Sziasztok! Végre Sebastian is visszatért írásügyileg, aminek az én lelkem nagyon is örül, főleg hogy ez a történet személyes kedvencem! Reggel ugyan elkezdtem írni, de kb. 500 szó után megakadtam, de utána egy kis pihi után megembereltem magamat, s eltűnve az emberek elől hozzákanyarintottam még egy 3600 szavacskát az azt követő 4 órában! Remélem tetszeni fog, tényleg remélem! Jó olvasást, szép hetet! Dorka
Szavak száma? 4157
- Látom a prioritásaid a túlparton is megmaradtak! - hallottam barátnőm gúnyolódó hangját, mikor telefonomat magam elé tartva sétáltam a lakásomban, ahol szinte majdnem minden még dobozokban pihent, kivétel a parókáim, s a megnyitóra esélyesen viselt ruhadarabjaim. Az elmúlt pár napban a két kezemen össze tudom számolni hány órát töltöttem itt, s talán még az is megeshetett, hogy bent a szalonban többet aludtam, mint itt.
- Gúnyolódj csak nyugodtan, de a beszerzett Vogue ajándékcsomagokat akkor mind megtartom magamnak! - nyújtottam ki nyelvemet, pontosan úgy viselkedve, mint egy kis zsarolós óvodás. S igen, a tegnapi nap folyamán volt Anastasiaék Vogue fotózása, ahol én lehettem a sminkesük, ami hatalmas nagy elismerés volt mindenki számára. Nekik, mert az arcuk, s történetük exkluzív interjú formájában szerepelhetett a nívós magazin hasábjain, s nekem mert részese lehettem az egésznek.
- A szerelmünket szeretnéd ezzel megtámadni? Aljas húzás! - rázta a fejét, mire én elmosolyodtam. - De amúgy pornót forgatsz vagy mi, hogy így egy szál fehérneműben sétálgatsz, vagy csak engem tisztelsz meg ilyennel? - pislogott sűrűn vidáman.
- Fent kell tartani a távkapcsolatot, nem? - emelgettem a szemöldökeimet, s telefonomat letéve tartójába a tükörbe, lehuppanta az ágyam szélére combfixeimet is lábamra kezdtem húzni. - Szóval... segítened kell! - sétáltam a látóterébe csípőre tett kezekkel. - Nem tudok dönteni, s ez megőrjít, haza pedig éppen csak annyira ugrottam, hogy lefürödjek, s elkészüljek a késés pedig nem opció! 1 órám van az uberem érkezéséig! - mutattam a láthatatlan órámra a csuklómon. - Tikk-takk, tikk-takk! - billegettem magam előtt a mutatóujjamat.
- Én adnám nagyon azt a bordó selyemruhát! - mutatott a képernyőre, mintha így át tudna nyúlni azon.
- S ahhoz pedig felkötve jöhet is az egyik kedvenc kékes parókám, csak szolidan, szexin! - osztottam meg vele gondolataimat, amint segítségének köszönhetően fejemben beindult a gépezet.
- A szolidságról vagy híres! - játszotta magát álmosolyával.
- Da! - bólintottam szinte fennakadt szemekkel, s elhelyezkedve sminkes székemben a tükörhöz közelítve fejemet simítgattam meg bőrömet. Vajon kipihenem-e magam valaha? Minden bizonnyal a válasz nem. A sminket ezért is találták fel.
- Szóval most végignézhetem, amint sminkelsz? - kérdezte miközben én már egészen csak a tükörnek éltem, de jól tudtam, hogy ő még engem figyel.
- Exkluzív jóságot kapsz! - csücsörítettem a kamerába egy pillanatra.
- Micsoda megtiszteltetés! - legyezgette magát, mint valami úrihölgy, mintha tényleg meg lenne hatódva.
- Az, pontosan az! - s nem, nem vigyoroghattam ekkor már rá ugyanis sminkem elkészítésében a mesterséges ráncaim nem igazán segítettek volna, s időm arra, hogy újrakezdjek bármit is, nem igazán lett volna. Kötött az idő engem, szóval tartanom kellett magam ahhoz, s tartottam is.
Nagyon hamar rá kellett jönnöm arra, hogy a két part között bizony. ha akarok találhatok is egy biztos, hasonló dolgot, ami már mondhatni egyforma: Uber sofőrök őrült armadája. Valahogy itt is volt szerencsém kifogni olyan embereket, hogy talán jobb lett volna, ha gyalog indulok meg a megnyitóra. Kétlem viszont, hogy értékelték volna azt, ha magassarkú cipőmet a kezembe fogva tipegek be az üzlet főbejáratán ezen a jeles napon. Ezek a cipők szépek voltak, tipegésre, létezésre éppen megfelelőek, de nem több háztömbnyi sétára voltak feltalálva. Ettől függetlenül boldogan viseltem őket, hiszen műkincseknek számítottak számomra.
A megnyitó pedig óriási siker volt, megannyi divatmagazin szépségszerkesztője tiszteletét tette nálunk, s az én lelkem pedig csak úszott a mámorban, s ennek egy igen egyszerű oka volt: sikerült megcsinálnom ezt, a rengeteg munka, amit beleöltem most visszafizetődőnek látszódott. Éreztem, hogy igenis itt volt az ideje, hogy büszke legyek magamra.
- Aisha! Aisha! - kapta el a kezemet Roberta, Claudia kislánya, aki érkezésükkor még éppen azt jegyezte meg, hogy "Micsodi furi" a hajam, de mostanra már egészen megbékélt vele.
- Igen? - hajoltam le hozzá.
- Kifestesz engem szépre? - pislogott bájosan az alig 6 éves apróság. Még konkrétan pici baba volt, amikor a cégnél kezdtem, mostanra pedig egy igazi nagylánnyá cseperedett.
- Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? - kérdeztem vissza kíváncsian. - Te így is nagyon szép vagy, sőt gyönyörű kis hercegnő! - dicsértem meg újfent tüllös szoknyáját, ő aztán igazán élte a Carrie Bradshaw pillanatát, még akkor is, ha nem tudta ki is ő.
- Roberta... mondtam, hogy ne zavard Aishat! Szegény megérdemli a pihenést! Ő szervezte meg ezt az egészet, eléggé ügyes, nem? - jött unokája után Anastasia is.
- De én szeretném, ha kifestene engem is, mint a nagylányokat szokta! - tette csípőjére a kezét elég makacsul.
- Figyelj Anastasia... ha ti beleegyeztek, szívesen arcfestek neki valamit! - ajánlottam fel kedvesen, nyilvánvalóan szülői engedély nélkül nem kezdtem volna egy kislány arcát vászonként használni.
- De hát, élvezd a partit kedves! Megérdemled! A kisasszonynak pedig amúgy is lassan ágyba kell bújnia, nemdebár? - nézett unokájára Anastasia, akin láttam, hogy ebben a pillanatban jelent meg az ázott kiskutya arckifejezés, hatalmas szemeit még nagyobbra nyitva, piciny ajkait pedig lebiggyesztve. Ha egyszer szeretnék gyereket, akkor talán olyan mellett tenném le a voksomat, mint ő. De nem szeretnék gyereket, mert nem szeretem őket.
- Mammiiiii.... kérlek! Kérlek, kérlek, kérlek! - s a tekintet mellé jött a hangeffektus is. Anastasian pedig látszott, hogy tényleg nem szeretnék kisunokáját a nyakamba akasztani, de én mindezt egy kedves mosollyal elintézve elhessegettem gondolataiból.
- Épp felszabadult egy szék, elfoglalod magadnak? - mutattam a felállított sminkes asztalok felé, s volt Roberta, nincs Roberta alapon már ketten voltunk ott nagymamájával.
- Köszönöm! - simította meg a vállamat kedvesen.
- Ez a legkevesebb! - mondtam neki, majd követve a kis hercegnőt odaérve hozzá fordítottam székét magammal szembe. - Rengeteg újdonság van itt számunkra! - emelgettem szemöldökömet ránézve miközben végigmutattam az előttünk fekvő, roskadásig tele lévő asztalra, amint az új, s régi termékek hadserege egyaránt megpihent miközben egy készlet folyékonyrúzst már a kezemben fogtam. - Ha kiválasztasz 3 színt, akkor varázsolok neked valami szépséget! - tartottam előtte a dobozt, s egészen felnőttes, már-már komikussá alakuló, komoly arckifejezéssel tekintett végig az áldozatokon.
- Legyenek ők! - vett ki 3 darabot, ahogy én azt kértem tőle.
- Értettem főnökasszony! - kacsintottam rá, s ruhájára terítve egy kis köpenyt próbáltam elkerülni az esetleges mocskolódást, hisz egy gyerek mégiscsak izeg-mozo, nem?
- Irigyek lesznek rám az emberek? - kérdezte kíváncsian.
- Azt biztos... csak egyet kérek, próbálj egy kicsit nyugodtan ülni egy ideig! - kacagtam fel, s tudtam ez a lehető legnagyobb kérésem volt tőle a mai estére. - Nem Szörnyellát akarok festeni belőled! - folytattam mesealapon a kérésemet.
- Neki is olyan fura a haja, mint neked! - nevetett kicsi tenyerébe, s ezután egészen nyugodtan sikerült megülnie.
- Megsúgom neked, hogy ez... paróka! De ne áruld el senkinek, jó? - hajoltam hozzá közelebb, mintha valami NASA titkot osztottam volna meg vele. - Legyen ez a mi titkunk, csak a miénk!
- Oké! - bólintott egyetértően, s ezzel kezdetét is vehette a mi kis kalandunk. Nem tudom, hogy azért mert korához képest tényleg egész nyugodtan, s türelmesen ült a székében, vagy azért mert már egészen régen volt lehetőségem ennyire kiélni a bennem lévő alkotni vágyó arcfestő lányt, lehet hogy nem csak szimplán egy egyszerű arci művet hoztam össze neki, hanem egy valódi műalkotást.
- Ide még tehetünk neked egy kis csillámport, ha szeretnéd! - ecsetem hegyével rámutattam arca egy pontjára miközben ő az alkotást kémlelte a tükörben.
- Ig... - elkezdett volna mondani valamit, de ekkor felsikított. - Sebastiaaaaaaaaan! - tapsolt nagy örömében, mikor a tükörben megpillantott valakit. Meglehet én annyira belemerültem a festésébe, hogy nem is igazán észleltem már nagyon a körülöttem történő eseményeket, a megnyitó a lehető legtávolabbi dolog volt most a lelkemtől.
- Roberta? - sétált közelebb az említett személy, aki felé ezúttal már én is odafordultam. - Aisha? - nézett rám úgy, mintha egészen meglepődne, pedig akinek meg kellene lepődnie az én vagyok, hisz ő a furább látvány itt, mint én.
- Ugye milyen szépet festett nekem Aisha? - vigyorgott Roberta mutogatva arcát Sebastiannek.
- Ha nem engeded, hogy lefixáljam hiába volt a türelmed! - néztem vele farkasszemet, s azt hiszem ezt ő sem akarta kockáztatni, majd még egy kis csillámport adva az egészhez be is fejeztem neki a dolgot. - Ügyes kislány! - bólintottam, majd egy képet lőve róla láttam, ahogy Sebastiant megragadva képkészítésre kérte fel őt, igen vagy igen alapon.
- Neked is tetszik Sebastian, ugye? - hatalmas természetes pilláival nézett a férfira, akire ennyi időt alatt leeshetett számomra, hogy igazi, közeli családtagként tekint.
- Még szép! - billentette oldalra fejét, s míg egyhelyben voltak én lőttem egy képet róluk, amit azonnal küldtem is tovább Anastasiának és Claudiának. - Mutasd meg anyáéknak is, biztos nekik is tetszeni fog! - segítette ki őt a kicsit magasabb székből mindenféle gond nélkül.
- Így fogok mostantól iskolába járni! - jegyezte meg kacarászva, s két pillanat alatt már el is tűnt szemünk elől.
- Hát azt erősen kétlem! - motyogtam magamban, s ekkor kezdetét vehette a kezem, s mindenségem letakarítása, ugyanis a máson való alkotás egészen kaotikussá tudott válni, konkrétan könyökömig festékes voltam, s csak igazán óvatos, kimért mozdulataimnak köszönhetően tudtam elérni azt, hogy a gyönyörű ruhám olyan ne legyen.
- Alig ismertelek meg ezzel a hajjal! - jegyezte meg mosolyogva, nem követve Robertát útján.
- Tiszta Hannah Montana, mi? - kacagtam fel, mire ő nem igazán értette utalásomat. - Mindegy! - legyintettem kacagva.
- Extrém, szó mi szó! - vallotta be, majd egy hirtelen mozdulatával elkapta csuklómat, s belső karjaimat maga felé tartotta.
- Te meg mit csinálsz? - néztem rá furán, összeráncolt homlokokkal.
- Csak maradj nyugton, segítek! - emelte fel kezeit, s a sminklemosót őt fújta a karjaimra, s ő törölte le nekem az aktuális palettámat a bőrömről, én pedig csak pislogtam, s nem igazán tudtam hova tenni a dolgokat, mindenesetre vicces volt az biztos. - Így megúsztad azt, hogy összekend magadat! - kacsintott rám zsiványan.
- Úgy látszik valaki rejtett tehetségekkel rendelkezik! Micsoda úriember! - bólintottam elismerően, s boldogan vettem tudomásul, hogy most már nyugodtan mozgathatom a karjaimat anélkül, hogy félnem kellene, összepiszkolom a ruhámat.
- Vagy csak elég időt töltött a sminkes helyeken a forgatások ideje alatt, felszedve magára néhány hasznos dolgot! - s ekkor egy tökéletes lökéssel dobta a kendőket az ujjai közül a kukába.
- Nem lehetetlen! - ismertem el, majd közelebb hajolva a tükörhöz meglestem, hogy arcom helyén van-e még. - Ami azt illeti, egészen meglepődök, hogy itt látlak! - jegyeztem meg, amint már csak pakolásztam vissza a dolgokat a helyére, s ő még továbbra is az én társaságomat élvezte, nem tűnt olyan embernek, aki sietne valahova.
- Ez természetes volt, hogy támogatom a keresztanyámat! - mondta mosolyogva.
- Mondjuk logikus! - gondolkoztam el, s összeszedve mindent ajkaimat újra kenve fordultam felé. - Te is szeretnél egy átalakítást, mint Roberta? - kérdeztem tőle, amikor arcomat nézte csodálkozva.
- Megfontolandó ajánlat! - játszott el a gondolattal.
- Mondjuk a borosta egy apró problémát vetne fel, de megoldanánk! - s nem tudom mi indíttatásból ekkor megsimítottam az arcát, mert valahogy belül éreztem, hogy ezt kell tennem. Meglepődött. Talán túlságosan is közvetlen voltam vele, s lehet ehhez nem volt hozzászokva.
- Bocsánat!? - húztam el a kezemet hirtelen, s olyat tettem, amit amúgy nem igazán szoktam: bocsánatot kértem. - Nem tudom mit képzelek magamról!? - forgattam a szemeimet kínos nevetésem közepette, miközben magamban ugyan mind ehhez választ is szolgáltattam, hisz tudtam jelen pillanatban mit gondoltam magamról. Például ezt: eszeveszetten jól nézek ki ebben a ruhában ugyanis ízlésesen tárja a világ elé az idomaimat testem minden részén, amikkel a jó isten bőségesen megajándékozott engem egyszer, hálás is voltam értük minden nap. Meglehet kellett egy kis idő, míg ténylegesen elfogadtam a saját testemet, de rá kellett jönnöm csakis akkor élhetek teljes, s boldog életet, ha elfogadom magam a bőrömben, s míg egészséges vagyok, addig boldog is vagyok. S egészséges voltam, így hát mások negatív véleménye pontosan nem érdekelt. Sose. Ehhez az alakhoz pedig kellettek ezek a lábak, ez a fenék, hogy pontosan testem minden részén egálba legyen a sok jóság. Ráadásul a sminkem is makulátlan volt, ez nem kérdés. S hogy volt-e önbizalmam? Egy picinyke talán.
- Átmentem a rostán? - kérdezte meg tőlem, s éppen ahogy leejtettem volna magam mellé kezemet, ő megragadta azt.
- Nem szabadítanálak meg tőle, semmiképpen sem... szerintem sokat dob egy férfin a borosta, szakáll! - ismertem el, s látszik, ha próbálni is akartam volna magamat visszafogni a nagy szám jártatásában, már az elején megbuktam volna benne. Ez a beszélőke nem kapott filtert, bárki is került elé, lehetett ez akár maga Sebastian Stan is.
- Megjegyeztem! - kocogtatta meg halántékát, kezemet kezébe tartva még mindig.
- Ráérsz most? - hajolt közelebb fülemhez, hiszen a megnyitó ahogy volt tervezve szépen lassan egy partivá alakult, aminek köszönhetően a zene is egyre hangosabb lett.
- Talán egy üzlet megnyitóján vagyok, ahol dolgozok! - néztem rá értetlenül ahogy egy kis távolságot vontam kettőnk közé.
- Fogadjunk, hogy még mindig nem volt időd várost nézni! - állapított meg egy igenis valós tényt.
- Az összes időm, s energiám a helybe van ölve! - rántottam meg a vállamat mondhatni bocsánatkérően, nem tudtam mire készült s ez egészen meglepett.
- Ez így nem mehet tovább! - rázta meg a fejét rosszallóan, s látszott, hogy nemsokára elneveti magát, de mielőtt megtehette volna inkább útnak indult.
- Hé Sebastian, hé! Hova mész? - kérdeztem tőle, s éppen, hogy egy pillanatra megállt, hogy hátra nézzen rám, s válaszoljon.
- Talán ismerem a nagyfőnököt, elrabollak tőle! - válaszolt, s tovább húzott maga után egészen addig amíg Anastasiaba és Claudiaba nem botlottunk.
- Hölgyeim, ez az este csodálatos volt, gratulálok az üzlethez, de ez a kedves lányt most el kell rabolnom a partiról! - vázolta fel szimpla tervét Sebastian keresztanyjának, s mielőtt ők majdnem nevetve, nem értve az egészből semmit kérdezhettek volna bármit is ő útjára indult megint, én pedig nekik csak egy vállat vonva tudtam reagálni az egészre, én is legalább annyira voltam tudatlan, mint ők. - Nem látta még New Yorkot Aisha, micsoda veszteség! - világosította fel mégis a többieket Sebastian, enyhén dramatizálva a dolgokat, s a hátsó bejárathoz indulva, át a szépséges műhelyemen keresztül egy csendesebb, nyugodtabb ajtón keresztül léptünk ki az igazi estébe, az igazi New Yorkba.
- Te honnan tudtál egyáltalán erről a kijáratról? - tettem fel neki a kérdést, amikor már úgy gondolta, hogy nem kell rohannunk, s lassított lépésein. Elengedve kezemet, előttem hátrafelé lépkedve ment.
- Talán igen vagy talán nem, de jártam már ezen a helyen! Az is lehet, hogy még előtted! - ismerte be.
- Csókos! - forgattam a szemeimet szórakozottan, úgy mintha nem ismerném a kapcsolatait.
- Érdemes a megfelelő kapcsolatokat jól ápolni! - válaszolt kedvesen.
- Anastasia a tenyeredből eszik, a rokonod... nem volt nehéz elrabolnod tőlük! - mondtam, mintha mindezt ténylegesen tudtam volna, s nem csak abból a fél percekből állapítottam volna meg ezeket, amíg őket együtt, egy helyen láttam.
- Visszamehetsz, ha szeretnéd, nyugodtan! - állt meg egy pillanatra előttem majd az ajtó felé mutatott, aminek a küszöbét az előbb átléptük.
- Mi van, ha tényleg visszamegyek? - tettem fel a kérdést, közelebb lépve hozzá, zárva a kettőnk közötti karnyi távolságot.
- Azzal csak te veszítesz! - tárta szét karját, ajkain megvillantva mosolyát, melyben ott volt a tudat, miszerint tudta, hogy előnyt élvez velem szemben, előnyt, ami nem tudom mikor alakult ki, s hogyan. Kicseszettül magabiztos volt, ami nem volt meglepő, de mégis az volt.
- Hajajajajajjjjj! - nevettem az éjszakába, hiszem engem sem kellett félteni.
- A város éjszaka az igazán szép, ráadásul megérdemled a kikapcsolódást, megdolgoztál érte! - mondta, s ekkor felém nyújtotta kezét, s nem hirtelen ellopta kezemet, hanem engedélyemet kérve várta azt. - Szabályszerűen bűn, ha nem látod ilyen csodálatos állapotában! - bizonygatta elképzelését, egészen úgy, mintha egy kisfiú lenne, aki az igazát akarná más számára is igazzá tenni.
- Times Square? Central Park? Empire State Building? - soroltam fel a hirtelenjében eszembe jutó tipikus turista látványosságokat, amiket eddig éppen csak uberem ablakából vagy éppen az interneten láthattam. Tényleg elfoglalt voltam, nem volt kamu az egész.
- Bízz bennem! - kérte kedvesen, kitartóan felém tartva továbbra is kezét.
- Te leszel az első new yorki barátom? - s ahelyett, hogy tenyeremet kinyitva nyújtottam volna felé, kisujjamat begörbítve inkább azzal közelítettem meg őt.
- Ha szeretnéd! - bólintott, s kisujját őt is begörbítve "kezet ráztunk". - Mondjuk kétlem, hogy barátok szerzésében féltenem kellene téged! - jegyezte meg. - Végülis egy járaton utaztunk ide! - utalt az első intezívebben találkozásunkra.
- Kedves Sebastian! Arra akarsz utalni, hogy túl sokat beszélek? - emeltem ajkamhoz mutatóujjamat.
- Lényegesebben többet, mint én! - nevette el magát.
- Fantasztikus! - tetettem azt, hogy megsértődtem, majd mellkasom előtt összefűztem karjaimat, s úgy vártam hogy lépjen valamit, lehetőleg szó szerint lábaival valamerre előre, el a távolba. - Egészen csodálatos ez a New York, ez a csendes, hátsó utca itt! Tüneményes! - állapítottam meg körbe nézve a tényleg alig 2 embert számláló esti utcán.
- Te tényleg baromi sokat beszélsz! Kövess! - indult meg előre, s csak remélni tudtam ekkor, hogy bármi, amit szeretne mutatni az a következő egy háztömb környékén lesz ugyanis, mint korábban említettem ezek a cipők nem túrázásra vannak kitalálva.
A távolságokat éppen csak egy kicsit becsültem alá, de szerencsére nem mindenhova mentünk gyalog, életemben először még a metróra is felültünk, aminél meg kell említenem, hogy míg a metróra vártunk Sebastian, ott a föld alatt, próbálva beleolvadni környezetébe is úgy nézett ki, mint aki épp egy fotózásról jött volna. Mondjuk én meg pontosan úgy néztem ki, mint aki a hálóingjében, s full sminkjében akarja meghódítani az alvilágot, de tudjátok mi az egészben a legjobb? Senkit sem érdekel. New York épp annyira színes, s változatos város, hogy egy-egy ilyen dolog, már fel sem tűnt az embereknek, sőt normális volt.
A korábban említett helyeket meg csak éppen "átutazóban" érintettük ugyanis Sebastian a sajátkedvenc helyein vitt végig. Kis barátságos kajáldák, parkok, lemezkölcsönzők, éjszaka is működő utcai árusok, az elrejtett kincsek ebben a hatalmas városban, amik az egésznek adják a lüktető, életető erejét. Az ő New Yorkját ismerhettem meg, s nem másét. Azt hiszem ez egészen megtisztelő volt.
- Messze van a végállomás, mert én szerintem nem fogok tudni tovább menni! - konkrétan majdnem elfeküdtem a metró ülésén miközben Sebastian előttem állt a túloldalon, támaszkodva az egyik kapaszkodónak.
- Mára már csak egy hely maradt! - mutatta felém ujját.
- Mára már egy lábam sem maradt! - ismételtem el mondatát, csak ezúttal fájó lábaimra mutatva.
- Ígérem itt megpihenhetsz egy kicsit! - s ekkor felém nyújtotta kezét, ugyanis a metró megállt.
- Hazahoztál? De kedves! - vetettem el elfáradt testemnek talán a legjobban tetsző elméletet, amiről tudtam, hogy úgysem valóságos.
- Öhhh... nem egészen! - rázta a fejét, s elkapta a kezemet, s konkrétan a legnagyobb hévvel indult meg a záródó ajtó felé, amin éppen csak ki tudtunk csusszanni így megakadályozva azt, hogy rajta maradjunk a szerelvényen. Mindezzel annyira meglepett, hogy már csak akkor kaptam észhez, amikor a peronon voltunk.
- Te meg akarsz ölni! - kaptam mellkasomhoz.
- 1-1 a chilifarmért! - veregette meg vállamat, utalva az egész felforrósodott repülőutunkra idefele. Mármint felforrósodott a szája... a chilitől. Semmi más.
- Ami azt illeti meg is éheztem! - simogattam meg a hasamon a ruhámat, az esti városnézés utazgatva ide-oda egészen kimerítő volt.
- A város legjobb pizzériája van a Broadway melletti egyik kis utcán! - jegyezte meg elindulva felfele a milliónak tűnő lépcsőn.
- A pizzával megvettél! - csaptam össze tenyeremet, s bármennyire is nem akartam mozdítani lábamat a pizza szó hallatára mégis megindultak egészen életerősen.
- Mi az, hogy elvitelre? - visítottam fel, amikor megrendelte nekünk a pultnál a pizzákat elérve így azt, hogy ne most haraphassak bele abba a csodálatos ételbe, ami lassan már a reggelim volt így kora hajnalban.
- Türelem! - szólt rám nevetve, majd elvéve a férfitól a becsomagolt ételeket indult meg kifele én meg csak pislogtam alakja után. - Jössz? - kérdezte, s meglengette maga mellett a pizzásdobozokat tartalmazó szatyrot. Motivációból jeles.
- Igazán ehettünk volna bent is! - jegyeztem meg neki duzzogva.
- Hidd el, varázslatosabb helyre viszlek mindjárt ott is leszünk! - mondta, s lefordulva a sarkon, ügyesen átmanőverezve az egészen nyugodt többsávos úton egy elhagyatott ajtón kopogtatott be.
- Ez itt valami titkos klub lesz vagy ilyesmi? Esetleg Narnia? - vetettem fel az éppen eszembe ötlő legfurább gondolatokat.
- Nem! - rázta meg a fejét. - Ez a Broadway színházának ritkán használt, titkos bejárata. - válaszolt őszintén, s amikor kinyitották az ajtót látszott, hogy az ember ismerte őt, meg nagy örömmel fogadta látványát.
- Jah hát persze, mi más lenne! - tártam szét karomat elfogadva ezt az abszurd lehetőséget is, ami amúgy a valóság volt.
- Rony... nem baj, ha kicsit itt leszünk? A többiek elmentek már? - kérdezte a biztonsági őrt Sebastian, majd a szatyorból kiemelt egy dobozt, s átadta azt az idősödő férfinak.
- Csak nyugodtan Sebastian! Csak nyugodtan! - én pedig követve őt néma csendben haladtam az ikonikus folyosókon, ahol ezúttal egyes egyedül voltunk, majd nagyot néztem, amikor a backstegből egyszer csak a legnagyobb terem, legnagyobb színpadjára érkeztünk mi ketten.
- Megteszi vacsorázó helynek? -tette fel a kérdést mutatva a színpadra.
- Talán! - jegyeztem meg félvállról, s mosolyogva elsétálva mellette elvettem tőle a szatyrot, s a színpad szélére sétálva anélkül, hogy megszakítanám ruhámat próbáltam leülni, s lelógatva lábamat pihentetni a fájó végtagjaimat.
- Én ezt inkább lassan már reggelinek nevezném! - javítottam ki ők, s örömmel fogadtam a szénhidrátot a szervezetembe. - Ez... tényleg jó! - nem biztos, hogy túl nőies volt evésem, se az, hogy teli szájjal beszéltem, de ebben a pillanatban már semmi sem hatott meg. Túl hosszú, s túl hihetetlen volt ez az éjszaka.
- Mondtam! - csatlakozott hozzám, s tudatlanul, de ellopta azt a szelet pizzát, amit kinéztem magamnak.
- Köszönöm! - töröltem meg picit az olajossá vált számat vigyázva azért arcomra továbbra is.
- Mégis mit? - fordult felém furán.
- Hát ezt az estét! Nem tudom észrevetted-e de a világ egyik legnevesebb színházának színpadán ülve reggelizünk, ez azért elég megköszönendő dolog azt hiszem! - gondolkoztam el meg megtámaszkodva egy kicsit ahogy hátradőltem. - Bepillantást engedtél a New Yorkodba, amit egy nyugati partisként csak őszintén köszönni tudok! Ami azt illeti még időm sem volt fellélegezni az elmúlt hetek alatt, s ezzel elkerültem azt, hogy szembesüljek a ténnyel, hogy totál egyedül vagyok egy számomra totál ismeretlen városban életemben először, ami egészen... félelmetes! - s nem, nem a szám sosem fáradt el, én mindig tudtam beszélni az más különbség, hogy így, ilyen formában, ilyen mélyről jövő őszinteséget csak kevés ember tud kihozni belőlem. Hatalmas klisé ezt így gondolni, ez az egész egy hatalmas nagy klisé, de nekem tetszett. Igenis tetszett az én new yorki történetem kezdete, jelenje.
- Kisujjesküt fogadtunk... nem? - emelte fel ismét a kisujját, s nyújtotta felém.
- A new yorki kedvenc barátom! - jelentettem ki.
- A kedvenc...
Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen ébren voltam, amikor az uberemből kikászálódva indultam meg lakásom felé cipőmmel ekkor már a kezemben. Hajnalodott, s ezt az idő is mutatta így futólépésekben mentem volna az ajtóm felé, ha nem lettem volna fáradt, de mivel félig már aludtam csak szinte mezítláb csoszogtam el lakásomig, ahol nem kinyitva az ajtót szinte pofával befele estem a kanapéba. Esélytelen volt, hogy felmásszak a galérián lévő ágyamba, a kanapé jobb megoldásnak tűnt. Még egy kicsikét nyomkodva telefonomat, megüzenve Susannek, hogy ha egyszer felkelek muszáj lesz mesélnem neki az estémről, elengedtem a telefonomat, hogy az a puha szőnyegen pihenjen. Nyilvánvaló volt az, hogy előzetesként kapott néhány képet ezzel is csigázva majd kíváncsiságát. S talán ekkor kellett volna rájönnöm arra, hogy fáradtan nem küldözgetünk üzeneteket senkinek sem még akkor sem, ha egy csepp alkohol sincs az ember szervezetében.
- Nem is reagáltál a képekre meg semmi! - magyaráztam neki miközben a fürdőben próbáltam már másnap valamikor kora délután lehámozni fejemről az esti mindenséget. Sminkben, parókában aludni nem túl jó ötlet, de hát ha a fáradtság nyert, akkor a fáradtság nyert.
- Milyen képekre? - kérdezett vissza meglepődően. - Nem küldtél semmilyen képeket! Meg is lepődtem. - nevette el magát.
- Nézd meg megint, biztos ott vannak! - mondtam, s hálát adtam ennek az extra erős lemosónak, hogy ezt a fajta rúzst is könnyen leszedte.
- Nope. Semmi. - s szinte biztos voltam benne, hogy ekkor fejét rázta.
- Egy teljes fotóalbumot küldtem neked, kezdve a készülődés képeimmel! - magyaráztam neki, majd megtörölve kezeimet készülékem után nyúltam... s bár ne tettem volna. - Jézus Isten, Jézus Isten, Jézus Isten! - visítgattam magamban, amikor felfedeztem a technikai gikszert, ami itt megtörtént. A telefonom majdnem a csempén végezte.
- Mi történt Aisha? Minden rendben? - ijedt meg barátnőm a vonal végén.
- Tényleg nem küldtem neked képeket! - meredtem magamra a tükörben.
- Ugye, hogy megmondtam! - reagált azonnal nagy örömmel.
- NEKED nem küldtem! - emeltem ki a mondanivalóm lényegét.
- Miért kinek igen? - kérdezett vissza, s azt hiszem hangomból leesett neki, hogy valami fura történhetett.
- Csak egyetlen egy kép került továbbküldésre. Egyetlen egy. - s továbbra is a képernyőmet bámultam, s hirtelen imádkozni kezdtem a technikai istenekhez, hogy ez gyorsan tűnjön el előlem.
- De mit? Kinek?
- Ezt... Sebastiannek... - s ekkor az üzenetemet leprintscreenelve elküldtem barátnőmnek azt.
S neki csak ennyi volt a reakciójára rá: Gratulálok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése