Sziasztok! Nézzétek csak, szombatra végre sikerült befejeznem ezt a "kis részecskét" nektek! Nekem továbbra is személyes kedvencem ez a történet, szóval remélem nem bánjátok, ha ebből így kaptok újabb, s újabb fejezeteket! Kíváncsian várom a véleményeteket amúgy, mindig örülök az kommenteknek/üzeneteknek, szóval NE tartsátok magatokban az ilyet, de ha esetleg van kívánságokat írás terén azt is megoszthatjátok velem! Csodálatos hétvégét nektek! Dorka
Szavak száma? 4825
- Mi az? - túl nagy volt a csend a képernyő túlsó oldalán, akkora, hogy még így a közel 4000 km-es távolságban is észrevehettem volna minden technikai kütyü nélkül.
- Csak azt vizslatom, hogy tényleg megőrültél-e? - s barátnőm szinte belebújt a kamerába, lehet pupilláját részletesebben láttam ekkor, mint kellett volna.
- Nem értelek. - ráztam a fejemet, majd az ágyamra letettem egy újabb adag ruhát, amit egy dobozból szedtem ki. Továbbra is előnynek találtam azt, hogy egyedül élek, mert így akár az összes falat, s mindenséget én pakolhatom tele bármilyen más személy megszólása nélkül. Ez a lakás az én birodalmam volt, sosem zavart az egyedül élés.
- Jó... tény, hogy én is azt hittem, hogy további hetekig fogok dobozokból élni, de mégis csak egyszerűbb, ha egyszer kikerül minden a helyére, nem? - néztem magam körül szét a galériás szobámon, s ekkor már fejben a következő áldozataimat meg is találtam. A parókáimat.
- Kit érdekelnek a ruháid meg a parókáid? - emelte fel a hangját, már-már hisztérikusan barátnőm, mire az én szemeim kerekedtek ki egy kissé. - Az előbb küldtél el Sebastiannek egy közel meztelen képet, s most pedig holmi ruhákat pakolgatsz a világ legnagyobb lelki békéjében? - mutatott rá a lényegre én meg csak pislogtam rá, s egyre biztosabbnak kellett abban lennem, hogy ennek a nőnek tényleg hiányzok, már most irracionális bolondságokat sipítozik.
- Miért ne tenném? - mértem magamhoz egy ruhát visszatérve a saját működésembe, majd akasztottam azt vállfára, s úgy fel a helyére. - Nem mintha kapcsolatot terveztem volna vele vagy valami... - kacagtam fel őszintén. - … vagy egyáltalán terveztem volna vele valamit. Semmi sem garantálja, hogy egyáltalán találkozok még vele, nem fogok most emiatt pánikolni. Max lett egy jó napja, s megmosolyogtatom. - fejtettem ki neki az én elképzelésemet a dologról.
- Megmosolyogtatod? - kérdezett vissza talán cinikusan.
- Ha szingliként én egy ilyen képet kapnék, olyantól, akit kedvelek konkrétan rárontanám az ajtót, s legalább két napig el sem engedném az ágyamból. - érdekes pálfordulat volt ez barátnőm véleményében, de edzett lélekként simán átláttam rajta.
- Szex és New York maratont tartottál vagy mi? - nevettem fel kínomban. - Egy szavad nem volt a tiéd itt. Ha te egy ilyen képet kapnál egy pasitól, abban az esetben, ha nem párkapcsolatban lennél, amúgy... - világítottam rá a saját valóságára - … akkor valószínűleg telefonszámot cserélnél, ezzel is elkerülve, hogy ez a baleset újfent megtörténhessen, s az hogy válaszolnál rá bármit is, egyenesen kizárt.- világosítottam fel arról, ami valójában történne, ebben az esetben látszódott igazán, hogy egy barátnő mennyivel ismerheti jobban a másikat, mint az saját magát.
- De én egy alternatív univerzumról beszélek, ahol én lennék a férfi. - próbálta védeni magát, de ami egyértelmű volt az egyértelmű volt. Barátnőm nem gondolhatta komolyan azt, amit első körben mondott kezdődő oldottsága után.
- Alternatív mi? - forgattam a szememet bolondságán.
- Nem értem mi a jó abban, ha kiforgatod a szavaimat! - duzzogott a lehető leggyerekesebb színészi alakításával.
- Nem kiforgatás ez... egyszerűen csak nem érdekel ez a dolog! - tártam szét karomat ezúttal tényleg a kamerába nézve. - Vergődhetnék itt földhöz csapkodva magamat, de az sem oldana meg semmit. Elküldtem és ennyi. - s ekkor megszólalt a csengőm. Összerezzentem. Valószínű utóbbi azért történhetett, mert barátnőm oly félelmetes arccal nézett rám, hogy az még így kamerán keresztül is ijesztő volt.
- Mi van, ha ez ő? - kérdezett vissza.
- Nem, nem ő. - ráztam a fejemet, s az asztalomhoz közelebb lépve elvettem egy papírpénzt, ami éppen csúszott ki a kistáskámból.
- Honnan vagy ilyen biztos benne? - kérdezett rá szemöldököt emelgetve, eléggé para volt a viselkedése.
- Onnan, hogy nemrég rendeltem kaját, mert éhezek? - feléje sem nézve indultam meg lefele a lépcsőmön, őt vagyis a gépemet nyilvánvalóan fent hagyva. - Mondtam, hogy az ételfutár! - ordítottam el magamat abban a pillanatban, ahogy kinyitottam az ajtót, s láttam, hogy a srác fogja a kis ételes szatyromat ujjai között a számlámmal együtt. Meglehet, hogy kicsit ezúttal ő ijedt meg, mert konkrétan a képébe ordítottam. - A barátnőm. - legyintettem, mire elmosolyodott. Átadva neki a pénzt már indultam is befele, s már a lépcsőn felfelé járva félig ettem is azt. Szeretem a multifunkcionális női létet. - Gyanítom, hogy a futár srác azt hitte, hogy leszbikus vagyok, mikor azt mondtam neki, hogy a barátnőmnek ordítottam. - állapítottam meg, ahogy a földre leülve a szobám közepén a gépem előtt kezdtem délutáni piknikezni.
- S én vagyok a bolond. - kancsított be, majd ő is maga elé véve kajáját távuzsonnáztunk együtt, ezt így szavak nélkül megbeszéltük. - Mellesleg... látta már amúgy a képet? Esetleg... válaszolt? - kérdezett rá olyan természetesen, teljesen megnyugodva mintha amúgy őt nem izgatná talán jobban a dolog, mint engem. Érdekes érzelemingadozásokon megy át a lány.
- Nem tudom. Nem érdekel? - vigyorogtam rá, majd szürcsöltem egy keveset az italomból. Ha valaki így ivott volna mellettem meglehet nyakon csaptam volna, s elgondolkoztam, hogy magamat is nyakon vágom, de végülis egyedül voltam. Majdnem.
- Mi az, hogy nem tudod? - visított fel, mire homlokomat ráncolva néztem arcára.
- Nem egészen negyed órája beszéltük meg, hogy te, s én teljesen különböző véleménnyel vagyunk erről az egészről! - rázva a fejemet elnyújtózkodva az ágyam sarkán, arccal lefele fekvő telefonomért nyúltam. - Amúgy is... levettem a telefonom hangját, mert idegesített a folytonos pittyegése! - magyaráztam neki, s megnyitva az üzenetet a kamerába toltam kütyüm képernyőjét. - Látod... nem nézte még meg. - kommentáltam hozzá a dolgot.
- De, de, de... éppen most látta. - s komolyan nem tudom felidézni mikor hallottam ilyen gyermeki izgalmat barátnőm részéről.
- Mi? - rántottam vissza a képernyőt magam elé, s ekkor láthattam, hogy tényleg igaza volt. Kilépve az üzenetek közül telefonomat az ágyam túlsó végébe a párnáim közé dobtam.
- Szóval nem érdekel a válasza. - mért végig barátnőm gondolkodva.
- Honnan veszed, hogy lesz válasza? - s inkább folytattam uzsonnámat, minthogy idiótaságával foglalkozzak.
- Hacsak nem a fákat, bokrokat vagy éppen kecskéket részesíti előnyben, akkor... - mosolygott zsiványan.
- Na jó... eszek Susan! Észrevetted? - tettem fel neki az aktuális legfontosabb kérdést.
- Szólsz, ha válaszol ugye? - nem tudott leakadni a témáról, egyszerűen nem.
- Soha többet, semmit nem fogok neked elmondani. Semmit. - jelentettem ki igen egyértelműen számára.
- Megnézem én azt, megnézem...
S őszintén... Susan megszállottsága a következő 48 órában elég érdekes méreteket öltött. Tekintve, hogy csak telefonon, s hasonló módokon tudtunk a távolság miatt kommunikálni erősen elgondolkoztam rajta, hogy letiltom minden egyes közösségi felületen addig a pillanatig míg meg nem nyugszik. Nagyon élte ezt a kíváncsi üzemmódot, ellenben az én elfáradt, nyúzott idegszálaim már kevésbé. De tudtam, hogyha valami ilyesmit követnék el, máshonnan is képes lenne elérni így csak hagytam őt játékában, s szimplán ignoráltam az erre vonatkozó kérdéseit, mert én továbbra is ahhoz tartottam magam, amit elmondtam neki a kezdeti meglepődöttég után: nem érdekel. Szimplán csak nem érdekel.
Ez volt az első szabadnak mondható pár órám a városban, s ki akartam kicsit élvezni ezt mielőtt hétfőn élesben indul már a munka az üzletben. Ez így volt tervezve, s így is fog megvalósulni. Őszintén? Alig vártam már, hogy az új műhelyemben lehessek, s "dolgozhassak".
- Honnan tudja az unokatestvéred, hogy a városban vagyok? - már vasárnap este volt s az ágyamban feküdve hallva barátnőm hangját néztem valami lenémított youtube videót, amin éppen egy lány saját magának masszírozza arcát otthon, s őt utánozva én is úgy tettem magammal, így estére nekem is arra volt szükségem.
- Mert például nem egy kő alatt él, s követhette a márka közösségi oldalait? - kérdésre kérdéssel felelt.
- Pontosítok... honnan tudta a számomat? - rosszul tettem fel a kérdést, s ebben én voltam a hibás elismerem.
- Abban már lehet, hogy én vagyok a bűnös. - nem köntörfalazott, felesleges is lett volna.
- Jó, mert jövőhétre megbeszéltünk egy lányos vacsorát! - jegyeztem meg, s tudtam, hogy ekkor hízott rendesen a mája, hiszen még így távolról is itt tudott lenni velem valamilyen szinten. Ez még az elfogadható közbeavatkozás volt, s ha neki erre volt szüksége, ám legyen.
- Örülök! - s tudtam, hogy kezdettől ez volt a célja, s talán még az is megfordult a fejemben, hogy szándékosan ő maga kereste fel Diát, csakhogy biztosra menjen a dologban, nem lepett volna meg túlzottan. Nem akarta, hogy egyedül legyek a városban, valamit alapot szeretett volna nyújtani nekem, s ez talán még aranyos is, nem? Talán.
- Várj, Anastasia keres! - pillantottam meg egyszeriben főnök-főnökasszonyom képét a telefonomon, majd lehajtva gépemet, tartásra téve barátnőmet vettem fel a telefont.
- Anastasia, szia! - köszöntöttem őt.
- Aisha szia! Remélem nem zavartalak meg semmiben! - köszöntött ő is kedvesen.
- Ugyan dehogy! Már csak vasárnapi relaxációs gyakorlatokat végzek... az ágyamban! - mosolyodtam el.
- Jól hangzik! Csak azért hívtalak, hogy holnap késő délután repülünk vissza Los Angelesbe, s előtte nem-e lenne kedved velünk ebédelni? - tette fel ajánlatát.
- Velünk? - pontosan nem értettem saját magamat, hogy miért is kérdeztem rá erre az információra irrelevánsnak tűnt az egész.
- Claudiával és velem. - felelte.
- Értem. - raktároztam el az agyamban. - Nekem megfelel.
- A címet majd megüzenem még délelőtt, jó? - kérdezte.
- Persze, csak nyugodtan.
S így is történt. Hétfőn, mikor már hivatalosan a nagyközönség számára is kinyitott a szépségszalon, s maga a sminküzlet is megkaptam az üzenetét, mikor éppen Live Streamelve jártam a telefonomat magam elé tartva az üzleten felfedezőtúraképpen.
- Ők a lányok, akik a nyitvatartási idő alatt bármikor szívesen állnak kérésetek elé! Nagyon ügyesek, ezt én mondom nektek! - kacsintottam a kamerába, majd a lányok irányába irányítottam az egészet, hogy az integető alakjukat az online közösség is lássa.
- A mai napon, aki betér az üzletbe az a vásárlása mellé kap egy zsákbamacska meglepetés csomagot! - mondta Linda, mire én zsebemből kihalásztam egy bankót, s a figyelmet a matt rúzsok felé irányítottam. - Láttátok már a mai sminkemet, ebédre megyek nemsokára... szerintetek melyik árnyalatot viseljem akkor? - mutattam be a közösségemnek, s vártam, hogy jöjjenek a válaszok, amik egy szempillantás alatt már a képernyőn is voltak. - Szóval az emberek azt szeretnék, hogy Sad Girllel induljak ebédre, jó választás! - bólintottam, majd kivettem egy friss darabot a tartóból, kasszához vittem, s kifizetve azt meg is kaptam a zsákbamacskámat! - Imádom az ajándékokat! - jegyeztem meg, s miközben a zsákbamacskát bontogattam Linda tartotta nekem a telefonomat, kamera hölggyé avanzsálva magát. - Egy 50%os kupon, s egy szemtus.... mintha valaki érezte volna, hogy kifogyott a tusom! - tapsoltam egyet gyorsban, s mindent nadrágom zsebébe csúsztattam, majd visszakapva Lindától a kamerát, elköszönve az üzletben lévőktől is, visszamentem a műhelyembe, s ott a nézőimtől is elbúcsúzva ténylegesen készülni kezdtem az említett ebédemre.
Megigazítva a sminkemet, felkenve a választott árnyalatot kintről, a hajamat is helyére tettem, s felkapva a táskámat indultam is elfele ugyanis a telefonom jelzett, hogy az Uberem már itt van. A nap eddig a kora délutáni időpontig igazán sikeres volt, élesben vinni az üzletet egészen más érzés volt, mint csak itt lenni, s rendezni azt, hogy minden tökéletes legyen a nyitással kapcsolatban. Most is nyilvánvalóan bennem volt egyfajta félelem vagyis inkább talán izgulás, de az egy héttel ezelőttihez képest ez már semmi. A hely tud működni, nekem pedig éppen majdnem ugyanaz a feladatom, mint a túlparton csak egy kicsit nagyobb felelősséggel, de hát kihívások nélkül nem érdekes élet az élet.
- Remélem nem kellett sokat várnotok rám! - Anastasiaval akkor futottam össze, amikor éppen megérkeztem az étterembe, s ő kint a teraszon telefonált éppen valakivel.
- Ugyan dehogy! - rázta a fejét, s puszival köszöntött. - Csak valahogy bent nem hallottam semmit, végül kiderült, hogy a vonal túlsó oldalán volt rossz a vétel! - mosolyodott el. - Sikerült kipihenned a pénteket? - érdeklődött miközben már együtt haladtunk befelé, úgy tűnt a benti teraszon volt asztalunk.
- Azt hiszem. - s napszemüvegemet ekkor fejem tetejére toltam, hogy rendesen lássak is az emberekből valamit, meglehet két pillanattal később mindezt vissza akartam volna csinálni, de nem lehetett, merthogy amikor odaérkeztünk az asztalhoz, Claudia nem volt egyedül. Szívesem láttam volna tükörben a pókerarcomat, amit épp bevetettem ekkor.
- Végre Aisha is megérkezett! - üdvözölt Claudia, s úgy éreztem, hogy ekkor a mosoly, amit felé mutattam egy kicsit az ajkamra fagyott, ugyanis:
- Remélem nem bánod, hogy Sebastiant is meghívtuk az ebédre, kiélvezzük a családi pillanatokat míg lehet! - jegyezte meg Anastasia én pedig csak... én pedig csak voltam. Amint feléje néztem szélsebesen úszott be elém az eltévesztett képes üzenetem, s ha egy normális ember fejében mindez lepörgött volna meglehet elpirult volna, én meg csak... elmosolyodtam. Szendén. Visszafogottan. Nem teljesen tudom, hogy mi ütött belém.
- Nem, nem, engem ugyan nem zavar. - foglaltam vele pontosan szembe helyet.
- Aisha! - üdvözölt engem Ő, a lehető legemberibb mosollyal, s én is így tettem.
- Sebastian! - s újfent úgy próbáltam viselkedni, ahogy a hétvége alatt tettem vagyis ignorálva a szombat hajnali bénaságomat, de valahogy ahogy így mondhatni majdnem testközelben volt Ő, az agyamat nem tudtam könnyen becsapni. Susan megőrülne ebben a helyzetben az biztos.
- Éppen mielőtt érkeztél mesélte Sebastian, hogy próbálta megmutatni neked a várost! - mondta Claudia.
- S sikerült is neki! - vettem el a poharamat, amibe a pincér épp akkor öntött friss narancslevet. - Éjszaka talán még gyönyörűbb a város, mint most. - vallottam be, s tényleg próbáltam arra koncentrálni, hogy az utolsó emlékem vele kapcsolatosan az, hogy a Broadway hátsó bejáratánál én beszállok egy kocsiba.
- Azért örülök, hogy jó kezekben hagyhatlak itt! - pillantott felém Anastasia kedvesen.
- Jó kezekben? - kérdeztem vissza értetlenül, s szemem sarkából láttam, hogy Sebastian somolygott ott magában. Különös.
- New Yorki legjobb barátok vagyunk, emlékszel, nem? - s kisujját maga elé emelte emlékeztetve engem a fogadalmunkra. - Kétlem, hogy csalódnia kellene majd a városban! - jegyezte meg, s ekkor konkrétan mélyen a szemembe nézve talán a lelkemig akart eltalálni. Van-e egyáltalán olyanom? Te jó ég! A szemei olyan kékségbe burkolóztak, hogy talán azt még ki sem lehetne találni, csillogásukban pedig volt valami érdekes. Míg ő rendesen viselkedett, magam sem gondoltam, hogy megőrülök, a civilizáltság határain belül maradva, másra hagytam a bolhából elefántot csinálást.
- Ezt én is kétlem! Tényleg varázslatos ez a hely! - s gyanítom ekkor a legklisébb megjegyzést is sikerült tarsolyomból előhúzni, de egyszerűen valahogy most ez jött.
Sebastian csak ült ott előttem, s a világ legtermészetesebb módján beszélgetett Anastasiaékkal miközben az én agyamban, - hiába próbáltam elhallgattatni -, Susan barátnőm kíváncsiskodó hangja visszhangzott újra, s újra. Kezdte az egész behálózni az elmémet még akkor is, ha én ezt az egészet elzártam egy meg-nem-történt dolgok kisdobozba az agyam egy sarkába. A látványa talán felnyitotta volna ezt a dobozt?
Ráadásul két nap alatt nem is válaszolt semmit rá. Nem mintha neki szántam volna, de akkor is. Minden bizonnyal Ő is ugyanazon a politikán volt, mint én, hogy inkább meg sem történtnek nyilvánította, s ezzel úriemberként nem is zavartatta meg lelkemet. Ezt például teljesen eltudtam hinni, nem úgy, mint azt az elképzelését barátnőmnek, hogy valószínűleg csak azért nem reagált semmit, mert minden bizonnyal ellopták a telefonját vagy mindenkit becsapva ő valójában vak, csak annyira jó színész, hogy egy egész világ eszén túljár. Volt egy harmadik teóriája is, ámde azt a társaságra nézve még gondolataimban sem akartam feleleveníteni ugyanis több, mint helytelen lenne, talán a 18as karika sem lenne elég rá. Az más kérdés, hogy fantáziámnak köszönhetően elég élesen élt bennem ez az elképzelés.
- Rengeteg új ötletem van az oldal számára, lehet ténylegesen beköltözök a stúdiómba! - nevettem el magamat izgatottan, s ekkor az ölemben lévő telefonom egyszer csak megrezzent. Üzenetet kaptam. Teljesen észrevétlenül (ezt sikerült barátaim mellett kitanulni) meglestem az üzenetet, s ekkor konkrétan üdítőmet egy pöppet félrenyeltem.
- Minden rendben? - Sebastian volt az első, aki utánam kérdezett. Sebastian, aki okozta ezt az egész jelenetet. Sebastian, aki ezt a pillanatot találta a legmegfelelőbbnek, hogy válaszoljon az eltévedt üzenetemre... szintén egy képpel. Egy képpel magáról, ami éppen nem takart sokat, sőt szinte semmit. Nagyot kellett nyelnem. Arcom nem tükrözhette lelkem abszolút meglepődöttségét. Az utolsó elmélet elképzelt történései iszonyatosan élethűen lebegtek a szemem előtt. Összeszorított lábakkal, a lehető legnagyobb erőmmel tartottam magam a székemhez, remélve ebből senki nem vesz észre semmit.
- Persze. - töröltem meg számat, s ránéztem ő pedig teljesen nyugodtan ült ott előttem, arca egy pillanatnyira sem rezdült meg, mintha nem egy ebéd közepén küldött volna nekem egy ilyen képet. Szerintem az éhséget ő itt egészen máshogy értelmezte, futott át mindez agyamon.
- Szóval tetszik? Nekem is bejött attól a pillanattól kezdve, hogy először láttam. - jegyezte meg, s hirtelen nem tudtam, hogy miről beszél, a köd a fejemben mámorító volt, túl kellett jutnom ezen a kábaságon.
- New York nem egy város, New York egy külön világ. - szólalt meg Claudia, ezzel gondolataimat is afelé terelve, hogy bizony Sebastian New Yorkról beszélt, hisz mi másról tette volna?
Félelmetes volt a látvány előttem, mármint nem is félelmetes inkább... zsivány? Egyszerre folytatott egy beszélgetést az ebédtársainkkal, s egy másikat az asztal alatt velem, mármint ha egy képüzenetet beszélgetésnek lehetett egyáltalán nevezni, de látszott, hogy a két világ között egyenes, egyértelmű vonalat húzott. A játékot ketten játszhatták, s engem pedig nem kellett félteni. Miért játszottam volna a meglepődött, szende lányt, mikor sokkal erősebbnek érezhettem magam abban a szerepben, ami valójában én voltam? A gondolataimat pedig hirtelen szavakba kezdtem önteni, mert magamban nem tarthattam őket. Ő kezdte.
"Mi ez a morcos tekintet? Valaki nagyon koncentrál!" - pötyögtem vissza neki a választ oda sem figyelve, miközben Claudiaékkal az első fél napom eseményeit osztottam meg az üzletből, amit figyelmesen hallgatott Ő is.
"A megfelelő választ kerestem."
"Tettem fel kérdést?" - írtam vissza neki, s ekkor egy újabb képet küldtem neki, ezúttal ezt már szándékosan.
Habár mások számára nem igazán volt észrevehető a dolog, de én a szemem sarkából láttam, hogy amikor lopva a telefonjára pillantott teste megfeszült, Oscar-díjas színészi alakítás.
Fogalmam sem volt, hogy mibe kevertem magam, de mindenesetre, hogy egy több, mint érdekes ebéden vehettem részt, legalább nem unatkoztam. Itt már inkább 6 ember ebédelt lélekben, s nem éppen 4..
"Még mindig a választ keresed?" - biggyesztettem képem alá a kérdést, majd Anastasia felé fordultam fenntartva ténylegesen a látszatot, hogy ugyan én itt vagyok köztük. S itt is voltam csak mondhatni megosztva. Őszintén kíváncsi lettem volna mi járhat most Sebastian fejében, arca éppen csak annyit tükrözött, amennyit kellett az asztal feletti beszélgetés miatt.
- Rengeteg pozitív impulzus ér az utcákon. Egyszerűen bármerre néz az ember, mindig lát valami érdekeset. S hogy zajosabb-e mint LA? Az nem kifejezés, de néha kell ez a hangosság, a bátorság, hogy az emberek kiadják magukból azt, ami kikívánkozik. - jegyeztem meg, s egy falat húst emeltem a számba.
- Szerinted bátrabbak-e itt az emberek, mint a túlparton? - tette fel kérdését Anastasia nekem.
- Őszintén? - gondolkoztam el. - Szerintem igen... abból a kevésből, amit láttam ezt tudom mondani, hogy igen. De az igazság az, hogy teljesen egyet tudok velük érteni, ők azok, akik igazán jól csinálják ezt az életnek nevezendő dolgot! A túl sok aggódás nem segít senkinek. Az viszont, ha az ember él a mának, minél több új dolgot akar, s próbál is ki, úszik a történések árával az igenis bátor dolog! - s mire befejeztem kis mondanivalómat konkrétan teljesen kiszáradt a szám. - Jézusom, úgy hangzottam az előbb, mint valami filozófus csemete! - nevettem el magam eltakarva az arcomat.
- Szerintem jó new yorker leszel. - állapította meg Sebastian kedvesen, s mosolyát én is csak azzal tudtam viszonozni.
- Azt mondod látod Aishaban a potenciált? - kérdezett rá Anastasia.
- Ez nem kétséges, a válasz egyértelmű. - túrt hajába miközben folytatta ebédjét.
- De tényleg kíváncsi lennék... mit gondolsz, belőled mit hoz ki a város? - kérdezett rá Claudia felém fordulva.
- Tényleg... mit hoz ki? - szegezte rám tekintetét Sebastian is teljesen jólnevelten.
- Sosem lehet tudni. - kacsintottam rá, s elnevetve magamat az egész társaságot sikerült megnevettetnem.
"Te aztán nagyon ráfekszel egy-egy válaszra." - reagáltam neki, miután a képernyőmön továbbra is az enyém volt az utolsó szó. Mindezt akkor küldtem el neki, mikor újfent a stúdióban voltam, s hajamat kibontva fésülgettem fél kézzel, míg megérkezett a fodrász, hogy sminkes videóm elkészítése előtt kezdjen valamit a hajszerkezetemmel. Visszautamon ráadásul még Dia is üzent, hogy találkozónk a mai napon lesz, igen vagy igen alapon, s hogy úgy öltözzek, hogy fülledt éjszakának nézünk elébe.
"Szeretek alapos lenni." - szinte el sem küldtem az üzenetet, de már reagált rá.
"Azt hittem már megijedtél." - az ujjaim szélsebesek voltak.
"Nincs olyan a terveim között." - igazán meglepett, hogy ilyen merész volt, s hogy miért? Azért, mert az idő alatt, míg vele lehettem közel sem láthattam ilyennek. Igen, jól éreztem vele magam, nagyon is, de ez valami új volt, valami új, ami nagyon tetszett.
"Miért mi van?" - kérdeztem vissza, s ekkor lépett be Alfie a fodrász, ösztönösen nyomtam ki a telefonom, mint egy gyerek, aki valami rosszaságot szeretne rejtegetni.
- Szóval elképzelések? - sétált mögém, tekintetünk a tükörben találkozott.
- Hatalmas, s tartós... fülledt éjszaka elé nézek. - jegyeztem meg neki, mire nem egészen tudta mire vélni kijelentésemet, talán meg volt illetődve. - Ezt az üzenetet kaptam egy ismerősömtől az estével kapcsolatosan! - magyaráztam neki mosolyogva, mielőtt szívrohamot kapott volna.
- Minden világos! - könyvelte el magában, s mikor megrezzent az asztalon előttem a telefonom egyszerre néztünk arra. - Ha nem izegsz-mozogsz nagyon, engem nem zavar! - jegyezte meg, s én a kütyü után is nyúltam azonnal, majd mielőtt feloldottam volna a zárt inkább mégis visszatettem azt. Én tudatlanul is türelmes voltam vele kapcsolatosan, most itt volt az ideje, hogy ő is tanuljon valamiféle türelmességet.
- Semmi sem életbevágóan fontos! - vontam vállat, majd nyomkodva a telefonom oldalán néhány gombot, még a rezgését is eltűntettem annak.
- Nem tudom, hogy hova megyünk! - ráztam a fejemet a tükörbe nézve, miközben vörös rúzsomat igazítottam meg miután belebújtam a megfelelő ruhámba.
- Dia a kedvenc unokatestvérem, szóval... nem féltelek! - jegyezte meg Susan. - Maradt a délutáni sminked, hajad? - kíváncsiskodott, őszintén lányosan, ebben nem volt semmi meglepő.
- Stalker vagy? - nevettem el magam, majd felkapva telefonomat indultam meg lefele az emeletemről.
- Csak hű rajongód! - válaszolt.
- Ez a legkevesebb, amit elvárok! - jegyeztem meg.
- Sebastianről továbbra se merjek kérdezni? - a mai délutánra már egészen sikerült visszafognia magát, 48 óra alatt örülök, hogy elért eddig.
- Ki az a Sebastian? - kérdeztem vissza, s ez emlékeztetett arra, hogy talán ideje lenne megnyitni üzeneteit, eleget várattam már. Saját magammal is türelemjátékot játszottam, s nagyon is büszke voltam magamra. Önkontroll.
- Gyanús vagy te nekem! - mondta, amivel inkább nem is foglalkoztam, mert nála gyakoriak voltak ezek az eltévedt megállapítások.
- Neked kedves mindenki gyanús! Na de teszem, mert lassan Diáék itt lesznek! - néztem a falon lévő órámra.
- Éld túl az estét kérlek azért!
- Szándékomban van! - s egy csók levegőben való elküldésével nyomtam is telefont, majd üzeneteim felé vándoroltak ujjaim.
"Az attól függ." - azért nem volt túl bőszavú, felkacagtam magamban.
"Megkérdezném mitől, de nincs időm ilyenekre." - válaszoltam neki.
"Áúcs, a lelkem. S még te írtad nekem, hogy vajon megijedtem-e? Nem lehet, hogy Te voltál az, aki megijedt?" - jött azonnal válasza.
"Én olyasmivel nem foglalkozok kedves Sebastian, a félelem túlértékelt." - üzentem neki, s szavaimhoz két képet is tűztem. "Míg mások aggódnak én addig ebből... ezt varázsolom." - s míg az első képem egy ártatlan kép volt, addig a második az már az éppen jelenlegi helyzetem volt, ami igenis nagyon dögös volt. Tetszett, amit láttam a tükörben, ezt nem tagadom.
- Anyám... lehet vallást váltok! - nyitottam ajtót Diának, s neki ez volt a köszöntése.
- Sziasztok, Aisha vagyok! - köszöntem a többieknek is, s elsüllyesztve telefonom kis táskámba már zártam is magam mögött az ajtót.
S oooohhh, hogy mennyire jól éreztem magam Diáékkal, az nem kifejezés. A lánycsapatunk igen hamar egy latin pubba érkezett meg, ugyanis ez volt a célunk, mint később kiderült. Egy falat Latin-Amerika, forróság, erotika New York kellős közepén, a hét legeslegelején. Ez volt az igazán bámulatos a városban, ez hogy őt nem igazán zárta kordába az a tény, hogy hét eleje van, itt az élet megállíthatatlan volt. Csodáltam ezért.
- Lehetetlennek tartom, hogy nem gondolkoztál még lakásavatón! - próbálta túlkiabálni a zenét Dia félsikerrel.
- Egészen tegnap estig téged sem ismertelek! - nevettem el magam, s örültem amikor limonádémat megkaptam a pultos sráctól ugyanis hihetetlen meleg volt itt. Kellett egy pár pillanat mire a lányok túlléptek azon, hogy nem iszok alkoholt, de biztosítva őket arról, hogy emiatt még semmi jónak nem vagyok elrontója végül csak sikerült elfogadniuk.
- Akkor igyunk Susanra! - emeltem fel poharamat, majd ekkor a hangfalakból elindult egy nagy kedvenc számom, s szabályszerűen éreztem, hogy bűnt követek el, ha nem kerülök azonnal a táncparkettre. - Naaaa... gyere már! - hátráltam szépen, de Dia egy időre a pulthoz kötötte magát a többiekkel együtt. - Hát jó! - rántottam magam, s így egyedül maradva vetettem magam a tömegbe csípőmet ringatva a dallamokra. Kedvemre volt az élet, a pillanat, élvezni akartam az utolsó pillanatig!
- Most már értem, hogy miért némultál el! - kapta el hirtelen valaki ujjaimat, s pörgetve egyet rajtam, mellkasának feszülhetett hátam, s ahogy vállamról elseperte hajamat, kirázott a hideg, még itt a forróságban is.
- Azt hittem, hogy már sosem bukkansz fel! - jegyeztem meg, s a dallamok menetére feszítettem testem az övéhez, s hogy nekem ez mennyire tetszett... legalább annyira, mint neki. Éreztem, hogy tetszik neki. Éreztem.
- Szóval tudtad! - bújt a fülemhez, s amint végigsimította két oldalt testemet mindenem instant bizsergésbe kezdett. A légszomj mit okozott több mint ismeretlen reakció volt nekem.
- Én mindent tudok... stalker! - fordultam feléje, s tenyerembe véve borostás arcát kacsintottam rá.
- S most mi lesz? - bújt így is a lehető legközelebb hozzám, s nézett mélyen a szemeimbe, s nem hazudok ezektől a pillantásoktól itt helyben képes lettem volna kibújni minden ruhámból.
- Mi lenne? - tetettem az értetlent, s karjaimat nyakába fűzve mellkasomat igen hatásosan az övének nyomva. - Táncolunk. - jelentettem ki.
- Úgy gondolod? - simította meg arcomat sejtelmesen, szemeiben a csillogás, a tudás nem evilági volt.
- Úgy! - bólintottam határozottan, mire kezei derekamra csúszva rántottak gondolatait hatásosan kifejező részéhez.
- Dehogy gondolod azt! - súgta a fülembe, s megragadva ujjaimat, sajátjait azokkal szorosan összefűzve tudatosan indult meg elfele a táncparkettről, én pedig hozzá simulva követtem őt, akár ki a világból is.
S igaza volt, tényleg nem gondoltam azt. Attól a pillanattól kezdve, hogy elküldte nekem azt a képet az ebéd közben, egyszerűen a világ legnehezebb dolga volt számomra, hogy ne csak úgy tudjam őt elképzelni. Igenis csoda volt, hogy szívelgyengülés nélkül túléltem az ebédet vagy éppen anélkül, hogy egy sarokba elvonva... játsszak vele. S ezt ő nagyon jól tudta, felbukkanása is erről tanúskodott. Habár én távol maradtam az én telefonomtól a lányok nem, s őket meglehet közvetetten arra használtam, hogy bizonyos nyomokat hagyjanak a megfelelő oldalakon, amikről tudtam, hogy Sebastian láthatja majd, megmondtam, hogy én mindenről tudtam. Mindenről.
- Eltévedt üzenet volt az első üzeneted? - kiérve a klubból sem éreztem azt, hogy testem hőmérséklete csökkenne, ámde, amikor még ott is néhány ember boldogított minket gondolkoztam az önmegsemmisülésen.
- Ez most komoly? - visítottam fel nevetve, s alig haladva két lépést az első sötét sikátorba húztam őt be, egyenesen magamra, a legtökéletesebb helyre. - Talán sosem tu... - kezdtem bele, mire egyértelműen vette előző célzásomat, s úgy csapott le ajkaimra, mint egy igazi éjjeli ragadozó.
Nyers volt, éhes, s mindent akart. S én is akartam, mindent is. Ujjai, ahogy végigjárták újra, tudatosabban formámat, olyan érzést keltettek mintha domborulataim azokba lettek volna teremtve. Azt akartam, hogy mindenhol érintsen, mindenhol. Ahogy combom mentén egyre fentebb, s fentebb húzta ruhámat azt éreztem, hogy legszívesebben beépülnek a téglafalba mögém. Úgy kaptunk a levegőhöz, mintha régen elfelejtettük volna, hogy hogyan is kell lélegezni. Övéhez nyúlva gondolkodás nélkül oldottam ki azt, miközben oldalra feszítve fejemet hagytam, hogy ajkai megfeszült nyakam bőrével játszanak. Égtem, forrtam, s azt akartam, hogy ő is így legyen. Értett a dolgához, de még mennyire. Ahogy ujjai alsómat félretolva értek hozzám tudtam, hogy jó helyen vagyok.
- Ezt mind miattam? - emelte ujjait kettőnk közé, s tekintetemmel végigkövetve isteni csodáit láthattam, ahogy ajkai közé veszi azokat, s fájdalmasan lassan lenyalja őket. Meghalni készültem ott előtte.
- Az Isten szerelmére! - szólaltam fel, nem esett ínyemre épp most ez a késleltetett öröm dolog. Tenyerét ajkaimra tapasztva ekkor viszont elnémított hirtelenjében, mert fölöttünk egy ablakban felkapcsolódott a villany, s egy lány nézett ki rajta, lélegzetvisszafojtva fagytunk meg ott a sötétben. Nem vett észre minket, s miután megelégedett a sikátora nézegetésével üvöltő zenéjével hagyta elnyomni a közeli klub zaját, visszabújva saját kuckójába.
Sebastian ujjai viszont szépen csúsztak egyre lentebb, s lentebb rajtam egy porcikámat sem kihagyva miután a riasztás elhárult. Egymás néztük, egyikőnk sem mert pislogni... talán időnk sem lett volna rá, mert abban a pillanatban ahogy ujjai a megfelelő helyre érkeztek, előző nadrágtól való megszabadítós missziómat ő magának fejezte be, majd ezek után könnyedén lépett arra a mezőre, ami kölcsönös boldogságokozással járt mindkettőnk számára.
- Igen... tényleg véletlen volt az a kép! - s fogaimat szinte vállába mélyesztve hagytam magam szétesni.
- Nem hiszem azt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése