Sziasztok! El sem hiszem, hogy megint volt egy kis időm, így hát írtam nektek! Remélem ismételten szívesen fogadjátok a Theos történetemet, ami egy kedves barátnőm kívánságára készült. Ő az, aki annyi sztorialappal ellát engem, hogy el sem tudjátok képzelni, s csak remélni tudom, hogy ezúttal is teljesíteni tudtam az elképzelését úgy, ahogy ő azt megérdemli! Jó olvasást egyébként Mindenkinek, s jó hétvégét! Dorka
Szavak száma? 3772
Az, hogy káosz volt az irodában, az enyhe kifejezés volt. Valószínűleg a teljes univerzum a mai nap ellen szövetkezett, s nyilván nem érdekelte őt az, hogy péntek volt. Egy ideje már nem is ismertem a pénteknek, azt a felszabadító jelentését. TGIF - Köszönöm Istenem, péntek van. No én ebben az esetben semmit sem tudtam köszönni a jó Istennek. A héten minden napot hétfőnek éltem meg, úgy az alapból hétszer 24 óra is kevés volt ahhoz, hogy mindent úgy elintézzek, ahogy kellene. Fel kellene találni a klónozást, de most már tényleg! Belemerülve egy fesztivál szerződésbe, miután éppen csak letettem a telefont a fotóssal, aki jövőhéten fotózza a fiúkat a csendet egy hatalmas éles hang törte meg. Theo hapcizott. Nem kicsit, nagyot.
- Távozz sátán! - emeltem fel a fejemet, s tartottam magam elé az ujjamat. - Ha megfertőzöl komolyan mondom... felmondok! - néhány pillanatnyi pihenést megengedve magamnak felálltam székemből, s kis irodai minihűtőmhöz sétálva kivettem belőle egy frissítő smoothiet. Lehet valami keményebbel kellett volna próbálkoznom, de egyelőre jónak tűnt ez is.
- Nem mersz felmondani! - nevetett fel, s elterült a kanapén.
- Ne játssz a tűzzel Theo! - dűltem a hűtőnek lazán, szemöldökeimet magasba emelve.
- Hiányoznánk neked, jól tudom! - mondta magabiztosan mire igen mélyről jövő kacagás tört ki belőlem.
- Hát hogyne! - forgattam a szemeimet. - A heti kétszeri pszichiátria közeli élmények, a 30 órás munkanapok, értetlen üzlettársak... minden lány álmai! - jegyeztem meg szarkasztikusan vigyorogva, mire ő ezúttal a hapcizást köhögésre váltotta, nyilván kezét elsősorban nem tette szája elé. - Mondom Theo... menj haza! Pontosan azt sem értem, hogy még miért vagy itt!? - mondtam végigmérve elfekvő, köhögő testét. Nem tűnt valami fényes állapotnak, amiben éppen volt.
- Mert például várom a barátnőmet, hogy elvigyem péntek este vacsorázni? Tudod... valami ilyesmit csinálnak a normális párok! - jegyezte meg próbálva grimaszolni, de látszott rajta, hogy szimplán a fekvésből felülés is nehezére esett.
- A normális párok nem dolgoznak együtt! - nevettem el magamat.
- Ott a pont! - próbált felnevetni ő is, de hangja eléggé rekedtes volt. Ez kellett még ide, egy beteg Theo. Még szerencse, hogy a hétvégéjük szabad, így hát előre látva, hogy az én hétvégém nem lesz szabad, hiszen ebből az emberből ki kell kúrálnom a lehető leggyorsabban minden rosszat, amit sikeresen összeszedett valahol. Az, hogy én meg megbetegedjek tőle szóba sem jöhetett, egyszerűen nem volt opció.
- Theo... én tényleg értékelem a szolidaritásodat, hogy próbálsz itt támogatni engem lelkileg, de hidd el mindenkinek jobb lesz, ha most te fogod magad szépen beülsz egy kocsiba és hazamész, veszel egy forró fürdőt majd ágyba vágod magad! - néztem kitartóan őt, láttam neki nem tetszett ez az ötlet, mint amennyire nekem.
- De B... - hajába túrva próbált ellenkezni nekem.
- A kocsid már mindjárt itt van! - ráztam meg telefonomat a kezemben.
- Félelmetes a multifunkcionális működésed! - hunyorgott rám zsiványan.
- Kb. Csak így lehet ezt az ipart túlélni... meg téged! - mosolyogtam rá csábosan.
- Tudja kisasszony, az ilyenekből bajok lesznek! - állt fel helyéről, s próbált megközelíteni, de én mielőtt közel ért volna hozzám kitértem előle.
- Abból lesz baj, ha ez az egész elfajul! - mutattam rá, próbálva kiemelni ezzel jelenlegi állapotát.
- Elfajulhatna! - emelgette a szemöldökét ő is, s végül az asztal két oldalán álltunk meg, egymással szemben.
- Gyanítom lázas is vagy, mert már félrebeszélsz! - vágódtam le székembe, s úgy pillantottam fel rá. - A kocsid megérkezett! - mutattam a telefonomra, aminek képernyőjén az értesítő abban a pillanatban villant fel. - S amennyiben nem szeretnéd mostantól magatoknak intézni a papírmunkát és egyebeket, akkor szépen fogod magad, s levonszolod a parkolóba a formás kis seggedet, beülsz a kocsiba, s hazaviteted magad! - pislogtam rá szüntelenül kedvesen, mintha csak egy mesét mondtam volna neki, pedig ez most tényleg halál komoly volt.
- A főnökasszony nem viccel. - jegyezte meg, s közelebb hajolt volna egy csókért, de én elrúgtam magam hátulra, a meg nem betegedést komolyan gondoltam.
- A főnökasszony dolgozna, ha hagynák. - néztem ekkor rá ismét.
- De azért ugye hazajössz ma? - adta be derekát, s szépen lassan meg is indult az ajtó felé hátrálva. Értékeltem, hogy valahonnan megjött az esze.
- Szándékomban áll... - bólintottam, s egy távoli csókot dobtam neki, majd addig integettem neki mosolyogva, míg ki nem lépett az irodából. - … végre! - jegyeztem meg, majd az ablak felé indulva kis szellőztetés után, remélve, hogy a felgyülemlett bacilustanyát kiengedtem az ablakon ültem neki a temérdek munkának... ismét.
S így, hogy magam társaságában voltam némileg egyszerűbb is volt valós munkát elvégezni, nyilván a folyton fel-felvillanó telefonom képernyője nem egyszerűsítette meg a dolgokat, de végülis azt meg el tudtam tenni egy fiókba, szóval minden megoldható volt. A privát számomon Theo bombázott folyamatosan képekkel, illusztrálva, hogy éppen mit csinál. Konkrétan, mint egy tizenpáréves gyerek úgy játszott az emojikkal, s telefonja rajzlehetőségeivel. A kezdődő láza úgy látszik már az agyára is ment, de legalább tudtam, hogy megvan, s egy utolsó képet látva már ágyban is fekszik. Erre volt szüksége, nekem pedig arra, hogy ezen a pár szerződésen átrágjam magam anélkül, hogy a közepén felállva becsekkoltassam magam egy elmegyógyintézetbe.
Hajnali egy volt, amikor végre átléphettem lakásunk küszöbét, szabályszerűen nem hittem el, hogy ez az esemény megtörténik. Örömtáncot járta volna, ha nem lettem volna olyan fáradt, hogy konkrétan a lábaimat alig bírtam egymás után tenni.
Néma csönd volt a lakásban, csak az utcán elmenő egy-egy kóbor kocsi zaja volt az, ami zajt csapott. Óvatosan lépkedtem az emeletre vezető lépcsőkön felfele, nem akartam az alvó Theot felverni, hiszen tudom, hogy betegen az alvás egy kiváltságos állapot, s ő tényleg kezdett beteg lenni, s mielőtt még bármi nagyobb baj lett volna belőle jobb volt eléje menni a dolgoknak. Halkan nyitva közös hálószobánk ajtaját viszont Theo nem feküdt az ágyban... ez több, mint fura volt. Gondoltam mosdóba ment, így hát letéve cuccaimat a fotelbe kicsit már kevésbé óvatosan közelítettem meg fürdőszobánkat, s abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a fürdőszoba ajtaját az ütő állt meg bennem.
- Jézusom! - kaptam számhoz, s konkrétan, mintha a világ összes félelme az én mellkasomba bújt volna, s a fizika törvényei ellen harcolva rohantam a zuhanyzóba.
Theo konkrétan a zuhanytálcába kuporodva, hulla fehéren, vacogva a víz alatt feküdt, nem teljesen magánál lévő állapotban. Látványa félelmetes volt.
- Theo, Theo, Theo! - ütögettem meg az arcát gyengéden, remélve, hogy magához tér.
- Mi történt? - motyogta, de szerencsétlen nemhogy a szemét, de a száját alig tudta kinyitni.
- Ezt kérdezem én is, jézusom! - az egy dolog, hogy én elkezdtem remegni, de hogy ő úgy reszketett, mint a nyárfalevél az is biztos. Oldala alá nyúlva próbáltam én őt legalább felültetni, de testéből olyannyira elszállt már ekkorra az erő, hogy még ülni is képtelen volt.
- Megázol... - próbált elmosolyodni, vizes hajtincseim után nyúlni, de kezét alig tudta megemelni.
- Sshhhh, shhh! - ráztam a fejemet, s lecsapva a csapot megszűntettem a vízesőt, majd újfent egy remélhetőleg megtartható pozícióba ültettem őt. - Uram teremtőm, Theo! - arcát tenyerembe simítva olyan érzés volt bőrét tapintani, mintha nem is ő lenne. Teljesen fehér volt mindene, ajkai a gyönyörűszép húsos rózsaszín helyett most lilák voltak, szemei beesettek, s a kezdődő borostája is éppen nem, hogy szexivé tették, de még rendesen félelmetessé. - Nem kellett volna egyedül hazaengedjelek! - ráztam a fejemet, s éreztem ahogy ajkaim remegnek, a torkomban pedig az az égető érzés jelen meg, ami akadályozni kezdte a szimpla létezést is.
- Shhh, shhhh! - most ő mondta ezt, de azt is oly gyengén.
- Azonnal hívok orvost! Azonnal! - simítottam meg arcát, s mielőtt ellenkezni tudott volna én már felpattanva tőle rohantam ki a szobánkba, s előkotorva a telefonomat a táskám legaljából, amit úgy sikerült kiviteleznem, hogy a szoba közepére borítottam ki annak tartalmát, mert nyilván nem akadt rögtön a kezembe az a szerencsétlen készülék, hívtam a mentőket, s csak remélni tudtam, hogy kétségbeesett, remegő hangomból kitudták venni azokat az információkat, amik szükségesek voltak számukra. Az, hogy pánikoltam, az enyhe alábecsülés volt.
- Nézd csak Theo... kapaszkodj a nyakamba... megpróbálunk kimenni a szobába, jó? - guggoltam le elé, s minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető legösszeszedettebb formámat nyújtsam, s ne a lelkem őrülten pánikoló érzése üljön ki arcomra. Féltem. Őt így látni, nem embernek való dolog volt, senkinek sem kívántam azt, hogy a párját, de úgy általában egy másik embert is így lásson. Mintha az ő testét szabályszerűen elhagyta volna a lélek, s csak fizikailag lett volna ott előttem, s úgy is csak egy elveszett formában. Őrületesen vert a szívem, azt hittem, hogy mellkasomon keresztül ki fog szakadni.
- Annyira hülye vagyok, édes Istenem! - ráztam a fejemet, s majdhogynem sírva fakadtam, mikor elgyengült testét láttam elfeküdni az ágyban. Fájdalmai lehettek, mert habár eszméleténél ugyan nem teljesen volt, teste össze-összerándult, ezzel pedig engem is minden egyes alkalommal megijesztve. Eddigi átöltözési képességeimet suttba vágva, szó szerint szempillantás alatt húztam magamra valami száraz ruhát, s éppen beültem volna az ágyba, hogy Theo fejét ölembe vegyem, de ekkor csengettek. A mentők voltak azok.
- Nem kellett volna egyedül elengednem! - túrtam a hajamba, megtámasztva kezeimet térdemen. Adam a hátamat simogatta, de az éppen nem segített semmit.
- B, ezt te sem gondolhatod komolyan! - mondta nekem halkan.
- Látnom kellett volna, hogy nincs jól! - tört ki belőlem, meglehet több mint csúnyán.
- Egy tüsszentésből, s némi köhögésből nem feltétlen következik... ez! - próbált nyugtatni kedvesen.
- De akkor is... látnom kellett volna! Tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben! Figyelnem kellett volna arra a kurva telefonomra! Egy ideig folyamatosan üzengetett... majd az üzenetek alábbhagytak! Tudnom kellett volna! - kitörésem nyilván nem csillapodott egy pillanatra sem.
- B, nem vagy egy jós... okés? Én is nyilván azt gondoltam volna, hogy elaludt, mert az a logikus ilyenkor! Ne ostorozd magad, megértetted? - kapta el a kezemet, s ujjaimat tartotta magánál szorosan. - Theo a lehető legjobb kezekben van, hidd el... fel fog épülni! Nem kell aggódnod!- mondta.
- Pedig úgy elhittem, hogy amikor hazamegyek meglepem a hírrel miszerint jött egy magyarországi felkérésetek, úgy imádja azt az országot! - jegyeztem meg félig sírva, félig nevetve. Szörnyen nehéz volt a lelkem, egyszerűen teljesen elveszett. A lehető legdurvább jelenetek pörögtek le szemeim előtt, ezek után már nem tudtam ezt elkerülni.
- Gyanítom holnap reggel mindezt el is mondhatod neki... - mondta mosolyogva.
- Doktor úr! - s konkrétan se hall, se lát Dömötörként pattantam fel székemből amikor megláttam az orvost kilépni Theo szobájából. - Mit tud mondani?
- Mr. Hutchcraft szervezete nagyon erős, nem kell aggódni! Összeszedett viszont valami súlyos vírust, ami pillanatok alatt lerombolta a belső rendszerét! Erre nem lehetett számítani! Még néhány vizsgálatot elvégzünk rajta, de utána bemehetnek hozzá!
- Azt mondja rendbe fog jönni? - hallottam, hogy hangom úgy remegett, mint még soha.
- 1-2 hét pihenés és jobb lesz, mint új korában! - simította meg vállamat az orvos, s szemem ebben a pillanatban az ablakra tapadt, ahol a felhúzódó redőnynek köszönhetően láthattam Theo gyenge alakját.
- Édes Istenem! - kaptam számhoz, s őszintén örültem, hogy Adam ott volt mögöttem ugyanis lehet, ha nem lett volna ott én összeestem volna. Szörnyen legyengültnek tűnt, karjából, orrából mindenhonnan csövek álltak ki, talán még most rosszabbúl nézett ki, mint korábban.
- B., shhhh! - tartott biztosan Adam engem.
- Nincsenek fájdalmai kisasszony, ne aggódjon! - jegyezte meg az orvos.
- Iszonyatos így látni! - ráztam a fejemet, s éreztem ahogy könnycseppjeim legördülnek az arcomon szépen lassan, s ami kezdetben patak volt, hamarosan folyóvá változott. - S nem tudok mit tenni... érted Adam? - fordított meg, s hagyta, hogy mellkasába bújva adjam ki magamból a felgyülemlett ideget. - Nem tudom mit tennék nélküle, tényleg nem tudom...
S ahogy a orvos mondta kicsivel később mi is bemehettünk hozzá, s nekem eszem ágában nem volt addig a pillanatig elhagyni oldalát, míg újra nem hallom hangját. Konkrétan készen álltam volna szó szerint ágyához láncolni magamat, ha kellett volna. Megannyi minden suhant át a fejemben, hogy azt csak észben tartani is őrültség volt. Így legyengülve, szinte összetörve látni őt, úgy hirtelen a semmiből a világ legfélelmetesebb dolga volt számomra. Hatalmas nagy pofon volt ez az élettől, mintha azt akarta volna nekünk, hogy ne vegyük olyan biztosra azt a holnapi napot. S igen, a péntekem ennél szörnyűbb nem is lehetett volna. Tízezer hétfőt inkább, mint még egy ilyen estét. Félembernek éreztem magam miközben kórházi ágya mellett kisírt szemekkel figyeltem szépen lassan egyenletessé váló légzését. Egész akartam lenni, egész... s ehhez ő kellett.
Dúdolásra ébredtem. Ujjak apró játékára a hajamban. Észre sem vettem, hogy elszenderedtem. Megijedtem.
- Jó reggelt! - köszöntött egy rekedtes hang.
- Ne ijesztgess Theo! - emelkedtem fel szépen lassan, s arcára meredtem igen komoran, de látva gyenge mosolyát, nekem is muszáj volt azt viszonoznom.
- Láttam magam a tükörben... hidd el én is megijedtem! - hunyorgott rám bohókásan.
- Abszolút nem vagy vicces! - ráztam a fejemet, majd két lábra állva közelebb tudtam hajolni hozzá.
- De... az vagyok! - próbált bólogatni, de még az azért nem volt olyan egyszerű mutatvány számára.
- Komolyan mondtam Hutchcraft! Ha még egyszer ilyet mersz csinálni... magam gyilkollak meg! - néztem mélyen a szemébe.
- Akkor is ki leszek kötözve, mint itt? - kérdezte kíváncsian pajkos mosolyával.
- Le kell állnod a morfiummal... - nevettem el magamat, s grimaszolva adtam egy puszit neki, szigorúan a homlokára. Nyilván húzta a száját.
S igen, az elkövetkezendő két hétben szabályszerűen csak ő létezett számomra, saját magamat ápolónővé avanzsálva, nem ez esetben nem a szexi változattá, a tőlem telhető legtöbbet megtettem azért, hogy mihamarabb felépüljön. Még én se igazán hagytam el a házat, a telefonjainkat is offline üzemmódba téve, megalkotva a saját kis buborékunkat töltöttük a napjainkat. Muszáj volt felépülnie, ez nem volt mese. Még egy olyan szörnyű estét nem volt kedvem átélni.
- B? - besétálva az irodába az asszisztensem úgy pillantott rám, mintha szellemet látott volna.
- Még élek bizony! - mosolyodta el, majd örömmel fogadtam el fánkját, amit kínált nekem. - Végre valami íz! - nevettem el magam, hiszen az elmúlt két hétben az egészségesség netovábbját reprodukáltam a konyhában is, hiszen elsőszámú feladatom az volt, hogy Theo szervezete visszanyerje az energiát, amit olyan hirtelen, s gyorsan elvesztett.
- Hogy van Theo? - kérdezett rá kíváncsian.
- Már elég jól ahhoz, hogy kimerjem tenni a lábam az ajtón! De ma már muszáj volt bejönnöm! - jegyeztem meg, s indultam meg irodám felé.
- Nyugodtan maradj még otthon, ha úgy gondolod! Megbirkóztunk itt a többiekkel a dolgokkal...
- Abban nem kételkedtem! - jegyeztem meg, s még egy fánkot elloptam tőle ugyanis konkrétan a dobozzal együtt hozta be azt irodámba. Ismert engem.
- Minden elmaradt eseményt beszerveztünk a már meglévőek közé, de mivel a következő pár hét nem olyan őrületesen káosz, ezért nem volt akkora probléma! Még azzal a talkshow producerrel is sikerült kiegyezkednem a dolgot!
- Pedig ő hatalmas tuskó! - forgattam a szememet.
- Az! - értett egyet.
- Szuper! Szóval most bebunkerezek az irodámba, s lehetőleg senkit ne engedj be, magát Jézus Krisztust se... ha feltűnne, mondd meg neki, hogy várnia kell, mert el vagyok havazva! - mondtam neki, s végre kávémba is volt időm belekortyolni.
- Értettem! - bólintott. - Jó újra itt látni!
- Jó újra itt lenni!
S tényleg az volt. Habár nem volt szép ennek a két off hétnek a kezdete, s az első napok sem voltak túl fényesek, összességében elmondhatjuk, hogy szükségünk volt erre az egészre, bármennyire is groteszk ezt így kijelenteni. Abban a pár napban csakis mi ketten léteztünk a világunkban, s senki más. Az univerzum lehet nem lett volna ennyire kegyetlen velünk, ha időben észre vettük volna azt, hogy néha igenis meg kell állni a rohanásban, s szentelni kell magunkra egy kis időt, mert, ha nem... valóságos katasztrófa lesz a vége. S tényleg az lett. Egy szörnyű éjszaka.
- Dia... mondtam, hogy senkit ne engedj be! - jegyeztem meg fel sem pillantva a papírok közül.
- Tégy kivételt velem! - hallottam meg egy hangot, s mintha zár kattanást hallottam volna ezt követően, de nem vagyok benne biztos.
- Te meg mit keresel itt? - s igen, ezúttal már az érkező felé pillantottam. Theo volt itt. - Nem szabadna elhagynod a házat még! - ráztam a fejemet.
- Én másképpen vélekedek! - vágott vissza rögtön.
- Tudod, hogy ez pontosan nem érdekel! Addig a pillanatig, míg azt nem mondom, hogy kijöhetsz, addig ne is tégy úgy... nem szeretném újra átélni azt az estét, hallod? - kérdeztem tőle, s mintha nem is hallotta volna mit mondok szépen lassan sétált felém, s mire oldalra fordulhattam volna székemmel ő már mögém állt, s úgy kezdte masszírozni a vállamat.
- Nem kell aggódnod! - hajolt le a fülemhez, s suttogta úgy a szavakat nekem.
- Theoooo... -morogtam neki, de kezei vállamon annyira fenséges érzést keltettek testemben, hogy egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Nyilvánvaló volt, hogy az elmúlt két hétben a szexuális életünk az rendesen mellékvágányra volt téve, s a legtöbb amit tettünk az max egy ölelés, egy ártatlan csók volt.
Az utóbbi időszakban lelkemben felgyülemlett bizonytalanság érzését ez pedig csak kisegítette. Nem voltam biztos magamban, egyszerűen volt egy kellemetlen érzésem, melytől nem tudtam megszabadulni, hogy hogyan is kellhetek pont én neki? Hogyan? Miért? Bárkit megkaphatna, s kapott is már meg igen gyönyörű nőket, de én hozzájuk képest sehol sem voltam. Nem voltam se egy Dita Von Teese, se egy Lana del Rey... mégis velem élt, velem osztotta meg életét. Talán a betegsége már akkor felbukkant, mikor engem választott.
- Igen B? - kérdezte.
- Tudod, hogy dolgoznom kell! - jegyeztem meg, s igenis fájt kimondani, de ennek be kellett fejeződnie, s így vállamnál megragadtam 1-1 csuklóját.
- Nekem is... - jegyezte meg, s könnyen ellentmondva nekem kezeit ezúttal már nem vállamon, de egyre lentebb pihentette meg. - … téged! - s ekkor melleimen emelte tartásába.
- Theo, neked elment az eszed! - ráztam meg a fejemet, próbálva elnevetni az egészet. - A gyógyszerek tökretették az ítélőképességedet! - motyogtam.
- Te lennél a végső gyógyszerem! - engedett el, s könnyen elérte, hogy feléje forduljon székem, majd megragadva a kezemet magához felrántott.
- Tudod, hogy ez mennyire giccsesen hangzik! - forgattam a szememet, kerülve a tekintetét.
- Tudod mennyire izgató az számomra, hogy itt ülsz az irodában, igazi nagy főnökasszonyként? Egyszerűen ha kérnéd, konkrétan a lábaid előtt hevernék... szó szerint! - mondta ezt, s szépen lassacskán végigsimította oldalaimat, egyetlen egy centimet sem kihagyva, de én valahogy... mint egy cövek álltam előtte.
- Ohh Theo! - nem igazán voltam abban az állapotban most, hogy ezt így hagyjam megtörténni.
- Héé.... hééé... hééé B! Mi az? - s igen észrevette azt, hogy olyan "idegen" lettem vele abban a pillanatban, hogy ő konkrétan készen lett volna itt az iroda közepén magáévá tenni. A gyomrom diónagyságúra rándult össze. - B! Beszélj hozzám! - mutatóujjával elkapva államat tekintetemet sajátjához fordította. - Ugye nem az a butaság jár már megint a fejedben, ami a múltkor is? - vont kérdőre én pedig a lehető legügyesebben próbáltam elkerülni a tekintetét, nehéz volt, mondhatni lehetetlen. - Hihetetlen, hogy az a gondolat egyáltalán megszületik a fejedben! Először is... - néhányat lépve előre, ezzel engem hátrálásba kényszerítve elérte azt, hogy az asztalomnak ütközzek, majd könnyedén pakolt fel oda, szabad kezével pedig egyik combon alá nyúlva lábaimat is dereka köré fonatta, s combomat egy pillanatra sem engedte el. - … teljes emberi anomália az, hogy míg egy igen határozott, tökös üzletasszony vagy... addig itt... teljesen rossz gondolatok keringenek a fejedben. - mondta, mindvégig az én szemeimet nézve, konkrétan pislogni sem mertem.
- De... - mondani akartam volna valamit, de ujját ajkaim elé helyezte, ezúttal nem, nem engedte hogy beszéljek.
- Másodszor pedig... életemben nem kívánhatnék jobb, s odaadóbb társat nálad. Szerinted hogyan épültem fel volna ilyen sikeresen, ha nem lettél volna ott mellettem végig? - kérdezte, s míg combomon lévő kezével szépen lassan tolta fel egyszerű irodai ruhám, addig másik kezével tenyerébe vonta arcomat. - Csak szimpla létezéseddel erőt adtál... s életem legszörnyűbb hibája volt azt, hogy így megijesztettelek, tényleg sajnálom! - simította meg arcomat.
- Theo... - motyogtam halkan, de ő elnémított.
- Harmadszor pedig... a világ összes kincséért sem cserélnélek el téged, mert lélekben, s testben is megformálod az álmaimat! S meg ne merj szólalni, hogy ez túl giccses, s nyálas... úgy látszik igenis szükséged van rá, hogy halljad én pedig... szívesen mondom el neked, ha kell minden nap, s annak is minden órájában! - bújt a fülemhez, s minden egyes szavánál egyre lentebb, s lentebb húzta a bugyimat, s mikor azzal végzett keze ruhám hátán lévő cipzárt kezdte egyre lassabban lehúzni.
- Theo... - megfeszültem érintése alatt, egyszerűen nem tudtam hogyan reagálni minderre.
- A-a-a! Felejts is el most minden mást! S engedd el magad, hidd el... senki sem fog meghallani, mert egyedül vagyunk! - jegyezte meg, s ekkor mint egy ajándékot úgy bontott ki engem ruhámból, majd lesöpörve mindent asztalomról gyengéden fektetett ott végig engem. - Most pedig... miután füleid is hallhatták gondolataimat, imádatomat a testednek is bebizonyítom... mert ez.. - s ezzel konkrétan már csak egy magassarkúban voltam alatta. - … minden hódolatot megérdemel, s akarom, hogy elhidd! Képes vagyok bebizonyítani neked ezt! - hajolt felém, s ajkaimat végre sajátjaival kényeztette. Ki voltam szolgáltatva neki, meztelenül feküdtem alatta, de ahogy ujjaival, s ajkaival bejárta testem minden egyes porcikáját ez valahogy fel sem tűnt.... öltöztetett az ajkaival.
Nem volt mohó, nem sietett sehova. Minden egyes porcikám megkapta tőle az elegendő figyelmet, miközben én egyre jobban kezdtem egyre nyugtalanabb lenni. Ajkai, amint mellemet érték, egyszerűen felsikítottam... meglehet mert eközben pedig ujjai valahol egy igen védtelenebb testrészemre kerültek, amely talán legjobban várta őt. Hajába markolva rántottam fel fejét magamhoz.
- Akarlak! - néztem vészesen komolyan a szemébe.
- Azt mondod? - harapott alsóajkamba gyengéden, s varázslását nem, nem hagyta abba.
- Téged! - pislogni sem mertem, gyanítom mert nem tudtam volna. Az érzés mit bennem keltett, mindössze ujjaival... egyszerűen több mint nem evilági volt. Pokolban fogok égni emiatt. Szavai több mint lélekig hatolóak voltak, konkrétan a bugyimig, de ez már más kérdés. Együtt voltunk, s ez nem szégyen, minden kétségemet elsöpört, mert megvolt ehhez a tehetsége. S igen... máshoz is volt tehetsége. - Nem bírom Theo! Nem bírom! - éreztem, hogy közeledik felém, közeledik felém a hurrikán, ami végigsöpörve testemen levegő, s élet nélkül hagyja egészemet. Vágytam rá, vágytam arra az euforikus érzésre, a lebegésre, a boldogságra.
- Nem kell bírnod! - s ebben a pillanatban hagyta, hogy szinte szájába ordítsak, hisz nem fogtam vissza magam.
- Ezt is megérdemelted... - simította meg arcomat, de én csak mosolyogni tudtam, lehúnyt szemekkel mosolyogni. - … de ezt is megfogod! - mondta, s ekkor már őt éreztem magamban, s derekam alá nyúlva felültetett engem, hogy így élvezzem őt, hogy láthassam arcát, hogy memóriámba égethessem csodáló, s szerető tekintetét. - Tudod, hogy te vagy az egyetlen, csakis te...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése