Wedding Bells II. (Sebastian Stan)

Sziasztok! Itt is lennék a folytatással, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! A visszajelzéseket mint mindig, most is értékelem, s örömmel fogadom! Mindenkinek jó hétvégét, puszilok Mindenkit, Dorka

Szavak száma? 3286

Szereplők? A lány x Sebastian Stan (+ Jessica Szohr, Nina Dobrev, Chace Crawford)

Benne szereplő „kért mondatok”:

- Tudod… nem ez az első alkalom, hogy elrabolnak, de általában… több ruha van rajtam.

- Te voltál az én mindenem… s én semmid voltam.

Előzmények? I. rész

- Mindig is játszadoztam a gondolattal, hogy titkos ügynök leszek egy nap! – terítette el magát Nina keresztben az egyik fotelben, kezében egy pohár mimózával. Tudtam, hogyha én a jetlagre ráiszok akár egy keveset is, minden bizonnyal az első korty után felborul még jobban az életem így inkább tartózkodtam az alkoholtól, s inkább egy pohár díszes limonádéval barátkoztam meg közelebbről. Némán, szótlanul, csakis mosolyogva, miközben feldolgoztam az információt, amit Julie éppen osztott meg velünk.

- Ez most a fiúk elleni küzdelem! – mondta Julie teljesen beleélve magát, s egy pillanatra ábrázata egészen olyan volt, mintha nem is az esküvőjének hétvégéjén lennénk itt, hanem inkább egy iskolai erdei táborban, ahol a napi aktivitásért a legjobbak kitűzőket zsebelhetnek be, ő pedig kitűzőt, jutalmat akart. Az összeset.

- Fiúk a lányok ellen? – kérdezett rá Jessica, majd eltűnve a kis fal mögött én is kísérve őt kezdtünk el leöltözni, szépen belebújni a koszorúslány ruhánkba.

- A valaki elleni küzdelem általában valami ilyesmit jelent. – jegyeztem meg, majd mivel a ruha egészen emberbarát volt könnyedén belebújva ki is léptem a fal mögül.

- Szóval mi a helyzet a férfiakkal? – mért végig szemérmetlenül Nina, amibe még majdnem bele is pirultam, de csak majdnem. – Jók a pasasok Tokióban felétek? – emelgette szemöldökét beleharapva a pezsgőbe áztatott eprébe, igazán bájosan kacsintva rám.

- Szeretnél egy jegyet, hogy megtudd? Utazhatsz velem te is vissza. – pislogtam kínos vigyorral, majd Julie kezébe téve enyémet engedtem, hogy megpörgessen ugyanis a menyasszony is végigmért alaposan, no de neki aztán igazán joga is volt hozzá.

- Hát, ha eddig a pillanatig nem szedtél össze senkit… akkor esküszöm, hogy egyrészről azoknak az ázsiai férfiaknak a nagy részét azonnali hatállyal szemészhez kell beutalni másrész pedig… ha itt nem találsz valakit magadnak ilyen szerkóban én magam szedlek mert hát ohh te lány. – emelgette szemöldökét sejtelmesen Jessica, s szó mi szó nekem is ösztönösen jött a füttyentés, amikor őt is megláttam a ruhában.

- A következő esküvő a miénk, ez eldőlt. – csaptam tenyerébe a levegőben jóízűen nevetve. Ami tényleg hiányzott odaát azok a barátaim, ezek az apró idióta pillanatok, amiket soha senki nem tudná ott pótolni.

- Miért éppen Sebastian? – hangzott el totál random módon Ninatól a kérdés, hirtelen megállt bennem az ütő. Az, hogy vajon milyen fura módon kószálhattak jelen pillanatban a fejében a gondolatok, el sem tudtam képzelni.

- A véletlen hozta így. – kacsintott Julie, majd farzsebéből előhúzott egy aprócska lapot, amin Sebastian neve állt.

- Szóval ez azt jelenti, hogy mi is veszélyben vagyunk? – ült fel rendesen Nina kezdve átvenni Julie beleélési kedvét, ugyan meglehet a kis frissítői mellékhatása is volt ez.

- Veszélyben lennénk abban az esetben, ha nem lennénk jobbak a fiúknál… - gondolkozott el zsiványan a főnökasszony. - … de a helyzet az, hogy egyértelműen jobbak vagyunk. – kulcsolta össze mellkasán a kezét az önbizalomhiány mindenfajta jele nélkül.

- Most már akkor csak egy terv kell. – csapta össze vészjóslóan kezét Nina, majd kb. két pillanatnyi komolyság után elnevette magát. – De most komolyan… remélem én vagyok a kiválasztott! – folytatta kacagását.

- Ha így folytatod lehet még a végén önkéntesen nyújtunk át nekik! – veregettem meg vállát barátságosan.

- Szóval a terv… - füle mellett elengedte megjegyzésemet, majd mintha ténylegesen valamiféle kémfilmben lennénk hajolt előre s szinte suttogva kezdte el magyarázni az agyában szőtt különböző terveket. A „te miért suttogsz” kérdésünkre pedig csak legyintett, majd folytatta a mondókáját… még halkabban.

A helyzet a következő volt: feltűnők semmiképpen sem lehettünk, hiszen akkor az egésznek semmi értelme nem lett volna. A nap további részében, ha összefutottunk az ellenkező nem tagjaival ez a kis „játék” beszélgetéseink alatt nem került szóba, hiszen ez egyfajta titok volt, s ettől volt még izgalmasabb a dolog… legalábbis a többiek így susmogtak néha körülöttem, s esküszöm én is lelkesedni akartam, de valahogy a szervezetem nem volt képes rá, de üröm az ürömben az volt, hogy a jetlagre az egész kábaságomat rá tudtam kenni, s így végül is nem hazudtam akkorát.

- Ezt idd meg! – Nina egy feles pohárral lépett be a szobámba, kicsit sem zavartatva magát azzal, hogy például kopogjon.

- Micsoda? – kérdeztem vissza rögtön, majd ekkor megláttam kezében a szinte szó szerint töménynek látszó, sötét italkát. – Nem. – ráztam meg a fejemet, s hátrálni kezdtem, de ő sem állt meg majd addig követett, mígnem hátam a hatalmas nagy padlótól, plafonig elterülő ablakba nem ütközött.

- Küldetésünk van ma estére. Nem veszíthetünk. – rázta a fejét hevesen, s azt a bizarr folyadékot közelebb emelte számhoz… s ekkor már az illata is megcsapott. Jobb lett volna, ha ez éppen nem történik meg. Már az állaga, a látványa is félelmetes volt, no de az illata, ami inkább volt szaga még borzasztóbb volt.

- S ezért most inkább meg akarsz mérgezni? – kérdeztem teljesen őszintén, s ha lehetett volna beleolvadtam volna az ablak üvegébe.

- Csak egy kis segítség a jetlag elűzésére… hálás leszel nekem, hidd el. – mondta oly arckifejezéssel, mintha el is hitte volna mindezt, mert például egy orvosi szakújságban olvasta.

- Mikor szereztél doktori címet? – fintorogtam, s ha meg is próbáltam volna megszokni az illatot, amit az ital magából árasztott, egyszerűen nem ment.

- Én magam állítom ki neki a nyilatkozatot, csak siessetek mert… akció van! – hirtelen esett be Jessica Julie társaságában az ajtómon, s mindössze egy pillanat volt míg kinyitottam a számat, meglepődöttségemet ajkaim így tükrözték… majd Nina egy jól irányított mozdulattal belém töltötte a löttyöt, ami úgy marta végig a számat, s lényegében mindenemet, mint még semmi soha.

- Nyeld le mielőtt még megfulladsz! – adta ki az utasítást Dr. Dobrev.

- Ki ne köpd mert úgy még rosszabb! – jegyezte meg Julie, majd rám nyújtotta a nyelvét, amit ekkor csodálatos kéknek láthattam. Te jó ég! Bólintott, hisz látta megijedt tekintetemet. Igen, ez várt rám is.

- Szerintem ezeket a mondatokat már hallhatta párszor a leányzó! – kacsintott örömteljesen a kedves Nina, s ha éppen nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy meghalok ettől a valamitől őt is kinyírtam volna cserébe.

- Sebastian most érkezett vissza a szobájába… most egyedül van. Most kell lecsapnunk rá! – ütögette Jessica bal tenyerét jobb ujjaival előidézve így a katonás hangulatot. – Ennél jobb esélyünk nem lesz rá! Ráadásul míg így együtt vagyunk… esélyük sincs ellenünk! – tette csípőre kezét, majd erősen az ajtót szuggerálta, majd minket, hogy ideje lenne indulnunk.

- Jajjj meg ne haljál már itt mellettem te nőszemély! – veregette meg hátamat Nina, mert látta még egy kicsit a sokk alatt vagyok. – Mindjárt jobb lesz! – billentette fejét vállamra. – S tudod, hogy szeretlek…

- Én utállak! – motyogtam első szavaimként, majd így indultam meg az ajtó felé. – Na mi van? Senki sem jön? – fordultam feléjük, amikor igazából csak én voltam az egyetlen, aki megindult. Ennyit az egyetlen egy alkalomról.

- Mondtam, hogy beválik! – hajolt meg részben pukedlizve Nina a többiek előtt gondolatban tényleg átvéve már a doktori diplomáját.

- Ettől függetlenül még utállak! – vigyorogtam, próbálva elérni, hogy megmozduljanak már végre, s így tettek. Mi négyen, egyedül a folyosón, pontosan úgy közlekedtünk, mintha nem is a hotel vendégei lennénk, hanem valamiféle betörők. Kettő pillanat kellett és mindannyiunk élte a pillanatot, még én is, azt, hogy én minek köszönhetően azt lehet jobb, ha nem tudom meg… úgy kb. sosem.

- Ne akarjátok tudni hogyan… de kinyitottam az ajtót! – kacsintott ránk Jessica, majd halkan, óvatosan nyitotta ki maga előtt az ajtót. – Tiszta, mehetünk! – bólintott.

- Itt túlságosan nagy a csend. – állapítottam meg halkan, mikor már mindannyian a szobában voltunk, de a keresett személynek se híre, se hamva. Az egész szoba néma volt, még a fürdőből sem jött ki semmiféle zaj.

- Pedig Sebastian az előbb akkor is bejött a szobájába. – állapította meg most már alább hagyva az előző suttogó beszélgetésből Jessica.

- De mivel az ajtón ki is mehet… lehet ki is ment rajta! – jegyeztem meg akkora felfedezésként megélve ezt, mintha éppen csak most fedeztem volna fel a spanyolviaszt.

- Na ne mondd Sherlock! – nevette el magát, majd egyszerűen fogta magát s hátravetődött az ágyban. – Ohhh Istenem… esküszöm ez az ágy… kényelmesebb, mint az enyém! – állapította meg s arca éppen azt tükrözte, hogy valahol a mennyország közelében lehet a lelke.

- Akkor költözz át Sebastianhöz… biztos szívesen osztozna veled az ágyán! – csúszott ki a számon, s legszívesebben a falnak mentem volna ezután, de inkább csak… homlokomat ráncolva vigyorogtam, s álltam, mint egy farönk a fal tövében.

- Hmmm… nem tudnék úgy rá gondolni! – rázta meg a fejét, szerintem azért mégiscsak eljátszva a gondolattal egy a pillanat töredékéig. – Habár mindig is úgy gondoltam, hogy jó lehet az ágyban… merthát… az az ember! Csak rá kell nézni! – gurult oldalára, megtámasztva a fejét karján, s kajánul emelgetve szemöldökeit ritmusosan.

- Szerintem te napszúrást kaphattál! – ráztam a fejemet, s inkább felkaptam egy újságot, ami a szekrényen volt, s azzal kezdtem el legyezni magamat. – Nagyon meleg van itt, nem? – folytattam egészen úgy érezve mintha éppen beléptem volna a Szahara kellős közepébe.

- Ez nem… ez nem a ti magazinotok? – lepődött meg Julie s ekkor én is megláttam mi volt az ujjaim között. Annak a magazinnak egy példánya, aminek én is dolgoztam. – Hogy mennyire kicsi a világ… - rázta meg a fejét nagyobb jelentőséget nem is tulajdonítva ennek az egésznek.

- Ohhh… Sebnél van a kedvenc csokim. – csillant fel Nina szeme, s mielőtt megakadályozhattuk volna tettében már bontotta is kifele a csomagot, s falatozni is kezdett belőle. Közelebb lépve hozzám engem is kínált, majd közelebb hajolt mintha éppen elseperte volna a hajam vállamról. – Tudom, hogy ezt a magazint nálunk nem lehet kapni! – kacsintott, majd mintha semmi sem történt ellibbent tőlem, s a többieknek is próbálta felajánlani a lopott csokiját. Ez itt akkor pontosan… mi a fene is volt?

- Valaki… valaki közeledik! – fagyott meg hirtelen a szoba közepén Nina, fent tartva a kezeit maga előtt.

- El kell bújnunk… - adta ki az utasítást Julie azon nyomban, s ők hárman egy pillanat alatt eltűntek az emberi szemek elől én meg, mint egy Bambi, aki szembe kapja a fényt egy kocsi lámpájából nem mozdultam.

- Hééé, hééé, hééé…- sissegett rám Jessica a függöny mögül, majd észbe kapva éppen mikor nyílt kifele az ajtó, szinte konkrétan beestem a fürdőbe.

- Ez meleg volt. – motyogtam magamban, s ez a nyugodtság egészen tartott kb. 5 másodperc erejéig amíg kintről Seb feltételezett érkezése, majd matatása tartott ugyanis alig kevéssel ezután a fürdőszoba ajtó felé irányítva véltem felfedezni lépéseit. – Basszus! – konkrétan nem volt menekülési lehetőségem, s kád hiányában hirtelen az ajtó mögé pördültem be, de konkrétan már temettem volna magam.

Az ajtó nyílt, s én pedig még levegőt sem vettem. Ő belépett rajta mindössze egy fehér törölközővel csípőjén, mely vészesen alacsony vonalban lógott rajta. Ott abban a pillanatban a falba akartam olvadni, de úgy nagyon gyorsan. Szemeimet lehunyva szorítottam össze őket, s szinte éreztem ahogy fogaim zizzennek maguk között az erős nyomásra.

- Kíváncsi voltam, hogy ki lapul majd a fürdőben! – hallottam meg halk, szinte néma hangját. Szóval észrevett minket… nem mintha én például láthatatlan lettem volna, de akkor már előttem le lettünk buktatva. Ettől függetlenül ki nem nyitottam a szememet. Mély levegőt vettem, ki s be, ki s be. Olyan érzésem támadt, mint amikor a horrorfilmekben nagyon is jól tudja az áldozat, hogy ő a soron következő hulla, de még azért imádkozik az égiek irányában hátha történik valami csoda ott és akkor… hát nem történt, itt semmiképpen sem.

- El fogunk rabolni! – nyílt ki a szemem hirtelen csakis azért, hogy ekkor szembe találjam magam… a teljesen meztelen Sebastiannel, aki a tükör előtt éppen a kezdetleges borostáját igazgatta, kenegette.

- Na ne mondd! – hangja alig volt hallható, mintha direkt nem akarta volna, hogy bárki is meghalljon minket.

- Oh dehogyisnem! – bólintottam, s minden erőmet összeszedve felkaptam egy a mellettem lévő szekrényről egy törülközőt és felé nyújtottam azt. Egy pillanatra sem néztem feléje vagy éppen ODA. Az első pillantásom képe a retinámba égett már, s annak emlékei meglepően kétes érzéseket keltettek bennem.

- Csakugyan? – ez volt az első pillanata, amikor elszakadt a tükörképétől, s felém nézett. Nagyot nyeltem. Erre a közelségre nem készültem fel, s éreztem, hogy már nem is a teleportálásért imádkoztam, ha esetleg holtan össze tudtam volna esni az is megtette volna. Az ilyen pillanatokat akartam a kezdettől kezdve elkerülni, s ha a liftes utunk felfele volt egy gyenge kettes az ötös rosszasági skálából, ez egyértelműen volt tizenkettes belőle. Csillagos tizenkettes.

- Csak öltözz fel! – továbbra is nyújtottam feléje a törülközőt, de esze ágában sem volt elvenni tőle azt.

- Miért is? – hunyorgott és közelebb hajolt hozzám, majd mielőtt egy pillanattal is többet gondolkoztam volna a helyzeten, arról például, hogy mennyire jó illata van, hogy mennyire jól áll neki ez a borosta vagy hogy szemei ténylegesen mennyire gyönyörűek ilyen közelről főleg vagy éppen, hogy teste az utóbbi két évben még vonzóbb lett inkább vállára dobtam a törülközőt, s sarkon fordultam.

- Lányok… megvan. Megadta magát! – ordítottam el magam kirepítve az ajtót, s úgy gondoltam, hogy vissza sem pillantok rá még akkor is ha úgy kell ráerőszakolnom testemre ezt a vissza nem fordulást.

- Nem tudott ellenállni neked, mi? – bukkant elő Jessica a függöny mögül, majd Nina is két lábra kezdett állni az ágy túlsó oldala felől.

- Győztünk, győztünk, győztünk! – saját örömtáncába kezdett Nina a szoba közepén, amihez végül Julie csípőmozgása is csatlakozott.

- Most már csak… meg kell tartanunk őt! – jegyezte meg Julie, s fejével az ajtófélfának dűlő Sebastian felé bökött.

- Te pontosan Stan miért is mosolyogsz? Neked… félned kellene! – elemezte az említett arcát Nina, miközben odasétált mellé s úgy fogta meg annak arcát, csücsörítésre kényszerítve ajkait.

- Szörnyen félelmetesek vagytok… komolyan! – mondta ki mindezt úgy téve, mintha nem éppen el akarná nevetni magát, de mindent megtett ellene, hogy komoly arcát mutassa felénk.

- Jobb is ha félsz! – csúszott ki a számon halkan, de úgy látszik hallhatóan ugyanis mindannyian felém fordultak, majd mivel éppen egy pillanatot bírtam tekintetükből oldalra fordulva kinyitottam a szekrényt, ami mellettem volt, s csak remélni tudtam, hogy lelek is ott azt, amiért imádkoztam. Találtam. Többet is. Megragadva az aprócska ruhadarabokat céltudatosan indultam meg feléje, majd szinte kitépve maga mellől a támaszkodó kezeit teste elé rántottam azokat.

- Mondjuk, ha segítséget kapnék… - jegyeztem meg hangosan, s Nina már mellettem is volt, hogy tartsa Sebastian kezét, míg én jó szorosan összekötöttem őket.

- Tudod… nem ez az első alkalom, hogy elrabolnak, de általában… több ruha van rajtam. – jegyezte meg halkan, s hirtelen volt egy érzésem miszerint ezt csakis nekem célozta. Nem is néztem arcára.

- Na kész is vagyok. Ezzel akkor… végeztünk is? – fordultam a többiek felé kezeimet összecsapkodva munkám elvégeztével.

- Nem! – rázta fejét Julie hevesen. – Mindenekelőtt biztonságba kell szállítanunk a rabot, majd stílusosan a férfiak elé tárni a tényt, hogy győztünk! – s mindezt oly büszkén mondta ki a jövőbeli ara, hogy nem is tudom mi más okozhatott volna számára ekkora boldogságot.

- Ez a hely… nem biztonságos. – állapította meg Jessica. – Ez ellenséges terület, át kell szállítanunk őt egy jobb helyre. – gondolkozott el, majd rám nézett. – Indulhatunk is a szobádba! – pillantott rám ekkor ő, én meg csak… én meg csak inkább sarkon fordultam. Ellenkezésnek mi helye lett volna? Semmi.

- Azért… nem mondom, hogy nem futott össze a nyál a számba, amikor megláttam így őt. – jegyezte meg sunyin Jessica utánam futva, fejét vállamra hajtva egy pillanatra. – Talán igen… talán nem… elgondolkoztam mi van a törülközője alatt. – nevetett fel halkan.

- Semmi… a törülközője alatt a pontosan semmi nincs… - fordultam feléje széles kínos mosollyal, s ekkor már nyitottam is saját ajtómat, majd szinte már nem is foglalkozva a többiekkel egy pillanatig, a kis minibárom felé sétálva kivettem onnan a legnagyobb vizesüveget, s levegővétel nélkül ittam ki annak tartalmát.

- Te itt szépen… megmaradsz! – ültette le Nina Sebet, majd mintha egy másodpercre kiesett volna szerepéből barátságosan megveregette annak vállát. Ő nem szólt, mindössze csak úgy tett ahogy azt a lányok kérték tőle. Túl egyszerű volt ez a dolog, túlságosan is egyszerű.

- Valaki itt marad Sebbel, míg a többiek elmennek Willéket megkeresni! – vázolta fel a helyzetet Julie, s én konkrétan a végszónak a kimondásával egyidőben elindultam az ajtó felé, amikoris ő megragadta a csuklómat. – Tekintve, hogy ez a te szobád… demokratikus módon megszavazva… te vagy a felügyelő! – adta ki a feladatot mosolyogva.

- Amúgy is… ti ismeritek egymást legkevésbé, most legalább lesz időtök megismerkedni! – vetette fel az ötletet Nina, s ekkor már az ajtóm felé irányulva kezdtek távolodni.

- Ha meg mersz szólalni… a szádat is bekötöm. – fordultam éppen akkor szembe Sebastiannel, amikor mögöttem az ajtóm bezárult, s csakis ketten maradtunk. Csakis ketten. Végül is kb. alig pár óra leforgása alatt sikerült minden olyan dolgot elérnem, amit teljesen kerülni akartam a hétvége alatt.

Enyhén zúgni kezdett a fejem, éreztem, hogy ugyan enyhén még bennem van annak a gusztustalan méregnek a hatása, de mégse ködösek a gondolataim. Feléje sem pillantva ezek után fogtam magam, s mint egy farönk dőltem el az ágyamon, elég tudatosan bámulva a plafont. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogok bájos csevejbe kezdeni vele, de ő is maradt némán, mintha érezte volna, hogy nem kell ezt erőltetnie. Legalábbis érezte… egy ideig.

- Jól nézel ki. – jegyezte meg halkan, teljesen sunyiságmentes hanggal. Fülem mellett engedtem el mondatát, majd mielőtt még egy mondatot irányíthatott volna felém hümmögve dúdolni kezdtem egy random dallamot, majd lábujjaimat is ritmusra kezdtem mozgatni hiszen elkapott a saját magam által kreált buborék hangulata. – Jól bánik veled Tokió! – s hangját ekkor gyanúsan közelről hallottam, majd mire lereagálhattam volna a dolgot, éreztem is magam mellett besüppedni az ágyat. – Bocs… de szörnyen kényelmetlen volt az a fotel egy szál semmiben. – jegyezte meg, majd akkor és ott próbáltam kővé dermedni. Nem tudtam mozdulni, semerre sem. A dúdolásom is elvesztette már a mágikus erejét. Egy nagy ideggörcsnek éreztem testemet, a lábujjamtól kezdve egészen a fejem búbjáig. – Esély sincs arra, hogy hajlandó legyél beszélni velem? – némi csend után tette fel a kérdését, s ez hirtelen olyan volt mintha szikra érte volna az olajat, ami ebben a pillanatban lángra is lobbant igen rendesen.

- De kérlek Sebastian… beszélgessünk! – nevettem fel kínosan, s ahogy testem valóságosan lángra gyulladt automatikusan ültem fel mellé, s néztem rá. – Mesélj mizujság veled? – pislogtam rá hevesen. – Esetleg a túlparton nem maradt most is egy barátnőd, akit szeretnél eljegyezni de még mielőtt megtennéd azelőtt meghúzhatnál engem is, csakhogy átcseszd a lelkem megint? Annyira vágynék erre… - mosolyogtam rá, s látszott arcán, hogy kitörésemtől olyannyira meglepődött, hogy köpni nyelni nem tudott. 2 évig… 2 évig érlelődött bennem ez a beszéd, s most egyszerűen nem tudott csak gondolati szinten maradni. Azt hittem tovább bírom, azt hittem, hogy elkerülhetem ezt majd a hétvégén. Életem újabb hatalmas tévedése, s látszik ez is hozzá köthető.

- T/N… - mozdult volna meg, de én leállítottam.

- Most már nem csak mennyasszonyod van, hanem esetleg feleséged is? – vetettem hátra fejemet nevetve, s inkább úgy gondoltam jobb lesz, ha távol tartom magam tőle. – Fantasztikus. Esetleg gyerek? Mert az lenne még az igazi. Akkor érezném ám még magam olyan igazán jól. – pillantottam feléje a lehető legszarkasztikusabb arckifejezéssel… már fájt a mosolygástól az arcom.

- T/N… - ismételten csak ennyit mondott, s kezdett ő is felkelni az ágyról, megpróbálkozva megközelíteni engem, de én csak hátráltam.

- Legalább a nevemet tudod. Fantasztikus. – túrtam a hajamba, s éreztem ahogy ujjaim mennyire remegnek éppen ekkor. El kellett innen tűnnöm, lehetőleg minél hamarabb.

- Sose tudtam megmagyarázni neked… legalább csak egy alkalmat adj rá, kérlek. – óvatosan akarta elkapni az ujjaimat összekötött kezével, de semmiféle érintést nem engedhettem meg magamnak.

- Nem Sebastian! Nem! – ráztam meg a fejemet. – Elég nehéz volt egyszer túljutnom rajtad, nem akarom még egyszer átélni azt… 1 hét alatt olyan károkat okoztál, hogy hónapokig épültem fel belőle. – néztem mélyen a szemébe, egyikőnk sem vett levegőt.

- Miattam fogadtad el a japán állást. – mondta ki halkan, felismerve a dolgok egy fontos részét.

- Te voltál az én mindenem… s én semmid voltam. – ejtettem ki a fájdalmas szavakat, amik szinte égették az ajkaimat, majd kinyitva az ajtómat magára hagytam ott őt, s egy pillanat erejéig még dejavu érzésem is volt, majd megrázva a fejemet inkább csak elhessegettem a gondolatokat… ha már a könnyeket nem tudtam… s nem… azokat nem tudtam.