Sziasztok! Íme egy kis olvasnivaló vasárnapra! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, holnapra Mindenkinek csodálatos hétkezdést! Puszilok Mindenkit, Dorka
Inspiráció? A bejegyzés címével ellentétben nem ez a Hurts szám adta az inspirációt (Ready to Go), az mindössze csak a címet szolgáltatta. Ezt a történetet ismételten egy kedves barátnőm kapja, miért? Mert megérdemli. Olyan pontos elképzelése volt egyes dolgokról, hogy nekem szinte csak meg kellett őt hallgatnom, majd megírnom az egészet! Néhány apróság hozzáadásával pedig el is készült az új Theo történet!
Szavak száma? 3645
U.i.: Annyira kellemes meglepetés volt, amikor egészen sokan visszajeleztetek a másik Theos történettel kapcsolatban. Lehetetlenség lenne engem annál boldogabbá tenni, mint amikor olvashatom a véleményeteket az írásokról! Köszönöm, hogy itt vagytok! KÖSZÖNÖM!
Egyetlen egy dologra vágytam igazán, se többre, se kevesebbre. Az ágyamra. A saját ágyamra. Nem egy kanapéra a backstageben, nem egy hotel kényelmesnek ugyan nevezhető, de azért otthoninak mégsem hívható ágyára, a sajátomra minden előnyével, s hátrányával. S a rengeteg előnye mellett mi volt az igazán kimagasló hátránya? Az, hogy még jelen pillanatban is több tíz kilométerre volt tőlem, s ez több mint frusztráló volt.
Hivatalosan a fiúk a turnéjukat már július végén befejezték, de S.O.S. módban, kisegítve Európa egyik legnagyobb, s legnevesebb fesztiválját utolsó pillanatban még elvállaltak egy koncertet Budapest szívében, így elérve azt, hogy a helyszín legnagyobb színpadjának nem kellett üresbe tennie magát a fesztivál kellős közepén, egy vasárnap este. Ez mind szép és jó volt, de az elmúlt 8 hónap szünet nélküli utazásai nem csak őket készítették ki, de a stábot is körülöttük. Igen, imádták, amit csinálták, s igen én is szerettem a munkámat, ami az esetek többségében nem érződött munkának, de most valahogy az utolsó idegszálaim kezdtek elvékonyodni. Minimum egy hét technika mentességre volt szükségem, minden csörgő, zajoló, információt akaró kütyütől el akartam zárni magamat, ha kell egy térerőmentes sötét pincébe. Nekem az is megtenné, most már tényleg.
- Ez most komoly? - sétáltam a busz elejébe, meglátva, hogy az előttünk lévő útszakasz összes sávja le van zárva. Alap esetben ez nem ennyire idegesítene fel, de miután visszaértünk Magyarországról, gépünk le se szállhatott a megadott reptéren, mert az a hely teljes blokk alatt volt, így egy 300 kmre lévő helyszínre irányítottak minket, ami további plusz utazást indikált számunkra. Olyan nagy kérés lett volna az univerzum számára az, hogy adjon nekünk egy kis pihenő időt? Csak egy kis nyugtot. - Sose fogok hazaérni. - ráztam meg a fejemet, majd inkább levágódtam a sofőr melletti lépcsőre, s arcomat tenyereimbe temetve egyszer-egyszer felpillantottam a meg nem mozduló kocsisorra előttünk.
- Az iroda közelebb van. - kezeit a vállamra helyezve került közelembe Theo gyanítom leguggolva mögém, s habár masszírozásával gondolom könnyíteni akart a helyzeten, segíteni nem segített vele. - Míg ki tudsz kerülni ebből a masszív dologból, tedd meg... s vigyél minket az irodához! - mondta Theo a sofőrnek, aki egy pillanatot sem hezitálva manőverezett ki az addig a pillanatig éppen meg nem szilárdult tömegből.
- A saját ágyamat akarom. - motyogtam magamban morcosan, s elengedve magamat hagytam, hogy Theo karjaiba hulljak, legalábbis reméltem, hogy el fog kapni, de ha a földön hevertem volna se zavart volna, most már minden mindegy volt, tényleg.
- Én is, hidd el. - karolt át kedvesen. - Én is... - simogatva a karomat próbált vigasztalásokba ringatni, de testem már minden ellen tiltakozott. Kimerült voltam, a fizikai fájdalom határáig kimerült.
- Áramszünetet, komolyan! - s abszolút naivság volt tőlünk azt hinni, hogy amint felköltözünk a manchesteri irodánkba nyugtot kapunk, s megpihenhetünk egy kicsit egy azért sokkal otthoniasabb helyen. Minden megtörtént, csak a megnyugvás nem.
- Hányadik kávédat iszod? - kérdezte Adam, miközben épp letettem a telefonomat a fülesemen, de tabletemről még éppen nem szakítottam el a figyelmemet.
- Nem tudom, de kb. Semmit sem számít. Itt állva el tudnék aludni, istenemre esküszöm... - forgattam a szememet, s újabb poharamat dobtam a kukába. - … ezek a készülékek pedig fel akarnak robbanni. Szerintem megérezték, hogy a városban vagyunk. - ráztam a fejemet. Mintha nem éppen most értünk volna vissza egy turnéról, s a kimerültség nem éppen az idegösszeroppanás felé tolt volna mindannyiunkat.
- Egyáltalán ezek az emberek honnan tudják a telefonszámomat? - Theo is állandóan a telefonján volt, egyszerűen túl rendes volt ahhoz, hogy ne vegye fel valaki hívását, inkább végigszenvedte a beszélgetést, a lehető legneveltebben, de kinyomni igen ritkán nyomott ki bármit is. - Meg ezek az emailek is? Honnan az égből kerülnek hozzám? - kérdezte ingerülten, s kezéből az asztalra repült egy halom papír, amit éppen csak most nyomtathatott ki. Ritkán láthattuk őt így kiborulva, de ez a bezártság, s az, hogy igen nehéz lett volna hazakerülnünk még erről a helyszínről is, vele sem kivételezett.
- Szerintem jobb lesz, ha mindannyian megpróbálunk lenyugodni! - Adam tűnt a legtürelmesebbnek most hármónk közül, talán ő már belépett egy olyan közegbe a lelkével, ahol semmi, s senki nem tudta megzavarni. Irigyeltem őt.
- Megnyugodni? - kínosan kacagtam fel, s rövid választ pötyögtem be a soron következő emailre előttem. - Ezt talán próbáld megértetni a BBC1 Radio embereivel, akik nem szakadnak le rólam... egy pillanatra se! - toltam képébe a tabletet.
- Jó... én feladtam! Nem érdekel! Mindenki menjen oda, ahova gondolom! - Theo konkrétan már üvöltött a telefonjával, ami tényleg szokatlan volt, majd az a készülék ezt követően egyenesen repült a szoba legtávolabbi sarkába.
- Ha elkezdesz üvöltözni azt hiszed úgy könnyebb lesz? - bukott ki belőlem, teljes lelki békével leülve az asztal mögé. Igazából fel sem vettem szavait, egyszerűen csak úgy éreztem meg kell jegyeznem viselkedését.
- Én nem üvöltözök! - kérte ki magának... üvöltözve.
- De Theo, pontosan azt teszed! - bólogattam, orrnyergemet megmasszírozva. A manchesteri közlekedés nem igazán akart a mai napon funkcionálni, s így konkrétan ez volt a legbarátságosabb hely, ahova egy időre "be tudjuk záratni magunkat". - Csakhogy ezzel nem érsz el semmit! Szerinted én örülök, hogy alvás helyett még mindig dolgozok? Miattatok teszem, szóval igazából hálásnak kellene lenned! A túlórázás fogalma már rég nem megfelelő szó erre. - ráztam a fejemet.
- Hálásnak lenni? Hát ez a dolgod! Nem? - állította elém kérdését, mire konkrétan az egész szobában megfagyott a levegőbe. Azt hiszem mire kimondta rájött, hogy ezt nem kellett volna.
- Tudod mit Theo Hutchcraft? Baszódj meg! - néztem mélyen a szemébe, ahogy ellöktem magam az asztaltól, s a teljes mindenségemet az asztalon hagyva indultam meg az ajtó felé. Eddig tudtam tolerálni a hirtelen dívává alakult perszónáját.
- B. ! - szólt utánam, de ahogy egyik fülemen be, úgy a másikon ez ki is ment. Túl sok időt töltöttem most már velük, s a percek teltével a produktivitás aránya drasztikusan csökkenni kezdett fordított arányosan.
- Szabadságra mentem, hagyjatok! - emeltem magasba kezeimet, nekik háttal, majd egészen hálás voltam, hogy szabad levegőre érhettem attól függetlenül, hogy gyűlöltem az esőt, majd éppen sikerülve elkapva egy buszt, amin konkrétan évek óta nem ültem, így vagy úgy de végül sikerült hazaérkeznem.
Semmilyen cuccom nem volt nálam, mindenem valahol Manchester különböző pontjain pihent egy-egy csomagtartó mélyén, de ez érdekelt a legkevésbé. Egyedül voltam, csendben. Senki sem zavarhatott, senki sem kereshetett, ezért is volt olyan fenséges érzés, amikor egy kiadós zuhanyzás után arccal előre eshettem bele végre a saját ágyamba. Soha rosszabb érzést senkinek. A világnak muszáj volt nélkülöznie engem az elkövetkezendő legalább 24 órában, utána talán hajlandó leszek foglalkozni a történésekkel, addig nem... addig én az ágyamból ki sem fogok kelni, ez biztos.
Túl naiv voltam. Megint.
Egybefüggően sikerült legalább 7 órát aludnom, s habár ez már kezdetnek nem volt rossz, a szervezetemnek legalább ennek a kétszeresére volt szüksége, csakhogy álomtalan békés alvásomat félbeszakította egy kegyetlen dolog. A csengő. Ami az elmúlt 3 percben szüntelenül csengett. Felemelve fejemet a párnáról konstatálnom kellett, hogy hajnali 4 volt, de ez úgy látszik az érkezőt nem zavarta. Fejemre húzva a párnát matracomba ordítottam. Az érkező továbbra sem tágított. Ha lett volna egy légpuskám minden bizonnyal azzal mentem volna ajtót nyitni. Nagy nehezen kikászálódva az ágyból magam köré tekerve köpenyemet, fejem tetejére csavarva egy zavaros csomóba a hajamat indultam meg a bejárati ajtó felé. Utam kb. fél perce alatt több, mint 10 gyilkossági jelenetet láttam a szemem előtt leperegni... s ekkor kinyitottam az ajtót.
Az ajtófélfának támaszkodva, az éppen csak ébredező, világosodó ég hátterével állt ott előttem Theo, közvetlenül a járdám mellett pedig egy látszólag fullra pakolt terepjáró is ott pihent mögötte. Több mint abszurd volt a látvány. Valószínűleg ezért is csapódott be kezeim által az ajtó abban a pillanatban, ahogy a kép elért az agyamig, s fel tudtam fogni azt.
- B.! - hallottam Theo hangját az ajtó túloldaláról.
- Kicseszett hajnali 4 óra van Theo... az isten szerelmére! - a testem konkrétan azt hitte, hogy ez az egész csak egy átverés, s nem éppen most rángattam őt ki hajnali 4kor az ágyból konkrétan a semmiért.
- Ugye ez csak egy vicc? - őszintén örültem volna, ha a becsapódó ajtó legalább a szájára is lakatot tett volna, hát nem tett.
- Ugyanezt kérdezem én is. - motyogtam magamban számára nem hallhatóan, majd nem foglalkozva azzal, hogy ő kint van indultam vissza az ágyamba, s amint éppen visszaestem abba ő a csengőre újfent ráfeküdt. - Jézus Isten! - ordítottam el magam frusztráltan. - Azért vettem ezt a kicseszett ágyat, mert aludni akarok benne... de ahogy így haladok egy múzeumba is kiállíthatnám! - sisteregtem magamba beszélve, majd kibújva köpenyemből az első dolgot magamra kaptam, amit elértem kezeimmel, s úgy sétáltam újfent az ajtóhoz. - Ha még egyszer hozzá mersz nyúlni ahhoz a csengőhöz esküszöm Theo.... !- vágtam ki az ajtót előtte, majd ennyivel be is engedve őt én megindultam a konyhába, s automatikusan benyomtam a kávéfőzőmet, s a "feldugom a seggedbe" részt inkább megtartottam magamnak.
- Jó reggelt! - követett szorgosan a konyhába.
- Se jó, reggelnek meg semmiképpen sem reggel... ez még HAJNAL! - meredtem rá levegővétel nélkül.
- Szeretnék bocsánatot kérni! - nem kertelt egy percet sem, de engem ez nem hatott meg.
- Ha hagynál aludni... akkor minden el lenne felejtve, komolyan! Elment az eszed? - néztem rá, amint éppen megpillantottam újra az órát, ami továbbra is fájdalmasan koránt mutatott.
- Amit bent az irodában mondtam, nem gondoltam komolyan B.! - nem hagyta annyiban a dolgot.
- Figyelj... mindannyian kimerültek voltunk, én továbbra is abban az állapotomban vagyok, szóval idd meg a kávédat, hogy ezután haza tudj vezetni, s felejtsük is el! Amúgy meg... igazad volt, nekem tényleg az a dolgom! - s nyújtózkodva egy kicsit levettem két bögrét a polcomról, amik legalább 3 hónapja nem is voltak használva.
- B.! Én tényleg bocsánatot szeretnék kérni! - jött egyre közelebb hozzám.
- Ohhh Theo... - nevettem fel kínosan, s arcomat tenyerembe temetve, kitérve előle elvettem a kész kávét a főzőjéből, s a bögréinket feltöltöttem azzal. - … inkább idd a kávédat! - nyújtottam felé a bögrét.
- B. Én komolyan gondoltam! - fogadta el a hajnali energia nedűt.
- Theo, én is! - emeltem ajkaimhoz a bögre szélét, s el nem tudtam képzelni, hogy miért ragaszkodik még ennyire ehhez a dologhoz.
- Hallani akarom azt, hogy... nem haragszol rám! - lépett igen közel hozzám, egy pillanatra még az ütő is megállt bennem. Túlságosan közel volt hozzám, főleg így kora reggel.
- Nem tudom, hogy valaha meg tudom-e bocsájtani azt, hogy... - kezdtem bele, s szabályszerűen láttam, ahogy arca hófehér lesz, hullafehér. - … rohadt hajnali 4kor kikeltettél az ágyamból! - szürcsöltem egy keveset a kávémból, miközben farkasszemet néztem vele, s gyanítom egészen kevés kellett ahhoz, hogy abban a pillanatban félre ne nyeljen, pedig talán megérdemelte volna.
- Oh te nőszemély! - rázta meg fejét, s szó nélkül karjaiba zárt. S nem, nem zavart ez, mert ölelése legalább olyan kényelmes volt, mint takaróm, s ágyam puhasága, talán még egy kicsit jobb is volt azoknál, különlegesebb mindenképpen.
- Azt esetleg elmondod, hogy hova készülsz azzal a terepjáróval? - pillantottam fel szemeibe úgy, hogy közben mellkasán pihentem.
- Hova készülünk, mi ketten. - javította ki mondatomat, mire muszáj volt újfent elnevetnem magam.
- Én az ágyamba, ebben biztos lehetsz... hogy te hova mész, az már nem az én dolgom! - emeltem magam elé kezeimet miközben egy kicsit eltávolodtam tőle.
- Meglepetés, hogy hova megyünk! - kacsintott rá zsiványan, mintha meg sem hallotta volna azt, amit éppen az előbb mondtam neki.
- Te beszedtél valamit? - gondolkoztam hangosan, s nem igazán hittem el, hogy tiszta az elméje, de tényleg.
- Na B., ne csináld már! - virította meg ajkain, azt a huncut mosolyát, melyet, ha bevetett a lányoknál, konkrétan bármire hajlandóak lettek volna neki. Csakhogy rajtam ez a dolog nem működött, én immunis voltam erre.
- Szabadságon vagyok, mondtam már! Még legalább a következő 24-28 órában! - gondolkoztam hangosan majd ellépve előle kinyitottam a hűtömet, s csak remélni tudtam, hogy van még benne valami ehető. Egy kis doboz sajt snack, még éppen ehetőnek tűnt ott bent. Tévedtem. Könnyen tértem át így valami száraz rágcsára. - Utána elérhető vagyok, addig nem. Senkinek, s semminek! - ráztam a fejemet vigyorogva, s felkapva egy almát kezdtem azt feldarabolni a konyhapulton, hisz míg itt volt legalább lefoglaltam magam ezzel, az evéssel.
- Esküszöm, hogy nem fogod megbánni! - sétált mögém, testével egészen az enyémhez simulva, s úgy "segített" feldarabolni az almámat. - Ígérem B.! - suttogta a fülembe ajkaival érintve érzékeny bőrömet.
- Theo!- hunytam be a szememet, több mint erősen rászorítva a kés nyelére. Mély levegőket kellett vennem, nem túlzottan feltűnően. Mély levegőket.
- Naaaa... B.! - simította meg szabad vállamat egyetlen egy ujjával. - Kérlek! Nagyon jó móka lesz! Hadd engeszteljelek ki! - s nem, nem tágított fülemtől ajkai vészesen közel pihentek nyakamhoz, s éreztem ahogy lábaim elgyengülnek alattam, s ez ő jól tudta. Ezért kezdett el óvatosan nyomni csípőjével a pulthoz engem. Megszűntem létezni. - Kérlek! - mondta ki újra, mire nyakam kérésére oldalra dűlt, megfeszülve ott előtte.
- Nincs semmim. - motyogtam az igen kevés értelemmel rendelkező mondatomat.
- Én itt vagyok, ez a lényeg! - csókolt a nyakamba majd egyik pillanatról a másikra eltűnt mögülem, s ha nem támaszkodtam volna, akarom mondani kapaszkodtam volna ekkor már két kezemmel a márvány pultba, akkor minden bizonnyal összeestem volna. Reakcióm megnevettette. Kuncogott mögöttem.
- Reggeliznem kell! - jelentettem ki teljesen váratlanul, valószínűleg csak azért, hogy mondjak valamit, s ne csak kukaként álljak ott megsemmisülve.
- Nekem is! - értett egyet, de hangjában volt valami többletjelentésű dolog.
- Jó. - bólintottam, s fordultam is volna a hűtőmhöz, amiben jól tudtam, hogy semmi ehető nincs amúgy, csakhogy az alakja elállta az utat ugyanis rádiómhoz nyúlva akarta beüzemelni azt, s mikor sikerült neki szabályszerűen felsírtam a dalon. Ők voltak azok. Az egyetlen, az utánozhatatlan Hurts együttes Ready To Go száma csendült fel a kis hangszóróban.
- Most elmegyek... s sírok egyet a sarokban! - mutattam teljesen komoly arccal a legközelebbi sarokra.
- Azt csak hiszed! - kapta el nevetve derekamat, s úgy kezdett a ritmusra táncikálni hajnalok hajnalán velem a konyhámban a saját dalukra. Ha akartam volna, se tudtam volna ellenkezni. A sírás, s az őszinte nevetés közötti igazán erős mixet viszont nagyon tehetségesen sikerült bemutatnom neki, ahogy belemenve játékába táncoltam vele, mintha nem lenne holnap, s talán tényleg nem volt.
- Most már... kész vagy, hogy induljunk? - simította fülem mögé a kósza hajtincsemet, konkrétan a dal címét elismételve nekem.
- Erre inkább... nem is reagálok! - ráztam a fejemet nevetve, s el nem engedve a kezét indultam meg a kijárat felé úgy ahogy voltam. Ő győzött.
Ő pedig nem volt hajlandó megosztani velem, hogy hová is. Magabiztosan tudott titkot tartani, s erre nagyon büszke volt. Én pedig miután reggelihez juttattam szervezetemet egészen bele is nyugodtam a tudatlanságba ugyanis míg Theo vezetett az egyre zöldebbé váló angol környezetben addig én álomba szenderültem, s ő ezt nem bánta, s hozzá tette bőven van ilyenre időm.
- Igazából csak a végtelenségbe, s tovább szeretnél velem kocsikázni, ugye? - tettem fel kérdésemet, amikor megébredtem még mindig a kocsiban, s amikor szabad tenyere az én combom belsején pihent. Hangomtól megijedt, s el akarta rántani kezét, de én megakadályoztam. Saját kezemmel fedtem le az övét, jó helyen volt az ott, ahol pihent eddig is.
- Lebuktam! - vakarta meg halántékát mosolyogva, s igen éreztem, ahogy örült annak, hogy nem zavart még ott sem az érintése. - De mindjárt odaérünk, ígérem... csak egy kicsit legyél türelmes! - fordult felém kedvesen.
- Több mint 8 hónapot töltöttem veletek összezárva egy huzamban, a türelem a középső nevem lett, elhiheted! - kacarásztam, majd ujjainkat szépen lassan összefűztem combomon.
- Még szép, hogy elhiszem! - ismerte el. - Máshogyan honnan tudnám, hogy mi lesz a tökéletes hely, ahova hozhatlak téged? - tette fel nekem a kérdést, s ekkor lefordult az aszfaltról, hogy utunkat egy kis földes úton folytassa.
- Na jó... fogalmam sincs, hogy mire készülsz Hutchcraft! - ráztam a fejemet, s ekkor a sok-sok fa takarásából egy kis barátságos épületkomplexus bukkant elő... egy valódi farm.
- Te jó ég, te jó ég, te jóóóó ég! - s mint egy gyerek úgy kezdtem ott sipákolni az anyósülésben mellette, nem foglalkozva azzal, hogy a biztonságiöv visszatartott mindenfajta mozgástól. Egy pillanat alatt tűnt el testemből a fáradtság utolsó szikrája is, miközben lelkemben könnyedén váltam újra gyerekké.
- Látod... figyelünk rád, még akkor is, ha néha azt gondolod, hogy nem! - parkolt le a ház előtt, s konkrétan mire kihúzhatta volna a kulcsot a helyéről én már szinte kiestem a kocsiból olyan hevesen löktem ki az ajtót.
Igen, pontosan erre volt szükségem. Semmi másra, nem is az ágyamra már, hanem erre. A természetre, a kicsikori emlékeimet, legbékésebb éveimet felidézve egy helyre, ahol a lelkem, s testem is egyaránt megpihenhet, mert mindkettő megérdemelte már. Egy lépést is alig téve bokámhoz, egy barátságos kis szőrcsomó rohant, amihez leguggolva kezdtem azt simogatni boldogan.
- Szóval megérkeztetek! - a kis kutyus igazán örült az érkezésünknek, s gyanítom a közelben a gazdája jelenhetett meg.
- Jim! - hangzott el Theotól a szívélyes köszöntés, s szemem sarkából láttam, ahogy ismerősét köszönti, mert ez egyértelmű volt, hogy ismerték egymást.
- Régen láttuk már egymás, nem igaz? Örülök, hogy hívtál minket! - veregette meg Theo vállát az idősebb ember, mire én is lassan felegyenesedtem. - Szóval ő a hölgyemény, akiről meséltél! - mondta rám nézve kedvesen.
- Igen, ő B.! - mondta, s én kezet nyújtottam illemtudóan, mire a férfi ölelésbe rántott rögtön.
- Örülök, hogy megismerhetlek végre! - köszöntött.
- Én is?! - nem egészen tudtam, hogy ezt most kérdeztem-e vagy kijelentettem, egyfajta érzelmi sokkban voltam. - Elnézést a kinézetemért, de valaki... - ekkor Theora mutattam, aki felvont szemöldökkel nézett engem sunyin. - … hajnalok hajnalán rángatott ki az ágyból. Nem igazán volt lehetőségem tükörbe nézni, s emberi formába hozni magam! - nevettem el magam, s új copfba fogtam hajamat mert éreztem, hogy az előző egészen meghalt már.
- Szerintem csodálatosan néz ki! Természetesen gyönyörű! - ismerte el bókolva.
- Kettő egy ellen, szerintem mi nyertünk! - kacsintott rám Theo.
- 2 hete beszéltünk utoljára, nem tudtam, hogy mikor fogtok érkezni így... most még ha megbocsájtottok meg kell etetnem a lovakat, de utána körbe vezetlek titeket a farmon! - mondta a felelte.
- Szívesen segítek! - ajánlottam fel neki.
- Nem szükséges! - rázta a fejét. - Megoldom én gyorsan, s utána a tiétek vagyok.
- Komolyan, szívesen segítek! - ismételtem el izgatottan, olyan régen volt már lehetőségem arra, hogy ilyen természetes környezetben legyek, hogy minden pillanatát ki akartam élvezni. Nem tudtam Theo mire készül itt, de minden pillanatot meg akartam élni. Mióta földet ért itt a lábam azóta legalább 10 évet fiatalodtam, mindezt kb. 5 perc alatt, s ezt az érzést nem akartam megszakítani, egy pillanatra sem.
- Szóval... komolyan, ezt az egészet hetek óta tervezed? - fordultam felé, mikor már csak kettesben sétáltunk a lovaink hátán.
- Lehet. - nézett rám, de arcán az érzelmek nem voltak túl, hogy is mondjam nyugodtak.
- Első dolog, amiben Theo Hutchcraft nem a legjobb... a lovaglás! - nevettem el magam, s nem tudtam visszafogni magam, kitört belőlem a kuncogás látványától. Olyannyira meredt volt a tartása, hogy egyszerűen nézni is fájdalmas volt, meg persze vicces.
- Nevess csak nyugodtan! - fintorgott rám nézve.
- Nem bántalak, miért bántanálak? - kérdeztem tőle, majd közelebb kerülve hozzá simogattam meg az ő szépségét is, majd egy kis után az ő lábát is. - Csak ne olyan meredten, ez a szépség nem fog bántani, s hidd el mindkettőtöknek jobb lesz, ha engedsz egy kicsit magadból! - pillantottam rá bátorítóan. - Ő megérzi, ha félsz... mutasd azt, hogy bízol benne, s hidd el sokkalta jobb lesz úgy, kényelmesebb! - mellette haladva szépen lassan adagoltam neki az információkat. - Érezni fog téged, engedd át magad neki! Okos lány ő! - s szabályszerűen ujjaim alatt érezhettem, ahogy az okos lány is megnyugszik, csakúgy, mint Theo. Talán még egy mosolyt is felfedezhettem az arcán. - Ugye, hogy nem olyan vészes ez? - kérdeztem tőle.
- Azóta tudom, hogy elhozlak ide, miután egy nap talán Rómába érkezésünk előtt elaludtál a buszban, s álmodban Napsugárról beszéltél. Mintha nem is álmodtál volna, hanem a valóságot élted volna meg valahol máshol! - mesélte egészen elcsodálkozva. Napsugár az első lovam volt, még egyszer odahaza vidéken, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. - Olyan békésnek talán sosem láttalak, olyan boldognak! - elevenítette fel emlékeit.
- Néha azért tényleg hiányzik a vidék... ez az egész. Hallod a csendet? - tártam szét karomat. - Ez az, amit Manchesterben vagy sehol máshol nem kapsz vissza, sehol máshol csak itt! Hihetetlen, de egy idő után kezdek allergiás lenni az emberekre, bármennyire is jól titkolom! - nevettem fel.
- Bármennyire is meglepő, de el tudnálak képzelni az állatok között, kint a kertben a farmon! - játszott el a gondolattal, s egészen ügyessé alakítva tartását, mintha profi lett volna úgy ült a lovon.
- A világ legfinomabb kecskesajtját csináltuk apáékkal, még szinte pontosan benne van a fejemben az egész! - idéztem fel emlékeimet, elmosolyodtam.
- Megnézzük mit tehetünk ez ügyben a háznál! - biccentett oldalra a fejével, s nem is olyan messze egy ismeretlen farm rajzolódott ki előttünk.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza értetlenül. - Nem értelek! - néztem rá furán.
- Megnézzük mit tehetünk az ügy érdekében annál a háznál... a házadnál! - mutatott pontosan a házra.
- Ez ugye egy vicc? - állítottam meg a lovat magam alatt, s ő is így tett.
- Nem, nem vicc. Adammel együtt elintéztük neked ezt, mert megérdemled, tényleg. Az elmúlt évek szakadatlan munkája után ez a legkevesebb, amit adhatunk, s mielőtt megszólalsz, hogy nem fogadod el... már a neveden van a dolog, az egész el van intézve! Egyetlen egy dolgot remélek csak igazán! - szavai hallgatva egyszerűen belém is belém fagyott a mondani, ami igen nagy szó volt. Szerettem, s tudtam beszélni, rengeteget.
- Mit? - bukott ki belőlem a kérdés, szinte teljesen tudattalanul.
- Az, hogy... számomra is lesz hely a házban... a házadban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése