Sziasztok! Ez a részt olyan alapon írtam, hogy mert miért ne? Nem feltétlen mondanám, hogy csodás napjaim vannak érzelmileg, s így az írásba menekülve az rengeteget segít nekem, szóval... remélem nem bánjátok! Érdekesség, hogy nem is terveztem, hogy ma felteszem, ugyanis első körben csak 2000 szó körüli mennyiség jött össze, majd egy kis kikapcs után összejött a dolog vége is! Remélem tetszeni fog! Jövőhéttől ugyan nekem is meló&egyetem újra, de megpróbálok így is hozni nektek olvasnivalót olyan sűrűn amennyire csak tudok! Jó olvasást, szép hetet! Üdv Dorka
Előzmények? III. rész
Szavak száma? 3020
A tűzlépcső korlátjának dőlve ültem, éppen egy fokkal fentebb, mint Sebastian, vele pontosan szemben. Mindkettőnk ajkán az elvarázsló köd görbített mosolyt. Nem szóltunk egy szót se, csak, mint két gyerek bazsalyogtunk magunkban, néha egymásra is pillantva. Megpihentünk.
- A barátnőid nem lehet már, hogy keresnek? - szakította félbe az elmélkedésemet a... semmiről. Tényleg. Egyszerűen csak a mámorban hagyva úszni testemet engedtem meg magamnak, hogy létezzek. Erről szól ez a város, nem? Erről szólnak a húszas éveink, nem?
- Vissza szeretnél menni? - kacagtam fel homlokomat ráncolva, miközben combomat simogató ujjaira pillantottam. Ő is először arra, majd a szemeimbe nézett. Szemeinek mesés csillogása egy pillanatra se hagyott alább, talán megfáradhatott egy kicsit, de ez érthető volt. Okkal ültünk, s nem álltunk. - Én is így gondoltam. - értettem egyet vele, s magammal is, majd kis táskámból előkotortam a kis tükrömet, hogy felmérjem az egyáltalán nem sajnálandó károkat a fejemen. Meglepően egészen minden rendben volt. - Anastasianak megmondhatod, hogy ez a rúzs... erős természeti erőknek is ellenáll. - mutattam ajkamra vigyorogva.
- Erős természeti erőknek? - túrt hajába nevetve, talán ezzel próbálva azt helyre igazítani, de amint azt szerinte beállította, én előre hajolva újra összetúrtam. Bejött a kócos, rosszfiús kinézete, ahogy ingje kicsit meg volt gombolva, s karjain ott feszült bőrkabátja, a fekete, lábán igen szoros nadrágról pedig inkább nem nyilatkoznék. Inkább mégis: gyönyörű formákat tárt az emberiség szeme elé.
- A szemeim itt vannak. - mutattam az említett testrészeimre, mert az éppen meglévő pozíciómnak köszönhetően nyilvánvaló volt, hogy valami egészen másom került előtérbe, sokkal látványosabban.
- Azt hiszem ezen a részen már túlléptünk, nem gondolod? - mutatott rá egy igen valós tényre.
- Azt mondod? - tetettem gondolkodást, majd nem tudom mi célból próbáltam szépen lassan feltápászkodni az ülésemből, csak hát az inkább kevesebb, mint több sikerrel ment. - Nem értem miről beszélsz! - ráztam meg a fejemet egy szűzies mosoly kíséretében, majd ahogy ő is két lábra emelkedett kezét felém irányítva az én dolgomon is könnyített. Éppen egy lépcsőfokkal álltam felette, s magasabb sarkú cipőmnek köszönhetően így egy picikét felé magasodhattam.
- Azt szeretnéd ezzel mondani, hogy mindez... oly feledhető volt? - derült arcán a csibész mosoly igazán aranyos volt. Jól állt neki a szabadság érzete.
- Mindez? - tettem vállára kezemet, s így hajoltam közelebb a füléhez. - Igen... valószínű... a bugyim a nadrágod farzsebébe csak úgy véletlenül mászott! - súgtam neki, mire éreztem, hogy hirtelenjében egyik kezét a farzsebéhez irányította.
- Ezt meg mikor? - észrevétlenül ajándékoztam meg egy kis aprósággal, nem lepett meg, hogy nem vette észre, lehet el volt terelve a figyelme, lehet.
- Honnan tudjam? - simítottam arcát tenyerembe, s így ajkait az enyémekhez irányítva. Sebastian jól csókolt, s nem, én pedig nem voltam mazochista, hogy mindettől megfosszam magam. Ráadásul a borostája, ami még mindig ott díszítette, szinte már művészien megtervezett, néhol fájóan gyönyörű arcát egyszerűen érintésért kívánkozott. - Most esetleg pedig leengednél végre? Nem érek rá egész este itt álldogálni! - tettem csípőre kezemet, s ő csak éppen egy kicsit lepődött meg.
- Nem az volt, hogy nem akarsz visszamenni? - kérdezett rá, majd tenyerét kitéve elém szépen levezetett a lépcsőről.
- Meggondoltam magam! - fordultam vele szembe vállamat megrántva. - Hirtelen valahonnan kaptam egy energialöketet. - adtam tudtára kedvesen.
- Valahonnan? - vigyorgott.
- Őszintén csodálom, hogy egyáltalán felépület ebből a menetből... minden elismerésem! - hallottuk meg hirtelen az egyik lenti ablakból egy lány hangját.
- Jézus Úr Isten! - Sebastian konkrétan lépésében megfagyott, s mivel én hamarabb megálltam előtte így konkrétan belém ütközött. Ő nem fordult meg, míg én igenis láthattam a lány arcát. Erős kontraszt volt közte, s Sebastian halálra rémült tekintete között, mint egy gyerek, akit valami rosszon kaptak.
- Köszönjük a fantasztikus zenei lejátszási listát! - integettem neki, s nem hazudok Sebastian szemei majdnem kiestek a helyükről.
- Bármikor szolgálatukra! - kacsintott rám a lány, s mielőtt Sebastian valójában szívelgyengülésben ott halt volna meg a sötétben, megragadva kezét kirántottam az emberek közé az utcára, hátha így levegőt kapva magához tér. Lehet az annyira nem segített, hogy a háttérben a lány a zenei listájának legkiemelkedőbb számát Dua Lipa Hotter Than Hell indult újra. A járda közepén törtem ki hangos nevetésben, Sebastian nem hiszem, hogy készült magához térni, s ez több mint szórakoztató.
- Neked biztosan elborult az elméd! - jött ki a száján végül az első mondat, s úgy pislogott rám, mintha sosem látott volna, pedig dehogynem látott.
- Ohh... szóval nem haltál meg, szuper! - veregettem meg vállát, majd hátat fordítva neki csípőmet tudatosan ringatva indultam vissza a klubba.
- Most itt akarsz hagyni? - hallottam élettel teli hangját mögülem, kezdődő nevetéssel.
- Felnőtt férfi vagy, erről bizonyosságot tettél, biztos megoldod a dolgot! - válaszoltam neki konkrétan az éjszakába kiáltva, feléje sem fordulva. Ekkora szerintem neki is nyilvánvalóvá vált, hogy volt is közöttünk valamiféle fal, azt mostanra konkrétan valószínűleg egy légkalapáccsal jómagam ütöttem szét. Nem véltem magam szívbajosnak, s ez talán neki is kezdett világossá válni, meglehet emésztenie kellett ezt a dolgot.
"Este?" - Susan frappáns, lényegre törő üzenete volt listámon legfelül, amikor másnap vagyis pontosabban aznap reggel telefonomért nyúltam tekintve, hogy az ébresztőm erősen el akarta érni, hogy kikeljek az ágyból.
"Ilyen." - a hajamat arcom elé engedve takartam ki karikáimat, s érezhetően megduzzadt ajkaimat. Egy átmulatott éjszaka, mindenfajta tudatmódosító szer nélkül is lefáraszthatja az embert, s én most pontosan úgy éreztem, hogy négykézláb fogok megindulni a stúdió felé. "Mellesleg... hajnali 5kor te miért vagy ébren?" Igazán meglepődtem magamon, hogy így kora reggel (ez volt hajnali 8) még ez egyáltalán összeállt nekem. Mindössze egy képpel válaszolt: a parton voltak, a napfelkeltét, s a reggeli legjobb hullámokat kiélvezve Malibuban kezdték a keddet. "Akkor figyelmesebben fogom lesni a híreket, hogy tudjam megfulladtál-e már."
- Aisha... csomagod érkezett! - éppen a stúdióban dolgoztam néhány skiccemen, amikor az egyik alkalmazottunk hajolt be az ajtómon.
- Csomagom? - általában tisztában voltam vele, hogy mikor mire számíthatok, hiszen online vásárlásaimat tudatosan bonyolítottam le, s mennyiségük miatt, ha nem tartottam volna rendesen számon őket egyszer biztosan beléjük zavarodtam volna.
- Igen! - bólintott, mire felemelve magamat az asztaltól már előtte állva fogadtam el a kezében tartott dobozt.
- Az első csomagom ide, varázslatos pillanat! - jegyeztem meg mosolyogva pillantva a szépen csomagolt, fehér dobozra. - Köszönöm amúgy! - szóltam a lány után.
- Semmiség. - rázta meg a fejét, mire én összébb pakolva vázlataimat helyeztem le a dobozt magam elé. Szépen lassan pedig, ahogy bontogatni kezdtem azt, a fehér belső csomagolók alatt jónéhány fehérnemű párosítást találtam, gyönyörűen egymásra helyezve, szépen csomagolva. Az összes csipke mindenség felett, pedig egy kézzel írt üzenet is feküdt.
"Úgy hallottam, elvesztetted a sajátodat." - arcomat a tenyerembe temetve foglaltam helyet, majd miközben megsimítottam a puha anyagú csodákat, s egy éppen szemet szúró melltartót ujjaim közé fogtam szabad kezemmel egy üzenetet kezdtem pötyögni. Kezdetben egy köszönömnek indult a
dolog, de az gyorsan vissza lett törölve. Az túl egyszerű lett volna.
"Méretegyezés: 100%." - s nem, nem hazudok a melltartók is pontosan abban méretben érkeztek hozzám, amit éppen most is viseltem.
"Akkor megfelelő volt a mintavétel." - kaptam vissza azonnal a reakcióját. "Mondjuk a feladó igen nagyon szeretne megbizonyosodni arról, hogy az áru tényleg megfelelő-e. Nyilván a megfelelő üzleti hírnév miatt."
"Micsoda lelkes dolgozó." - ismertem el nevetve, habár ezt ő nem láthatta.
"Ez egyértelmű."
"A címzett viszont határozottan nem elérhető a mai nap folyamán. Esti fotózás."
"Fotózás? Mesélj még..." - s ekkor egy konkrétan szettről kaptam képet, szóval ő is fotózáson volt.
"Életem bókját kaptam meg reggel, mikor a sminkes megjegyezte, hogy ilyen kipihent arcot is régen látott hajnalok hajnalán."
"Szóval jól aludtál?" - mikor ezt leírtam, megfordult a fejemben, hogy a giccsesség faktort kiakasztottam, s ki is akartam törölni az üzenetet, csakhogy már késő volt. Elküldtem.
"Kellemesen, eléggé. Lehetett volna jobb, ha..."
"Ha...?"
"Ha például..."
"Ne rontsd el Stan, ne, ne, ne!" - s egy ajkaimat csücsörítő fejemet rázó Boomerángot levideózva küldtem el neki a teljes választ.
"Szőkék jobban szórakoznak?" - utalt vállig érő ciklon szőke parókámra.
"Az nem kifejezés. S ha már szőkeség..." - s jól tudtam, hogy egykoron ő maga is volt szőke. Botrányosan szőke.
"Gyűlölöm az internetet." - s ehhez tűzött még nekem egy mérges, gyorsan lőtt, elmosódott képet.
"Kincsek tárháza pedig."
S amennyire nem igazán foglalkoztam azzal a házavató dologgal továbbra sem, annyira nem bántam, amikor pénteken ajtót nyitva Dia és társasága egy instant buli kellékeivel állítottak be hozzám, kiegészülve az üzletből is néhány emberrel. Így, hogy nekem semmivel sem kellett foglalkoznom, konkrétan csak a helyet adtam egészen elfogadható volt a dolog. Egészen gyorsan eltelt az első hét az új helyen, s szépen lassan talán már kezdtem is beépülni az új életembe, egy pillanatra sem unatkoztam.
- Néhányótokat igazából nem is ismerlek, de higgyétek el ez zavar a legkevésbé! - legyintettem egyet nevetve, miközben poharamat fogva, magasabbra állva a lépcsőm egy fokán a többiekhez beszéltem. - Örülök, hogy itt vagytok, szerény kis hajlékomban hivatalosan is megkoronázva az első teljes hetemet New Yorkban! - ezeket a szavakat, még Diától idéztem, aki ekkor pedig egy koronát tett a fejemre... halvány lila gőzöm sincs honnan szedte azt, de hát... egy királynő megérdemli a koronáját, nem? - Felőlem azt csináltok itt, amit szeretnétek, akivel akarjátok engem nem zavar... sőt még talán csatlakozok is. A lényeg, hogy mindenki érezze jól magát. - s ekkor fiúk ujjongását hallottam. - Ellenben, ha valaki a parókáimhoz vagy fent valami kincsemhez nyúl, akkor lehet, hogy igen eltöröm a kezét, s a seggébe fogom feldugni! - pislogtam ártatlanul.
- Wáúúúúú! - sikított fel valaki.
- Arról nem tudtam, hogy állatokat is hoztatok fel Dia! - fordultam feléje mosolyogva.
- Igen... marhákat! - pacsizott velem azonnal, majd a zene visszatekerésével a kis lakásomban tovább folytatódott, ami nem is olyan régen elkezdődött.
"Az én ajándékomat is felavatod?" - kaptam egyszer egy üzenetet Sebastiantől. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy körbe kell néznem, pedig jól tudtam nincs itt. Például azért is voltam biztos benne, mert 1, nem volt a városban 2, nem említettem neki a lakásavatót 3, azt sem tudja hol lakok.
"Honnan veszed, hogy nem tettem már meg?"- kapta a válaszát.
"Tudnék róla... ebben biztos vagyok"
"Túl magabiztos vagy."
"Ezt pont te mondod?" - s úgy látszik az elmúlt pár napban tényleg erősebb lett az önbizalma ennek a férfiúnak, ami nem kicsit imponált, sőt! "Ha felérek a lépcsőd tetejére, s nem az lesz rajtad... hidd el hamar vége lesz a lakásavató bulidnak, gondoskodok róla." - elolvasva az üzenetét konkrétan a telefonomat majdnem kiejtettem a kezemből. Ez így még engem is meglepett.
- Te meg... mit keresel itt? - az ajtófélfának dűlve figyeltem a lépcsőn felemelkedő alakját karjaimat mellkasomon összefonva.
- A legjobb bulik azok, amikbe nem hívnak meg, nem? - érkezett fel emeletemre, s megállva előttem közelebb hajolva egy lány csókot lehelt arcomra. Semmi többet.
- Ez valami idézet egy filmből vagy mi, nem? - nevettem el magamat, mellkasát ütögetve tenyeremmel.
- Valószínűnek tartom. - bólogatott nevetve, majd én elkapva kezét behúztam a lakásba, felsőm vállát előtte éppen annyira leengedve, hogy láthassa a tőle kapott egyik szépség van rajtam.
- Nagyon helyes! - vette észre aprócska üzenetemet, mit neki céloztam.
- Az anyukám nem engedi meg, hogy fiúk aludjanak nálam! - magyaráztam neki, mikor már csak ő volt az egyetlen egy ember rajtam kívül még a lakásban tartózkodott olyantájt, mikor az óra hajnali 4et ütött.
- Ki mondta, hogy aludni fogunk? - tette fel a kérdését, s kidobva az utolsó szeméthalmot is a kezemből vele szembe fordultam, csak arra nem számítottam, hogy ő már ilyen közel lesz hozzám, konkrétan már mellkasába ütköztem.
- Jöttél méretvételre? - hunyorogtam rá ajkaimba harapva.
- Termékellenőrzésre. - bólintott, majd arcomat megsimítva ajkaimat sajátjához rántva szinte felfalta azokat. Ruhám érintésére, mint cukormáz a tortáról olvadt le rólam. Ujjai csípőmbe úgy markoltak, hogy azok bizonyára ott hagyják majd nyomukat. Szó mi szó, amint megláttam lépcsőmön felfelé jönni legszívesebben mindenkit kitessékeltem volna a lakásomból, a hív a természet kifejezést használva, újraértelmezve. Ellenben az elmúlt napokban, a tőle kapott jónéhány képnek köszönhetően valami egészen más is gondolataimba ötlött. A fantáziám művészi részét is megérintette ő, no de még mennyire.
- Milyen volt Philadelphia? - tettem fel neki a kérdését, amit eddig a pillanatig nem sikerült... ne kérdezzétek ez éppen most miért jött ki belőlem, miért is érdekelt egyáltalán.
- Szeretek délebbre utazni... sőt vágyok rá! - tekintete csakis az enyém volt, miközben egyik kezével tartva nyakamat tartotta, a másikkal pedig dekoltázsomon keresztül indult meg... szó szerint délre. - Tudtam, hogy ez jó választás lesz! - mellem tenyerébe illően pihent meg érintését érezve, s szabályszerűen éreztem, ahogy mellbimbóm megkeményedik... s nem az volt az egyetlen dolog, ami ilyen állapotba került.
- Veled meg mi történt? - nevettem szájába miközben némi segítségével megszabadítottam fehér pólójától. Ennyit még megengedhettem most magamnak.
- Ha valamit élveztem... szeretem megismételni! - súgta fülembe, s ahogy fülem mögé csókolt mohón, ujjaimat hátába meresztve, lábamat az övéje köré fűztem, pedig ellen keleltt volna állnom neki.
- Nem tehetek róla, hogy el kellett utaznod! - vigyorogtam, s ajkaimtól elindulva sajátjaival egyre lentebb, s lentebb ért, s dekoltázsomban pillanatokra megpihenve én álla alá nyúlva emeltem vissza őt szemem elé. - Először... valami más ötletem van veled kapcsolatosan! - jegyeztem meg neki, majd megfogva kezét ruháinkat szana-széjjel hagyva a kis konyhámban indultam meg az emeletre felfele vele együtt. - Állj meg itt! - a lépcső tetején a korlátnak támasztottam alakját, majd a szekrényemhez sétálva, elővéve egy sima fehér lepedőt terítettem le azt elé.
- Tudod... nem fair, hogy így... lógni hagysz! - fűzte össze maga előtt karjait, alakomat egy pillanatra sem eltévesztve szeme elől. Éreztem magamon pillantását, pillantását mely a rajtam lévő fehérneműt is lehámozta rólam. - Te mire készülsz amúgy? - guggolt le alakom mellé, mikor dobozokat kezdtem előszedni a sminkes asztalom környékéről, mindezt téve négykézláb járva előtte.
- Mondta valaki, hogy megmozdulhatsz? - pillantottam felé, mire ő mint egy bűnt elkövető kisfiú visszaállt helyére.
- Meg akarsz ölni hajnali 4kor itt engem? - mérte fel a terepet.
- Persze... Dexter részeket fogunk forgatni! - forgattam a szemeimet, majd a lepedőm szélén megpihenve ültem lábaimra, s mutatóujjammal hívtam őt közelebb magamhoz.
Ő előttem állva ekkor pedig némán állt, s én végigsimítva tökéletes V vonalát szépen lassan húztam lefele nadrágját róla mindenestől. Örültem, hogy ezúttal láthattam őt teljes valójában, mert szép volt a szemnek, ezt nem tagadhatja senki sem, sőt nem csak a szemnek... testem bármelyik másik részének is.
- Te tényleg megölni készülsz!- pillantott le rám, hogy ott térdeltem előtte. Látszott rajta, hogy minden erejét össze kellett szednie, hogy ne tegyen valami olyat, amivel egyértelműen nem fogadna szót nekem.
- Megtennéd, hogy hanyatt fekszel itt? - húztam végig a levegőben a kezemet, s ő konkrétan a földre hullott kérésemre. - Meg kell ígérned, hogy nagyon nyugodt leszel!- arca mellé támaszkodva emelkedtem egy kicsit felé.
- Nyugodt? - szinte hisztérikusan kérdezett vissza, majd lábai közé nézve tudtomra adta, hogy ugyan ő minden éppen csak nyugodt nem.
- Gondolj valami... undorítóra? - vetettem fel neki az ötletet.
- Azt hiszed az úgy megy? - jegyezte meg, s bájos mosolyt villantva előtte pislogtam rá.
- Próbálkozz!- hajoltam közelebb hozzá, s a szavakat ajkaira leheltem. Igen ám csak hogy ekkor követtem el a legnagyobb hibámat, jobban hozzá értem, mint kellett volna. Egy szempillantásba sem tellett, s fordított a helyzetünkön, s máris a lábaim között volt.
- Sebastian! - izegtem-mozogtam alatta, de ő könyörtelen volt a saját vonzó módján.
- Aisha! - gúnyolt ki engem utánozva, majd közelebb hajolva egy csókot lehelve combomra megpaskolta azt, s vállára is emelte azt.
- Sikítani fogok! - nem igazán tudtam mit tenni alatta, nem mintha bántam volna tetteit, csak éppen a kreativitás szelleme által megszánva valami egészen mást akartam csinálni vele először, ámde úgy látszott a természet nagyobb úr volt.
- Azt meghiszem! - bólintott magabiztosan, s egyszerűen lehúzva mellemről a csipke, virágos anyagot szabad tenyerével azt kezdte masszírozta miközben vállán a másikkal tartotta lábamat. S ekkor testünk újra érintkezett, a telítettség érzését ismét elhozta nekem. Csípőjének mozgása pedig annyira telhetetlen volt, annyira éles, hogyha nem szorítottam volna alattam a szőnyeget, a lepedőt minden bizonnyal ott elfeledek létezni. Türelmetlen volt, s folytatását akarta annak, amit lent elkezdtünk, amire talán mindketten vágytunk egész este. Láttam a pillantásait, éreztem az eltévedt véletlen érintéseit mindvégig. Nem volt ott végig mögöttem, de tudtam, hogy egész végig figyelt.
S nem, nem bántam meg, hogy a menetrendünket megcserélte, merthogy nekem... szükségem volt erre. A tudatos férfias mozgása, az akaratossága pedig mindennél izgatóbb volt. Mikor szinte egymás ajkaiba üvöltve feloldozásunkat, legördült rólam hangosan lihegve néztük együtt a plafont.
- Remélem... tudtalak inspirálni! - nevette el magát, s elkapva kezemet tenyerembe csókot.
- Hmmmm? - még egy kicsit kába voltam, magamhoz kellett térnem.
- Láttam a testfestéket... az ecseteket! - mutatott oldalra a félig előpakolt cuccaimra.
- Most már ha szeretnél se hagylak elmenekülni innen! - illegettem egy kicsit fejemet, majd gurulva egy kicsit feltápászkodtam, közelebb húztam minden magunkhoz, s minden egyéb kérdés nélkül combjára ültem úgy meztelenül. - A vásznam leszel! - vettem elő egy ecsetet, s kezdtem kevergetni a festéket, majd egy pillanatra megtámaszkodva mellkasán előre hajolva egy csókot loptam tőle.
- Úgy gondolod? - billegtette meg fenekem alatt csípőjét, ezzel kibillentve egyensúlyomból, s a festékem így majdnem a földön végezte, a fehér szőnyegemen.
- Stan! Olló is van dobozomban! - grimaszoltam neki szemöldököt emelgetve, majd ezúttal én táncoltattam kicsit csípőmet feléje, csakhogy értse mi a helyzet.
- Szóval hajnali 4kor te festeni szeretnél? - húzta feje alá mindkét kezét boldogan úgy figyelve elém.
- Nem csak szeretnék, fogok is! - bólintottam határozottan. - Most, hogy megkaptad amit szerettél volna...
- Aminek azért te is örültél, jól hallottam! - mosolygott pimaszul.
- Most, hogy talán nyugton maradsz... - meredtem rá, neki indulva még egyszer mondanivalómnak.
- Azt... - kezdett volna bele, de tenyeremet szájára tapasztottam.
- Az olló mellett a pillanatragasztó is kerüljön elő? - tettem fel kérdésemet. - Én is úgy gondoltam! - bólintottam, s a dobozomban pihenő kis rajzomat előkotortam. Szabad időmben az elmúlt napokban ezen a skiccen dolgoztam, mert valahogy éreztem, hogy ennek papírra kell kerülnie, s később rá. Egyszerűen tökéletes vászonnak bizonyult kidolgozott teste, ami így még jobban művészi alkotás kategóriába kerül. - Ha nyugton megmaradsz... megmutatom a skiccet! - néztem zsivány tekintetű arcára.
- Üdv New Yorkban? - csillant fel a szeme.
- Úgy bizony...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése