Sziasztok! Mielőtt megkezdem a mai napomon a munkát, s míg itthon vagyok egy ideig úgy gondoltam írok nektek valamit tudatva, hogy élek én még! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka
Szavak száma? 2920
- Ugye te is láttad őket? - hasamra fordulva kérdeztem Harrytől, kézfejemmel teljes egészében eltorzítva ajkaimat, ahogy azon pihentettem meg fejemet.
- Egy fél órája tűntek fel, míg aludtál. - válaszolta, s tükörképemként ő is úgy helyezkedett el, mint én.
- Nem kívánok többet, csakhogy kamerával együtt forduljanak a vízbe. - támasztottam meg fejemet inkább, s úgy néztem Harryt.
- Van rajtuk mellény, szóval ez nem túl nagy gonoszság. - jegyezte meg elgondolkozva, s jól gondoltam miszerint ő még hasonlót sem kívánt volna soha, meg sem fordult volna semmi ilyesmi a fejében.
- Miért érzem azt, hogy édesanyámnak ehhez köze van? - grimaszoltam szüntelenül.
- Mert okos vagy azért. - bólogatott, s jól tudta, hogy amit felvetettem igaz volt, hogy is ne tudta volna? Hisz itt volt velünk ő is a jachton a családi "nyaralásunkon". Mindennek megvolt az oka, s ezeknek az okoknak a rendezésében édesanyám volt a legtökéletesebb rendező, még akkor is, ha mindezt annyira nem tartottam jó ötletnek. Egyre jobban nem.
Azt hinné az ember, hogy ha konkrétan kamerák kereszttüzébe születik, s élete teljes egészét kamerák követik ugyanis családja az ún. 'reality showk királyi családja' (tényleg használták már ezt a kifejezést, éppen csak koronázási ceremóniánk nem volt, de édesanyámat ismerve semmi sem lehetetlen), akkor megszokta az állandó figyelmet, s már fel sem tűnik neki. Egy ideig talán így volt... de egyszer csak kezdtem felnőni. Néha szabályszerűen azt kezdtem legbelül érezni, hogy én nem is a család része vagyok, mintha a gólya eltévesztette volna a házszámot születésemkor. Annyi dolgot csináltam volna, amit nem csinálhattam így, s annyi dolog volt, amit megcsináltam, de valójában nem akartam. Utóbbit mind a családért, mert annál viszont nem volt fontosabb dolog a világon. Viszont egyszerűen csak kezd elegem lenni. Megéri ez az egész? Megéri feladni a normális életet azért, hogy mások ítélkezzenek felettem, s már azelőtt legyen véleményük rólam mielőtt megszólalok mert tudják, hogy melyik családhoz tartozok? Nem tudom. Őszintén nem tudom.
- Ohhh Harry! Fogd már be! - hasamra fordulva egy az egyben a párnámba nyomtam, majd elüvöltöttem magam. - Jól vagyok! - emeltem fel kezemet magam mellett a magasba, a szavakat csakis a párnába motyogva, s ekkor Harry megragadva kezemet könnyűszerrel rántott magára.
- Szeretnél játszani egy kicsit? - súgta a fülembe, ahogy hajamat fülem mögé seperte, arcom csak néhány centi távolságra volt az övétől.
- Színházasdit? - emelgettem a szemöldökömet, miközben úgy simítottam arcát, mintha hamarosan megcsókolni készültem volna.
- Cirkuszt a népnek! - bólintott aprócskát, majd combomat végigsimítva érte el, hogy mindkét lábamat behajlítva üljek fel csípőjére, hajamat pedig a lehető legcsábítóbb módon vágtam át vállam felett.
- Most éppen pornót forgattok? - hallottam a benti részről, ahogy nővérem kikiabált nekünk.
- Kérdezd anyát, ő biztos mindent tud! - fejemet hátravetve, mintha Harry valami olyan vicceset mondott volna kacagtam fel. Jól tudtam, hogy néznek a távolból, jól tudtam, hogy előbb utóbb egy helikopteres banda is fel fog tűnni. Kiszámítható volt az egész, s mivel akartak valamit megkapták.
- Ő mindent is tud! - helyesbített ő bentről, majd hallottam ahogy behúzza az ajtót. Nem akart ennek a részese lenni még véletlenül sem.
- Mostmár csak ketten vagyunk! - kacsintottam rá, mintha tényleg ez lenne a valóság.
- "Harry Styles és a reality showk koronázatlan hercegnője, Keira Kaddack fényes nappal estek egymásnak a család magánjachtján" - idézett fel egy lehetséges szalagcímet Harry.
- Ááá, nem! - ráztam a fejemet, miközben mellkasán támaszkodva meg közelebb hajoltam hozzá. - Ez túl hosszú cím!
- Tusé! - ismerte el felnevetve.
- "Szerelmes madárkák a tengeren". - rukkolt elő újabb ötletével majd derekamat megfogva ő is szépen felült, így már egymással szemben voltunk, s így könnyedén karolhattam át nyakát tartva a lehető legközelebb magamhoz.
- Hát persze, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. - bújtam a füléhez, s suttogtam úgy neki a szavakat. Egy dolog volt, amit kintről láthattak az emberek, s más volt, ami valójában történt is. A minden és a semmi is lehet illúzió. - Csak éppen nekünk felejtettek el szólni az égiek! - jegyeztem meg, ahogy hátán végighúztam ujjaimat miközben ő ajkát nyakamnál pihentette.
- Én sem kaptam róla értesítőt! - rázta a fejét, mire hajába túrva hátrafeszítettem fejét. Harry gyönyörű ember volt, de tényleg. Viszont mi csak barátok voltunk, de tényleg. Az egy teljesen más dolog volt, hogy mindezt a külső szemlélők egészen máshogy gondolták, hisz nyilvánvaló volt, hogy ők mindent jobban tudnak. Ez mindig is így volt, s mindig is így lesz. Édesanyám pedig mint életünk fő rendezőjeként kihasználta ezt a dolgot, építve ebből a dologból egy hatalmas nagy pletykavárat, amit ha akartunk volna se tudtunk volna lerombolni.
- Van kedved úszni? - kérdeztem meg tőle, mire ujjai bikinim hátsó kötésére csúsztak.
- Legyen? - nézett mélyen a szemembe.
- Legyen! - bólintottam, s ezzel egy az egyben leoldotta rólam a bikinifelsőmet, majd lepattanva a napozóágyról teljesen véletlenül arra az oldalra rohantunk, ahol a paparazzik voltak nem is olyan távol. Mint mondtam ez teljesen véletlen volt.
- Te ugrasz, én is ugrok! - néztem rá, miközben egyik kezemmel az ő kezét, másikkal pedig melleimet tartottam.
- Ez egészen egy Titanic pillanat! - nézett rám mosolyogva.
- Csak én a jéghegy vagyok! - vigyorodtam el, majd melleimet elengedve a vízbe vetettem magam hatalmas ordibálások közepette, s elengedve Harry kezét mindkét kezemet a magasba tartva középső ujjammal üzentem a társaságunknak. Szerintem egyértelmű volt a dolog.
- Nem gondoltam volna, hogy tényleg leugrasz! - bukkant fel a felszínen Harry haját hátrasimítva.
- Gondoltam megversenyeztetem a szerelmünk történetét a pucér melleimmel! Nem tudom melyik is lesz több címlapon! - válaszoltam neki "elgondolkozva", majd szépen lassan kezdtem el úszni egy bizonyos pont felé.
- Lehet ez már Gracenek is sok lesz! - jegyezte meg, s követett engem ő.
- Egye meg, amit kifőzött magának! - mondtam neki, s ekkor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a paparazzik három fős kis jetskis csoportját céloztam meg úszva. Játék ez az egész, s higgyétek el tudok játszani, ha akarok, s most akartam.
- Sziasztok! - integettem nekik nyájas boldogsággal. Meglehet a gyomrom közben kavargott, meglehet legszívesebben az óceán mélyére kívántam őket, de itt minden a látszat. Nekik csak a látszat létezik. - Jól telik a hétvégétek? - pislogtam kedvesen.
- Nem olyan jól, mint nektek! - válaszolt az egyik bátrabb, s a kamerájuk állandóan kattogott, még akkor is ha nem is néztek bele.
- Tudjátok... felhívnánk titeket a fedélzetre, de már így is nagy a tumultus! - mondtam nekik.
- Azt meghiszem! - nevetett fel egy másik.
- Édesanyád nem biztos, hogy örülne a dolognak! - tette hozzá a talán főnöknek tűnő egyed, mire egyszerűen nem tudtam visszafogni arcom önkénytelen grimaszolását. Szavakkal nem válaszoltam, mindössze arckifejezésemmel. Mind az ötünk jól tudta mi volt a véleményem erről.
- Ami Gracet illeti. - szólalt meg Harry, s oldalra bökve jelezte, hogy Csipkerózsika felébredt délutáni sziesztájából, s kibújva a fedélzetre akarta megtisztelni jelenlétével körünket... csak mi éppen nem voltunk ott.
- Úgy látszik nekünk mennünk kell! - kezdtem el hátrafelé úszni kicsit, s tisztában voltam vele nagyonis, hogy mennyi mindenem látszódik ki. - Vigyázzatok magatokra fiúk! - kacsintottam feléjük.
- Te is szépségem! - ordította be az egyik.
- Őszintén hányingerem lett tőlük! - jegyeztem meg Harrynek, mikor már kellő távolságban voltunk ahhoz, hogy a fotósok ne vegyenek minket észre.
- Grace gyanítom őrjöng! - fordult felém mosolyogva, mire éppen a jacht széléhez érkezve megpihenve egy kicsit pacsiztam le vele egyet.
- Helyes! - bólintottam, majd felhúzva magamat a kis teraszszerűség szélére ültem, ahogy tette mindezt ő is, majd a néhány lépcsőt megmászva édesanyám ideges tekintetével találkozhattam. Ide szavak sem kellettek, az arca mindent elárult. - Te akartad! - két szó volt, amit feléje intéztem, majd egyáltalán nem zavartatva magamat vonultam a kabinom felé.
- Szép húzás volt! - tapsolt nekem elismerően nővérem.
- Köszönöm! - pukedliztem aranyosan, mire ő csak fejét rázva kacarászott magában.
- Hékás, gyerekek is vannak a fedélzeten! - jött szembe velem másik nővérem, akinek kezében volt a két éves kisfia. Kezeimet azonnal a mellem elé kaptam, s úgy hajoltam közelebb a kis göndör manóhoz, hogy egy puszit adhassak arcára.
- Cici! - motyorászta a kis csöppség.
- Gyanítom ezt az apjától tanulhatta! - vigyorogtam, mint a vadalma.
- Inkább ne is lássalak, te bolond! - fejét rázva indult meg el mellettem kifelé a többiekhez.
- Szóval... mit gondolsz? - kérdeztem tőle mikor már jónéhány perc után még mindig a papírok felett görnyedt, s a különböző oldalakat cserélgetve ujjai között olvasta a szavakat melyeket én vetettem ismét papírra.
- Ezek... fantasztikusak! - nézett fel rám, őszintén csillogó, csodáló tekintettel.
- Komolyan gondolod? - kérdeztem vissza tényleg félve.
- Keira, igen! Sőt... ezek még jobbak, mint az előzőek, pedig azokat is imádtam! - folytatta egészen nagy izgatottsággal az arcán, mitől muszáj volt mosolyognom.
- Ami azt illeti varázslatos, amit a Just For Youval tettél! - ismertem el, hisz nem is olyan régen egy szövegemet ő egy valódi dallá alakította, amit már koncertjein is játszik ki nem adott dalként.
- Egyszerűen jó volt az alapanyag! - támasztotta meg kezét a térdén majd úgy helyezte tenyerébe állát, s így válogatott a szövegek között. - Szerintem tényleg kezdened ezekkel valamit, ezek valódi aranyat érnek! Megérdemled az elismerést értük! - nézett mélyen a szemembe.
- Nem Harry, nem! - ráztam a fejemet, s úgy kezdtem lassan pakolgatni össze a lapokat hotelem hatalmas ágyán.
- Miért nem? - érdeklődött kedvesen.
- Azért Harry, mert nem! Amint kiderülne, hogy ki írta őket máris vesztenének az értékükből! Sose vennének komolyan a szakmában, elhiszed? - levéve szemüvegemet orromról kezdtem azt masszírozgatni.
- De Keira... - nyúlt volna kezemhez bátorítóan, de én leszálltam az ágyról szépen lassan. - Megmutathatom legalább néhány ismerősömnek a szakmában? Szerintem az egyik kifejezetten tetszene Theoéknak! - ismerte el, s kikeresett egy lapot a sok közül, s felém nyújtotta azt.
- Névtelenül... névtelenül azt csinálsz velük, ami szeretnél Harry! - pillantottam felé kedvesen.
- Őszintén köszönöm a bizalmadat! - kapta el mégis a kezemet, gyengéden simítva azt.
- Ezen nincs mit köszönni...
S igen Harry egy olyan ember volt az életemben, aki tényleg kiérdemelte a bizalmamat, mert bármilyenek is legyenek a körülmények, bármilyen is legyen ez az őrült élet körülöttünk, ő az első perctől kezdve csak egy lánynak látott engem, egy barátnak, s nem egy tv show sztárjának. Nem ítélkezett előre, nem várt el bizonyos dolgokat, egyszerűen csak ott volt az embernek.
Ezért sem tudom igazából, hogy miért nem mondtam el neki sem azt, ahol éppen voltam. Még ő sem tudott a "titkos new yorki" útjaimról... egyszerűen nem éreztem az idejét annak, hogy erről úgy hangosan beszéljek, pedig a világ legegyszerűbb, s legtermészetesebb dolgát követtem el időközönként. Iskolába jártam, a lehető legnagyobb titokban egy egyetemi kurzus óráit látogattam esténként. Néma csendben, az előadó leghátulján a lehető legjobban próbálva beolvadni a közegbe Ezért pedig ilyen alkalmakkor egészen szépen betanult átalakításon mentem keresztül, ami ugyan nem volt semmi extra, egyszerűen csak megalkottam azt a perszónámat, melyet itt szívesen látnék, s habár mindennapomat a kamera előtt élem mégsem ismerne fel itt senki. S tényleg nem tűnt fel senkinek sem, hogy ki vagyok, s ez mondhatni szabaddá tett. Semmit nem akartam annál jobban, mint hogy itt csak egy legyek a sok közül, mindössze ennyi volt az álmom.
- Szabad ez a hely? - hallottam meg egy férfi hangot mellettem az előadás kezdete után néhány perccel.
- Persze! - vettem el táskámat, s tettem azt lábaimhoz.
- Sokról maradtam le? - érdeklődött kedvesen az ismeretlen.
- Egyelőre még a projektort gikszerét próbálják megoldani! - válaszoltam kedvesen.
- Ohhh a felnőtt kirakó! - jegyezte meg halkan felnevetve.
- Tekintve, hogy a technika ellenünk esküdött a mai napon anélkül kell élnünk, higgyétek el nem fog nehezemre esni! - hallottuk felcsendülni a tanár hangját a hangszórókból.
- Sebastian amúgy! - mutatkozott be az ismeretlen mellettem.
- Ali... Alicia! - nem kifejezetten léptem itt semmiféle emberi kontaktusba a többiekkel, de fel voltam készülve az egyszeri talán bemutatkozásra, mégis fura volt az, amikor először mondtam ki a nevemet. Alicia. Sokat nem hazudtam vele, mindössze ez csak egy kevesek által ismert második keresztnevem volt, s családnévként is az anyai ágról eredeztethető nevet használtam, ha kellett. Alicia egy teljesen új ember volt.
- Szóval... a táblán lévő dolgokra pillantva megnézhetik, hogy jól oldották-e meg a számításokat, ha kérdésük van akkor óra után szívesen válaszolok rájuk! A mai óra témája pedig "A csillagok születése, élete, pusztulása lesz". - kezdett is bele a tanár a mondandójába, s ekkor minden szempár rátapadt. Imádtam az óráit ugyanis olyannyira karizmatikus személyiség volt, hogy még ez a péntek este 6 utáni előadását is élvezhetőbbé tette előadásmódja. Csüngtem a szavain, miközben annyit jegyzeteltem, amennyit csak tudtam. Érdekelt a téma, amivel foglalkozott, s ahogy beszélt az egészről olyan volt, mintha a diákjai számára szó szerint lehozta volna a teljes csillagrendszert. Bámulatos volt ez az egész.
Szerettem így előadásokra járni, mert őszintén szomjaztam a tudásra, de okkal nem tudott erről szinte senki. Nem akartam beszélgetés tárgya lenni, nem akartam gúnyolódás alapját nyújtani senki számára sem, mert tudtam, ha ez az egész napvilágot látott volna, akkor nem vettek volna komolyan, s olyan spekulációk, s egyebek születtek volna meg, amik tönkretették volna a helyzetet. Ez az én kis titkom volt. Senki másé. A lehető legnagyobb óvatossággal védtem ezt is, ahogy tettem mindezt a szövegeimmel. A háttérben akartam maradni, egyszer az életben tényleg csak ott lenni a sötétségben. Kellett az élettől ez a kompenzáció ahhoz, hogy a lelkem még egy kicsit tovább bírja.
- Szimpla kíváncsiságból... hányótoknak sikerült megoldani helyesen a példát? - tette fel a kérdést az óra végén a tanár. Nem mozdultam, pedig a piros pipa ott pihent a lapjaimon. S ekkor megemelkedett a kezem... a mellettem lévő srác felemelte azt.
- Hééé! - illetődtem meg, s rántottam le rögtön magam mellé azt.
- Kisasszony, nincs ebben mit szégyellni! Gratulálok! - jegyezte meg a tanár kedvesen, majd elköszönve tőlünk befejezettnek tekintette az óráját.
- Ezt... ezt nem kellett volna! - ráztam meg a fejemet, összeszedve cuccaimat táskámba hajítottam őket, s vártam, hogy a srác engedjen kifele.
- Szerintem pedig te! - ismerte be. - Nagyon ügyes vagy! Az igazság az, hogy én bele sem tudtam kezdeni... - vakarta meg a tarkóját.
- Pedig egyáltalán nem volt nehéz, sőt... szinte megcsináltatta magát! - mosolyodtam el, s ahogy arcára tekintettem láttam, hogy az ő vonásai is csak barátságosságot viszonoztak.
- Azt mondod? - kérdezett vissza kíváncsian.
- Azt! - bólintottam, s nem tudom mitől kapva ezt az érzést előkaptam füzetemet táskámból, s úgy helyet foglalva kezdtem neki magyarázni a dolgokat, ő pedig csak hallgatott, s egyáltalán nem ellenkezett.
- Végül itt van ez, ez, ez... a részeredmények... s itt a végleges eredmény! - karikáztam be neki az utolsó hatalmas nagy számot.
- Wow! - pislogott csodálkozva.
- Ugye, hogy nem olyan nehéz? Csak egy picit kell odafigyelni! - simítottam kikandikáló hajtincsemet a fülem mögé.
- Azt hiszem sosem gondoltam még ennyire jónak a matematikát! - jegyezte meg.
- Ami azt illeti ezt inkább nevezném fizikának! - mosolyodtam el, majd láttam, hogy az asztalra kihelyezett telefonja már sokadjára csörren meg. - Jézusom... én meg feltartottalak, miért nem szóltál? - jöttem teljesen zavarba, majd újfent elpakoltam mindenemet, s ezúttal sokkal tovább haladva indultam meg ki a teremből.
- Mert örömmel hallgattalak! - vallotta be hajába túrva ujjait.
- Őszintén katasztrófális vagyok! - ráztam a fejemet a lépcsőn hátrafelé menve felfele.
- Akkor remélem Miss Katasztrófával a következő órán is találkozok...
- Azt hittem, hogy már elvesztél! - üdvözölt Harry a telefon túlsó végén. - Mikor érkezel amúgy New Yorkba? Van egy szuperizgalmas hírem a számodra! - vezette fel a dolgokat, s a telefonon keresztül is jól hallottam milyen izgatott volt.
- Holnap reggel landol a gépem! - mondtam halkan, mikor amúgy éppen beszálltam az Uberembe. Apró füllentés, de ez szükséges volt. - Onnan azonnal megyek egy fotózásra, amiről pontosan semmit sem tudok mindössze a címet, de azt megüzenhetem neked, ha gondolj nézz be hozzánk!
- Hidd el, hogy úgy fogok tenni!
Aludni hát nem igazán sokat aludtam, ezt meg kell vallanom. Miután egész éjszaka egy vaskos fizikakönyvet bogarászva próbáltam megoldani a legutóbbi feladványunkat, valahol hajnalodás idején borultam a papírtömegekre, s aludtam be véglegesen. Nem mert unalmas volt, egyszerűen kimerültem, azzal pedig tisztában volt az agyam, hogy ennek a sminkesek nem feltétlen fognak örülni ugyanis a karikák szinte szemem alá égtek olyan feketék voltak.
- Egész éjszaka buliztál? - köszöntött a fotós, aki a család egy jó barátja volt.
- Tudod, hogy mennyire nem tudok repülőn aludni! - forgattam a szememet, ledobva táskámat a földre.
- Ebben én vagyok a tanúja, én úgy alszok mint a bunda, de ő... jár az agya, mint a vekker! - sétált be hozzánk édesanyám is. - Nem tudom Keira, volt más szerencséd találkozni a fotózásos partnereddel? - s ekkor feléje fordulva egy alakot láthattam mellette.
- Sebastian... Sebastian Stan! - nyújtotta felém kedvesen a kezét, amibe az enyémeket belehelyezve kezet is ráztunk.
- Nem... nem találkoztunk még! - ráztam a fejemet, próbálva nem arcomra ültetni valódi gondolataimat, hiszen az előttem lévő férfi az egy bizonyos Sebastian volt. A tegnapi. Az óráról.
- Most, hogy megvolt a bemutatkozás és egyebek, szerintem ideje lenne a sminkesek kezei közé engedni kisasszony, mert nem tudom mennyi idejükbe fog telni ezeket az ocsmány karikákat eltüntetni az arcodról! - veregedte meg anya a hátamat, mire automatikusan fordultam a sminkesek felé, s indultam meg. Néma csöndben, konkrétan szó szerint nem jutottam szóhoz.
- Olyan kedves Grace már így kora reggel! - annyira magam elé bambultam, s próbáltam feldolgozni az előbb látottakat, hogy észre sem vettem, hogy székemben már ott ült Harry.
- Micsoda? - ráztam meg a fejemet, s realizálódott előttem a valódi kép.
- Te szellemet láttál? - kérdezett rá Harry.
- Nem tudom....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése