Drunk In Love (Sebastian Stan)

Sziasztok! Újra én, újra itt! Hoztam nektek egy kis friss egyrészest! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, további szép hétvégét! Üdv, Dorka

Szereplők? A lány x Sebastian Stan

Inspiráció? A beillesztett buzzfeedes képen olvasható történet.

Szavak száma? 3432

Tudom, amikor felfele jöttünk, akkor is ugyanilyen magas volt ez a lépcsősorozat, ámde most, hogy egyedül voltam, s az elmúlt 3 órácskában meglehetősen több, mint elég alkoholt juttattam a szervezetembe valahogy mégis vészesebbnek tűntek a lépcsőfokok, sőt szerintem még meredekebb is lett itt minden.

Fél év intenzív, szünet nélküli forgatásos időszaka után az első igazán szabad hetem a díjátadók kezdetére esett, s némi kötelesség-, némi pihenésképpen csak el tudtak hurcolni az embereim egy luxus buliba, mondva jó móka lesz, s a lelkemnek sem árthat, ha új emberekkel találkozok. Tényleg nem ártott, jó is volt az egész alkalom, egészen 1 órával ezelőttig, amikortól kezdve pedig nem telt e úgy pillanat, hogy ne azon gondolkozzak, hogy hogyan is tudnék úgy megszökni az emberek elől, hogy az ne legyen feltűnő. 

Kisebb-nagyobb ügyes manőverek sorozatának köszönhetően egy óra alatt sikerült úgy kikerülnöm a partiról, hogy biztos voltam benne senki sem fog keresni. Abban a pillanatban, ahogy a szabad levegő megcsapta az arcomat, no akkor éreztem ám csak, hogy mennyire be voltam én csiccsentve. Na jó… nem kell szépíteni, meglehet kissé egészen tisztességesen berúgtam, de nem sajnáltam magamtól ezeket a pillanatokat ugyanis tudtam megérdemlem őket, megdolgoztam a gond nélküli szórakozásért.

No mondjuk azt azért jó lett volna elérni, hogy azért egy tisztességes bokatörésért azért ne dolgozzak meg a másodpercek hirtelen túl gyors leforgása alatt. Az, hogy magas sarkú cipő volt rajtam, az enyhe kifejezés, s olyan opció miszerint én leveszem őket, eléggé nem tűnt valóságosnak, kezdetnek talán azért, mert beléjük kerülni is több mint csapatmunka volt, én meg egyedül, nem mondhatni, hogy józanon biztosan nem esnék nekik.

- Csak óvatosan. – körülbelül minden lépcsőfoknál ezt mondogattam magamnak, ahogy egyre lentebb kerültem rajtuk, miközben egy pillanatra sem engedtem el a korlátot, amibe amúgy úgy kapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta. Biztos vagyok benne, hogy nem ennyi lépcsőn sétáltam fel órákkal ezelőtt, ugyanis minél tovább haladtam, előttem annál több lépcső volt, ez egy abszolút anomália volt.

Szerintem órák is eltelhettek, amikor végre már a földszintet érintette volna a talpam, amikoris szinte láttam magam előtt az elkerülhetetlen, s csak a levegőben fordulva egyet szinte biztos voltam abban, hogy két pillanat, s frontálisan fogok találkozni a padlóval, de legnagyobb meglepődésemre… nem ez történt.

- Jó az este? – hallottam meg egy hangot, néhány pillanat múlva, amikor feleszmélhettem, hogy ugyan nem estem el, hanem konkrétan egy igazi úriember erős karjainak köszönhetően pontosan azokba eshettem.

- Most már jobb nem lehetne. – kinyitva a szemeimet minden túlzás nélkül a világ legszebb szempárjával találkozhattam, s az, hogy gondolkodás nélkül hangzott el reakcióm, ahhoz kétség sem fért. Alkohol vagy sem, de én azonnal szerelmes lettem, mármint biztos voltam benne, hogy egy angyal mentett meg.

- Ugyan. – mosolyodott el félénken, s meg mertem volna esküdni, hogy még valamiféle glóriát is láthattam feje felett. – Meg tudsz állni egyedül? – tette fel nem túl hangosan a kérdést, gondolom elkerülve azt, hogy ha véletlenül is bárki erre jár meghallja a csevejünket.

- Mi van, ha… nem akarok? – attól a pillanattól kezdve, hogy az arcára nézhettem ennek a csodálatos teremtménynek, tudtam, hogy nyelvem cenzúrázatlan, szégyentelen működése gond nélkül fog beindulni. Valószínűleg az este, s az elmúlt hónapok fáradtságának kombinációja sem segített a helyzeten, de olyannyira nem érdekelt ez az egész, hogy az hihetetlen. Lehet máskor érdekelt volna, de most nem az a pillanat volt. – Tartanál-e egész este a karjaidban? – folytattam mosolyogva, s ahogy már függőlegesen álltam nem igazán akartam megmozdulni, pontosabban nem akartam eltávolodni tőle.

- Egy ilyen kérésnek, hogy mondhatnék nemet? – jelent meg az ő ajkain is a mosoly, de azért egy apró lépés előre téve, ezzel elérve, hogy én pedig egyet hátra tegyek hagyta, hogy ne csak erős karjai, hanem a hideg fal is támaszt adjon nekem.

Tényleg nem tudtam honnan került ide megmentésemre. Arca nem volt szemem előtt miszerint bent találkoztunk már, de őszintén, ha csak egész este az ő arcát nézhettem volna odafent, akkor talán még most is ott lennék.

- Hazafelé indultál? – tette fel szerényen kíváncsi kérdését, mire hirtelen visszarepülve ebbe a világba, rájöhettem, hogy nem csak mennyeien gyönyörű volt, de a hangja is oly selymes kellemes volt, hogy órákig el tudtam volna hallgatni.

- Beszélnél még hozzám tovább? – szabályszerűen már tényleg szinte éreztem, ahogy a mosolyom a fülem széléig ér, aminek következményeképpen ő pedig talán elpirulni kezdett.

- Hmmm? – nem értette a semmiből jövő válaszomat, kicsit összezavarodhatott.

- Ha egy értelmező kéziszótárt olvasnál is fel én szívesen hallgatnám, akár heteken keresztül! – pislogtam rá, mire elvörösödését már nem tudva tovább leplezni, elnevette hát magát.

- Azt hiszem, te tényleg haza indultál! – válaszolta meg végül magának az előbb felém irányított kérdését, ami engem láthatóan nem érdekelt, ezidáig. Egészen udvariasan állapította meg azt, hogy be vagyok rúgva, talán nem is kicsit.

- Nem! – vágtam rá oly határozott módon, hogy szinte hasított a levegőben ez az egyetlen szavam is, s egészen el is hittem majdnem, amit mondok.

- No mert? Hova készültél? – érdeklődött kíváncsian homlokát ráncolva.

- Vásárolni. – bólintottam, majd meg is tettem volna előre az első lépést, csak hogy ebben a cipőm és annak sarka nem akart már kollaborálni velem.

- Hoppáré, hoppáré, hoppáré! – nyúlt alkarom után ezzel újfent megakadályozva, hogy közelebbről megismerjem a padlót.

- S azt hiszem neked velem kellene jönnöd! – nyitottam hatalmasokra szemeimet, s egészen éreztem, hogy azok minél tovább nem pislogok, annál szárazabbak, s szárazabbak lesznek. – Már persze csak akkor, ha… - kezdtem volna bele valamiféle „ha nincs barátnőd” dologba, majd rájöttem, amúgy, hogy vásárlásról beszélgettem, s nem éppen ágyba akartam vinni így ez nem is volt releváns információ. – Ohhh… taxiiiii! – ordítottam el teljesen random magamat még akkor is ha tudtam, hogy innen esélytelen volt, hogy bárki meghalljon… ugyanis még mindig az épületben voltunk.

Úgy indultam meg előre ekkor, mintha teljesen biztos lennék stabilitásomban, s már éppen csak arra tudtam gondolni, hogy arccal előrefele belehullok a párnámba, s holnap utánig ki sem kelek onnan.

- Na ugye… ahhoz képest, hogy az előbb állni sem tudtam, egészen jól idefutottam, nem? – s az ismeretlen megmentőm, már ott is volt ekkor mellettem az út szélén, ahol kb. úgy éreztem magam, mintha a láva szélén egyensúlyoznék.

- Valóban lenyűgöző teljesítmény, minden elismerésem! – s szemem sarkából láttam, ahogy tényleg elismerően bólint. 

- Mondjuk bármennyire is gyönyörűek ezek a cipellők, s az életemet is leélném bennük… most legszívesebben egy jó puha mamuszban lófrálnék mindenhova! – s behunyva szememet elgondoltam, ahogy a gyerekkori pihepuha nyuszis papucsom újra cirógatja fáradt végtagjaimat. – Megvan… megyek és veszek egy… mamuszt! – villant fel agyamban a villanykörte, majd kicsit oldalra fordulva megveregettem vállát, mintha neki köszönhettem volna ezt az ötletet. – Indulok is! – s fordulva hirtelen egyet meg is indultam volna, de ő óvatosan a csuklómért nyúlt.

- Mi lenne, ha megosztoznánk egy kocsin? – kérdezte, s észre sem vettem, de ekkor már állt mellettünk egy burzsuly kocsi, amihez hasonlóban én is érkeztem ide.

- Úgy gondolod egyedül nem lennék képes eljutni épségben egy boltba? – néztem rá teljesen komoly arccal. Azt hiszem megijedt ettől a látványtól, nagyon nyelt. De lehet szimplán csak beképzeltem, hogy ez történt. Nem igazán tudta mit válaszoljon, reagáljon. – Mert nagyon helyesen gondolod! – bólintottam, majd mielőtt nyithatta volna nekem az ajtót én már félig belöktem magam az ajtón, s kívülről úgy hiszem ez egy elég akrobatikus mutatványnak tűnhetett. – No kedves idegen, jössz vagy sem? – nyújtottam feléje a kezem, s habár magától is megindult egy határozott mozdulattal én magam is rántottam rajta egyet, így helye közel, ha nem teljesen, rám esett. – Te nagyon szép vagy! – abban a pillanatban egyáltalán nem voltam szívbajos, egyszerűen a látványa olyannyira tetszett a szemeimnek, hogy ezt ajkaim szavakba is öntötték.

- Te meg… kicsit becsiccsentett? – harapta be ajkát, majd óvatosan hátrébb húzódva csak szimplán megült mellettem.

- Szabadságra utaltam magam. – dűltem hátra igazán kényelmesen, s örültem ahogy a kocsi hátsó része kellemesen volt akkora, hogy lábamat kényelmesen ki tudjam nyújtani.

- Csakugyan? – kérdezte kíváncsian.

- Meg kell szabadulnom ezektől a cipőktől… - gondolataim teljesen összefüggéstelenül repkedtek az agyamban így amik szavak formájában is meg akartak születni azokkal együtt működve a szám ki is mondta őket. - … de egyedül nem megy. – s még szerencse, hogy egészen nagy tere volt a kocsinak, ugyanis két pillanaton belül közel a nyakamban volt a lábam, de azon kívül, hogy így magasba emeltem leszedni nem igazán sikerült magamról. – Segíts! – ejtettem a lábamat az ölébe.

- Hmmm… wow. – illetődött meg, s mintha egészen elvörösödve, de szépen lassan végigmért engem.

- Ugye… segítesz? – bújtam közelebb hozzá, éppen csak hozzá nem érve, s a lehető legbájosabb hangomat próbáltam előkaparni, illetve a mosolyom is reméltem hasonló vágyat áraszt felé. Újra közel kerültem, s ahogy 10 perccel ezelőtt is, most is gyönyörű volt, még így egész sötétben is. – Mert, ha nem… a stylistom megöl. Egy vagyon volt ez a csoda! – kanyarintottam a dolgokhoz egy igazán valós tényt is.

- Kár lenne ér… - kezdett bele, de én közbevágtam. Mint mondtam én már nem gondolkoztam többet, legalábbis nem most.

- Ha azt mondod, hogy érte, esküszöm felsírok az éjszakába! – nevettem el magam, fejemet hátravetve, már egészen úgy fordulva, hogy hátam a vele ellentétes ajtónak támaszkodott, s mindkét lábam már az ölében. Látszólag nem zavarta a dolog, én meg nem zavartattam magam, s a szövetség meg lett kötve.

- Sosem tudhatod mit akartam mondani! – mondta incselkedve, mire ajkamba haraptam. Meglehet utóbbi tevékenységem azért is történt, ugyanis óvatosan, gyengéden végigsimította lábamat mindössze egyetlen egy ujjával s én már ott meghaltam a kocsi ülésén.

- Mert mindig túl sokat pofázok. – forgattam a szememet, s arcom elé kaptam kezemet mintha csak szégyenlőssé váltam volna hirtelen.

- Hééé… ne takard el az arcod! – lassan kezem fejéhez emelte ujjait, majd elhúzta őket onnan, hogy láthassa az arcomat, legalábbis gondolom ez volt célja.

- Csodálni szeretnéd az atombombát is kibíró sminkemet? – vigyorodtam el még szélesebben.

- Eltaláltad. – ő maga is nevetve, fejét rázva társult hozzám, majd szinte észre sem vettem, de egyfajta isteni megkönnyebbülést éreztem testemben. Olyat, mint amikor egy hosszú nap után végre mindent elintézve hazaérsz, s lefeküdhetsz a kanapédra, s csak úgy… létezhetsz. Ez az érzés pontosan olyan volt.

- Fura figura vagy te fiú. – jegyeztem meg, s ez a név egészen megtetszett nekem így rá mondva. Nem tudtam, hogy hívják, s talán nem is akartam tudni, de azt tudtam, hogy hogy nevezhetem már… teljesen önkényes módon.

- A Fura Figura ezennel megszabadított ezektől a cipellőktől. – emelte kicsit közelebb hozzám a cipőket, majd óvatosan letette őket a földre, vagyis elkezdte letenni őket.

- Csak óvatosan… ezeknek az alkotásoknak lelkük van. – kaptam el gyorsan a kezét, s azt figyeltem ahogy tényleg nagyon odafigyelve tette le őket a földre. – Mellesleg… a Fura Figura csak tőlem hangzik jól! – hunyorogtam rá zsiványan mosolyogva.

- Igaz… magamról beszélni 3. személyben elég fura. – ismerte el.

Nem voltam hajlandó elvenni öléből a lábaimat, egyszerűen ott akkor megtaláltam azt a tökéletes, kényelmes pózt, amiből soha többet nem akartam elmozdulni. Talán az egész életemet le tudnám itt élni. Hátra dűtve fejemet kicsit behunytam a szememet, majd egy valószínűleg csak fejemben hallható dallamra engedtem, hogy ölében lábujjaim saját táncukba kezdjenek.

- Most hova is megyünk? – jutott eszembe a kérdés, s kipattant szemekkel meredtem azonnal rá.

- Én… haza. – válaszolt kedvesen.

- Fura Figura… nekem vásárolnom kell, hát nem érted? Vásárolnom kell! – hajoltam előre egészen mintha megkattantam volna, majd megragadva vállait megráztam felső testét.

- Mamuszt. – emlékeztetett.

- Pontosan, mamuszt. – bólintottam, majd lábaimra pillantottam ölében, amiken keze olyan békésen pihent, mondhatni mozdulatlanul. – Ha az előbb éppen meg akartad masszírozni a lábamat… nem akadályozlak meg benne! – vetettem fel az ötletet ártatlan szempillarebegtetéssel.

- Micsoda nagylelkű vagy! – ismerte el, majd hatalmas kezeit végigsimította sípcsontomon, s végül talpamon, s vádlimon s én újra meghaltam.

- Tudom Fura Figura, tudom. – veregettem meg vállát, majd oldalra dűlve figyeltem ahogy szinte művészi pontossággal, bőröm egyetlen egy négyzetmilliméterét sem kihagyva szabadította meg azt mindenféle evilági fájdalomtól. – Szóval hova is megyünk? – kérdeztem meg, s ekkor az ablakon keresztül megláthattam egy éjjel nappali piac szerűséget. – Sofőr… állj! – ordítottam el magam gondolkodás nélkül.

- A sofőr nem hall minket. – simogatta meg talán megsérült fülét Fura Figura.

- Akkor is… meg kell állnia. Azonnal. Azonnal. – ragadtam meg a vállát szorosan, s olyannyira tudatosan meredtem szemeibe, hogy pislogni sem pislogtam. – Meg. Kell. Állnunk. – ismételtem el neki nyomatékosítva is vágyaimat, s ha tehettem volna, de nem tettem, akkor szavaimat ajkaira suttogom. Még csak most vettem észre mennyire fantasztikus illata van, ohhh.

- Miért? – kérdezte átvéve az én, pánikolós stílusomat. Nem húzódott el tőlem, levegőt is alig vett én is csak azért tettem ellentétesen, mert hát legszívesebben illatával temettem volna be mindenemet is.

- Mert… - nagyot nyeltem. - … ott kapható volt tésztaleves. – mondtam ki a világ legkomolyabb arckifejezésével, s arcom egy pillanatig sem rezzent. – S én… éhes vagyok. – fejeztem be életem alakítását.

- Sofőr! – ordította el magát ő is, ahogy én tettem nem rég.

- De ő nem hall minket. – emlékeztettem erre az apróságra, úgy mintha okosabb lennék, mint ő.

- Ezért jeleztem is neki! – kacsintott s jobb kezével megkocogtatta az ajtóba épített gombocskát.

- Ohhh te… - most úgy megcsókolnának részt nem mondtam ki, de tekintve, hogy olyannyira ajkaira nézegettem szerintem rájöhetett, de mielőtt észbe kaphattam volna ő már ki is szállt a kocsiból ugyanis az megállt alattunk. Megrázva a fejemet én is konkrétan ugrottam volna utána, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy micsoda ruha is van rajtam, amikoris ő megállított eme tettemben. – Fura Figura… soha, ismétlen soha ne állj egy lány, s az étele közé! – böktem a mellkasára, s a magas kocsiból már lógattam is kifele a lábamat, de ő továbbra se állt el előlem, sőt… még közelebb jött, konkrétan lábaim közé állt, így tartott bent a kocsiban.

- De akkor sem fogom engedni, hogy mezítláb járkálj ezen a járdán. – bökött oldalra fejével.

- Miért az öledben akarsz cipelni, vagy mi? – ráncoltam homlokomat kíváncsian érdeklődve terveiről.

- Majdnem… - kacsintott, s most már muszáj volt megérintenem legalább, ugyanis arca szinte mágnesként vonzotta ujjaimat.

- Majdnem? – kérdeztem vissza, s ujjaimmal puha borostájával játszottam. Újabb póz, amiből megint nem akartam elmozdulni.

- Majdnem. – bólintott, majd hirtelen tett is egy 180 fokos fordulatot, de mindenekelőtt egy apró csókot lehelt az arcomra, s én majdnem egy az egyben hátra vágódtam ettől az ülésen. – No? – hajolt meg egy picit épp annyira, hogy hátára mászásom még könnyebb legyen. Szerencse volt, hogy ruhám anyaga lenge volt, s így még akkor is takart belőlem minden fontosat, amikor nem.

- Te még mindig gyönyörű vagy. – suttogtam, ahogy hátának simítottam fülemet ugyanis már nyakába kapaszkodva hátán voltam a levegőben.

- Te meg még mindig bolond. – reagált rá egyszerűen, s nagyszerűen.

Hely leülni igazán nem nagyon volt, ugyanis ez egy street foodos kínai kajálda volt, így miután ő az „ebből is kérek, meg ebből is, no meg abból se maradjak ki” rendelésemet leadta a kajakészítőnek lehelyezett engem egy piaci asztalra, ahol már éppen nem volt árus, s nemsokára ő is csatlakozott hozzám.

- Esküszöm… ezeken a gálákon én mindig úgy érzem, hogy egyszer éhen halok! – mondtam ezt már úgy, hogy ujjaim közül a pálcika, s számból pedig a tészta lógott ki. – Mármint… te jó ég… - ráztam a fejemet, s ellopva táljából egy panírozott rákot a számba tömtem azt. – Miért nem lehetne a sok menő apró étel helyett… valami igazit is elénk tenni. – ráztam fejemet elképedtségemben, s pálcikámat úgy lóbáltam a levegőben, mintha varázspálca lenne. – Vagy talán az is opció lehetne, hogy egy bőrönd rágcsával érkeznék már a vörös szőnyegre… mit gondolsz erről? – pillantottam feléje, lábamat az asztalról lógatva. Egészen csendes volt, de az is lehet, hogy szájmenésem mellett nem igazán volt lehetősége érvényesülni.

- Mindenképpen menjen a cipődhöz majd! – emelt ki egy igen fontos tényt. Szóval nem csak némán ült mellettem, hanem hallgatott is engem.

- Okos vagy te Fura Figura! – s nem zavarta, hogy így hívom, nem is mondta meg önkéntesen sem valódi nevét, s nekem tetszett ez a furaság, nagyon is. – Ezt pedig meg kell kóstolnod. – s figyelmeztetés nélkül toltam szájába a tésztás pálcikámat, ő meg amennyire tudta próbálta gyorsan lereagálni a dolgokat, csakhogy ne legyen mindene olyan. – Ügyes! – bólintottam, amikor elkerülte, hogy leessen bármi is tökéletesen szabott öltönyére. – Az én reflexeim már kevésbé ilyen ügyesek! – biggyesztettem le ajkaimat. – Pedig az tény, hogy addig nem megyünk tovább míg mamuszom nincs. – jutott eszembe egy fontos része az estének, a vásárlás.

- S szerinted körbe foglak cipelni az egész piacon? – kíváncsiskodott miközben jóízűen falatozott ő is.

- Minden bizonnyal…. – kezdtem tudatosan bólogatni.

- S honnan tudod te ezt ilyen biztosan? – hajolt kicsikét közelebb hozzám.

- Mert nagyon szépen meg foglak kérni téged Fura Figura! – húztam széles mosolyra ajkaimat, majd eltűntetve a kettőnk közötti távolságot ezúttal én leheltem arcára egy csókot, csak én sokkalta, de sokkalta hosszabbat, mint ő nemrég az enyémre. – Nagyon szépen! – ismételtem el, majd mivel pálcikámat a tésztás dobozomba tettem ugyanis ezzel az adaggal végeztem, felszabadult kezemet térdére helyeztem. Éreztem, ahogy érintésem alatt pedig igen nagyon megfeszült teste. Elmosolyodtam.

A fejfájás, amivel a következő nap keltem evilági szavakkal leírhatatlan volt, s nem, nem a kellemes formában. Csak onnantól kezdve, hogy feleszméltem, hogy éber állapotban vagyok, legalább fél óra kellett, hogy ki is tudjam nyitni a szememet. Éreztem, hogy bűzlök, de ez volt a legkevesebb… kezdhettem volna például azzal a napomat, hogy rájöjjek, hogyan is kerültem ágyba, ugyanis a tegnap este úgy teljes egészében elszökött az emlékeim közül.

Óvatosan nyitottam a szememet, s mikor a sötét ellenére is felismertem, hogy Nála vagyok, no az egy kicsit megnyugtatott. Kicentizve minden mozdulatomat nyújtózkodtam kicsit, de Őt nem találtam magam mellett. A fürdője felől sem jött hang így hát mivel azt feltételeztem, hogy a konyhában, de legalábbis a nappaliban van így minden erőmet összeszedve elindultam arra.

A tegnap esti ruhám a fotelben pihent, mellette cipőmmel én pedig ahogy elhaladtam a tükrös szekrény mellett észrevehettem, ahogy lábamon egy Hedviges mamusz van, miközben egy teljes szett Harry Potteres pizsamát viseltem felette.

- Akarok én erre magyarázatot? – motyogtam neki halkan, amikoris őt tényleg megtaláltam a konyhában, ahol éppen reggelit főzött, vagy éppen ebédet, de talán vacsorát. Az időről fogalmam sem volt.

- Mindenekelőtt idd meg azt a narancslevet azokkal a gyógyszerekkel! – felém se fordulva utasított ilyen alap dolgokra, s mielőtt végigfeküdhettem volna a márvány pulton, ahonnan csukott szememmel bámulhattam volna barátom tökéletes félmeztelen alakját, aki éppen főzőcskézik kettőnknek úgy tettem, ahogy kért.

- Azt hiszem… többet ittam, mint amennyit kellett volna. – motyogtam ezúttal már úgy, hogy homlokomat a hideg pultnak támasztottam.

- Csakugyan? – kacagott fel hirtelen, olyan igazán őszintén. – Mire emlékszel? – kérdezte, s megsimította a hajamat, majd hallottam, ahogy egy tányért is letett elém.

- Ezt vidd el előlem… - hirtelen az illat nem tetszett a szervezetemnek, majd a következőben az ellenkezőjére váltott, s mégis érte nyúltam a tányérért, mindezt végig csukott szemmel. - … mégse. – motyogtam.

- Utolsó emlékem, hogy Tommal beszélgettem… Hiddlestonnal. – elevenítettem meg az utolsó éles emlékemet, majd szépen lassan feltápászkodtam, hogy legalább félig funkcionális legyek.

- Teljesen elfeledkeztél rólam… - jegyezte meg vigyorogva, majd egy bögre kávét is csúsztatott elém.

- Micsoda? – támasztottam meg a fejemet, ami éppen leszakadni kezdett.

- Nem ismertél fel, mikor hazaindultál, én meg felvéve elképzelésed fonalát ott voltam melletted, mint Fura Figura… - kezdett bele a mesébe, s konkrétan elmesélte szinte szó szerint mit is csináltam az este, én meg szinte pislogás nélkül hallgattam őt.  

- És mindezek után még hajlandó vagy velem maradni Sebastian? – nevettem el magam, s lóbáltam meg lábaimat a bárszékeken.

- A kérdés az, hogy hajlandó vagy-e velem maradni… - s ekkor rámutatott a ruházatomra, ami inkább volt egy Harry Potter szerelemfal, mint pizsama.

- Te nem láttad a Harry Potter filmeket! – jutott eszembe az estéből egyetlen egy pillanat, az, amikor ez az aprócska információ elhagyta száját, mikor a piacon megtaláltuk a jelenleg is rajtam lévő ruhadarabokat, amiket feltétlen meg kellett vásárolnom. Teljesen lerökönyödtem, akkor is és most is.

- Nem! – rázta a fejét ártatlanul.

- Ez azért egy elég súlyos probléma… - túrtam hajamba, ami közel sem volt friss és kellemes tapintású. - … amit azonnal orvosolnunk kell! – jegyeztem meg azon nyomban, majd már le is ugrottam a székről, ami túlontúl bátor tettnek bizonyult ugyanis konkrétan Seb ölébe borultam.

- De előtte zuhanyzol! – jegyezte meg nevetve, de még így is belepuszilt a hajamba.

- A szagom még egy Kruciátusz átoknál is kegyetlenebb… - ráztam a fejemet, s felpillantottam gyönyörű kék szemeibe.

- Ezt tudod, hogy nem értem. – simította meg arcomat kedvesen.

- Megcsókoltalak az este? – kérdeztem tőle és egyelőre nem akartam ellépni tőle.

- Szerintem féltél, hogy barátnőm van… de többször elgondolkoztál rajta. – mesélt egy újabb dolgot nekem a lovagom.

- Akkor most engedélyt kérek a barátnődtől, hogy cselekedjek. – billentettem oldalra a fejemet. – Jó… megadta. – bólintottam, majd lábujjhegyre állva ajkaiért nyúltam ajkaimmal. – Na jó… magamat nem bírom… büdös vagyok… - s én voltam az, aki a régen vágyott csókot megszakítottam ugyanis újfent megéreztem saját szagom, majd hátat fordítva neki vissza sem nézve indultam meg a fürdőbe.

- Én így szeretlek Büdöske! – csapott még a fenekemre gyorsban.

- Én meg így szeretlek téged… te tudatlan Mugli…