren végre az ő arcát is megpillanthattam.
- Itt van a kezemben, nyugi! - kacsintott rám felmutatva egy köteg papírt, ennyit a környezettudatosságáról.
- Rögtön megnyugodtam! - grimaszoltam, s inkább bele se mentem a dolgokba, ami éppen még mindig keringtek a fejemben. Ezt az egész balhé dolgot úgy ahogy volt félre kellett tennem, s magamat előtérbe helyezve élveznem kellett azt, amivel a sors megkeresett.
- Vegas Baby jövünk! - kapta el a kezemet nevetve, mikor sikeresen becsekkoltunk.
- Te se aludtál az elmúlt napokban! - jegyeztem meg azonnal, túlontúl vidám hangjára utalva.
- Egy szemhunyásnyit sem. - kacagott fel hisztérikusan. - De gondolj bele, ha minden jól megy, akár jövő évben már Angyal lehetsz a kifutón is!
- Azért odáig még ne repüljünk! - mondtam ki automatikusan, s ahogy leesett, hogy mit is mondtam azt hittem ott helyben falnak megyek.
- Te se igazán aludtál mostanság sokat! - jegyezte meg, mire hangos nevetésben törtem ki én is. Ohh, ha tudná, ha tudná...
S hogy milyen volt a fotózás? Azt szavakba lehetetlen ölteni. Mint egy álom, nem hazudok. A lányok valóságos földi angyalok voltak, s igazán barátságosan, melegszívűen fogadtak. Könnyen sikerült így hát egy kicsit a saját gondjaimat félre tenni, s ez jót tett a lelkemnek, nagyon is. Élni akartam, s éltem is.
- Ha Zack ezt meglátja... megöl! - a fotózásnak éppen csak vége volt, amikor egy lánnyal éppen leszöktünk a parkoló egy elzártabb helyére, ahol végre rágyújthatott egy cigire. - Sőt lehet a számban nyomná el! - jegyezte meg gondolkodva.
- Azért csak nem! - rémültem meg, majd látva, hogy ő a telefonját nyomkodja nekem is eszembe jutott, hogy az enyémre lassan egy három napja nem néztem rá. Gond nélkül kapcsoltam ki azt, könnyen fel tudtam adni használatát. Na most a bekapcsolás az már kevésbé volt gondmentes. Abban a pillanatban, hogy a készülék újjáéledt a képernyő konkrétan majdnem robbanni készült. Alsó hangon legalább 200 hívás csak Andytől, további 50+ sms, s akkor a Messenger üzenetekbe bele se kezdjünk. Szerintem Liza nem értette, hogy mitől fagyott meg a tekintetem, hogy ennyire kitartóan bámultam a képernyőt előttem. Majd ekkor felpillantottam, s akkor már nem csak a tekintetem, de a testem is megfagyott. Andy közelített felénk. Ohh, te jó ég!
- Liza... elnézést! - ráztam meg a fejemet, majd zsebre vágva telefonomat elébe mentem a dolgoknak, s úgy vágtam be Andy elé.
- Ne itt! - néztem a szemébe, egyszerűen ismertem, s tudtam, hogy hajlamos a balhécsapásra, s az a tény, hogy itt megjelent nem jelenthetett egyebet. - Kérlek! - néztem szemébe, ami egészen távolinak tűnt nekem.
- Jó! - bólintott, s megfordulva ahogy jött úgy ment alapon vágódott be kocsijába, én pedig a fizikai erőit meghazudtolva indultam fel a cuccaimért, s elköszönve mindenkitől sietve vágódtam be Andy mellé a kocsiba, s néma csendben, gyorsan kötöttem be magamat, mert tudtam, hogy Andy nem éppen a megengedett sebességhatáron belül fogja most belőni a kocsi sebességét.
Nem szólaltunk meg, egyikőnk se. Szemem sarkából láttam, ahogy szorítja a kormányt, s hogy ideges, s én pedig nem tudtam, hogy mit is kellene éreznem. Nyilván hiányzott, nyilván nem tetszett az, ahogy elváltunk, de lelkemben felvetődött az utóbbi pár órában egy olyasfajta gondolat miszerint mi van, ha hülyeséget csináltam? Mi van, ha tényleg igaza van én pedig meggondolatlanul beleugrottam ebbe az egészbe? Nem tudhatjuk, hogy mit fog ez az újdonság az emberekből kiváltani, s mi van, ha tényleg csak óvni akart? Nem tudom. Legalább 40 percig, néma csendben tartottunk valahova, s mikor már egy ideje a sivatag közepén húzódó autópályán száguldoztunk átfutott az agyamban, hogyha éppen itt darabolna fel, s ásna el, se tűnne fel senkinek hiszen ez a hely a tökéletes bűntény helyszíne lehetne. Tudom, hogy nem éppen a megfelelő időben futott át ez az agyamban, de az idegességemet agyam így gondolta oldani. Szerettem őt, de megfordult az agyamban, hogy ez most lehet gyűlölet.
Leparkolt, vagyis inkább lefarolt, szinte pörgött a kocsink, ami nem segített lelkem állapotán. Azon gondolkoztam, hogy most tényleg meghalok, mikor pedig leállt a kocsi, kivágva ajtaját szinte kifüstölgött onnan, én pedig mély levegőt véve, próbálva kontrolálni kezeim remegését szálltam ki utána. A kocsi hátuljánál állt, s mormogott valami, nyilván nem érhetően. Szépen lassan közelítettem meg őt, majd halkan felmásztam a csomagtartóra, s ott ülve figyeltem alakját. Nem akartam megközelíteni, nem tudtam megközelíteni. Féltem? Nem tudom. Egyszerűen most kellett egy biztos támaszték nekem, s ez az ülésem volt, két lábon nem biztos, hogy kibírtam volna.
Némán kezdtek hullani a könnyeim, ahogy néztem őt, ahogy elfordította a fejét bármikor majdnem felém nézett, megölt. Zokogni kezdtem, keservesen zokogni. Nem tudom miért, de a könnyek nem akartak megállni. Nem tudtam mit akar most tenni, miért jöttünk ide, miért nem szól egy szót sem. Nem akartam elveszíteni... nem.
S ekkor a legváratlanabb dolog történt. Ujjait éreztem nyakamon, s ami eddig távolság volt köztünk, az most a legintimebb közelség. Úgy ragadta meg nyakamat, s rántotta ajkaimat az övéhez, mintha nem lenne holnap. Fájdalmasan, s szenvedélyesen csókolt meg, lábaim közé fúrva testét pedig lábaimat csavarta csípője köré. Kétségbeesett volt és erős, ajkaimat úgy falta, mintha ez lett volna az utolsó alkalom, hogy ezt tehette volna. Alsó ajkamat egy picit még túlságosan is megharapta. Csókunkat a vérem fémes íze ízesítette tovább, s ezt ő is észrevette. Egy zsebkendőért nyúlva, elhúzódzkodva tőlem simogatta meg azzal óvatosan számat, ujjai után nyúltam, mert érinteni akartam őt. Észrevette ekkor az apró kis véraláfutásokat, amik a karkötőim alatt voltak a csuklómon. Ő tette ezeket. Ő. Megrémült.
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom. - minden egyes szó után egy csókot lehelt csuklómra, én pedig... nem tudtam mit mondani. Egyszerűen nem jött szó a számra. - Egy állat vagyok, egy barom állat... ez a 3 nap, egyszerűen a halálom volt. Egy konyhapult, egy filmes háttér, s néhány kamera bánta a dolgot, drága dolog az idegessége... meg ne próbálj még egyszer 3 napig nem beszélni velem, mert egyszerűbb lenne akkor, ha lelőnél! - nevetett fel kínosan, s homlokainkat egymásnak támasztotta. - Én értem bébi, hogy miért csinálod azt, amit, s hidd el, hogy kicseszett büszke vagyok rád, de azt is tudnod kell, hogy sosem fogom tudni magamban visszafogni azt az érzést, hogy egyszerűen meg kell, hogy óvjalak téged, magamnak. Mert bármikor elillanhatsz a kezem közül, s abba én belehalnék! - adta ki lelke gondolatait, mire én arcát kezeim közé vettem. Édes lelkem.
- Nem megyek sehova! Soha! - ráztam a fejemet, s néztem mélyen a szemébe.
- Akkor se, ha egy barom állat vagyok? - tette fel a kérdését félve.
- Tudod, hogy nem! - öleltem át őt, s tudtam, hogy ez az én igazi helyem. Mellette. Ő az én otthonom örökkön örökké, ahogy én pedig az övé... örökkön örökké.
- Te vagy az én saját Angyalom... a sajátom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése