Take Me Home (Sebastian Stan)

Sziasztok! Régen el akartam én már hozni nektek ezt a történetet, s most végre több korrekcióval töltött nap után végre késznek érzem őt! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka

Inspiráció? Jess Glynne Take Me Home dala (ehhez hozzá kell azt tennem, hogy ezt a történetet egészen biztosra több részesre tervezem)

Szavak száma? 3336

Konkrétan úgy jöttem el otthonról, hogy szinte majdnem még pizsamában voltam, még talán szerencse, hogy olyan dolgok voltak rajtam, amik messze távol álltak a hagyományos pizsama fogalmától, nem mintha valaha idegen emberek véleménye ebben a témában meghatott volna. Hiába volt kora reggel, kora reggel, amikor alapvetően még aludni szoktam tudni, de most ez nem adatott meg. A ház már egy háborús övezetté alakult, s én egyszerűen nem bírtam tovább.

Hiába a fülemben üvöltő zene, egyszerűen a bőrömön keresztül úsztak bele gondolataimba a szavak. Hideg, bántó, gonosz szavak. Szavak, melyeket egyetlen egy ember sem érdemelne meg a világon, s én pedig… bennük éltem, velük együtt.

A nap alig kezdődött még el, s én szemeimet már most vörösre sírtam. Levegőt alig kaptam, konkrétan éreztem ahogy taknyom, nyálam összefolyik, minden túlzás nélkül. Kapkodva fújtam orromat, próbáltam normálisan levegőt venni, de haszontalan volt az egész. Éreztem, ahogy természetes fény még zűrzavarosabbá tette az egészet, igazából nem is tudom, hogyan jutott el a tudatomig, hogy egymás után pakoljam a lábaimat miközben amúgy lelkem szinte működésmentesen létezett mellkasomban.

Az utcára úgy érkeztem, hogy szememre már egy fekete napszemüveg volt tolva, s mentálisan hálát adtam az égnek miszerint ebben a városban az embereket magukon kívül senki sem szokta érdekelni, így hát nézhetek ki én bármennyire furán is, nem fogok kitűnni a tömegből.

Általában amint egyre távolabb jutok a lakásunktól, könnyeim mennyisége csökkenni szokott, de most ez nem történt meg. Észre sem vettem, hogy szinte már futottam, de valahogy nem tudtam megállítani a lábaimat, ahogy a könnyeimet sem. Egyszerűen, mint ólomcseppek folytak végig arcomon, s a lélegzésem sem kezdett normalizálódni, s így a létezés egyre nehezebb, s nehezebb volt.

Bumm.

Tenyeremmel akartam hárítani esésemet, de nem volt egy túl okos ötlet, hisz amint az érintkezett az aszfalttal éreztem a súrlódás fájó következményét.

- Úristen. Sajnálom. Nem akart… - bűnbánó hangjából megállapíthattam, hogy egy férfival ütköztem frontálisan. Az esés sokkja miatt még kissé a szakadatlan sírásom is megállt, hisz konkrétan levegőt is alig vettem, de most, hogy realizálta testem a biztos talajt maga alatt, mintha újraindította volna rendszerét. Nem kaptam levegőt, szorított a mellkasom úgy éreztem, hogy nem fogok tudni felkelni onnan, s hogy azonnal elhányom magam. Ez az összeomlás legrosszabbik fajtája volt számomra, mely a szimpla létezést is megnehezítette. - … minden rendben? – tette fel kérdését, de azt hiszem ekkor hullhatott le a fejemről a kapucnim, s ekkor elé tárulhatott arcom látványa. Szemem sarkából láttam, ahogy összerezzent. Nagyot nyelt, majd óvatosan könyököm alá nyúlva állított fel, s egy régen elhagyatott, de éppen mellettünk lévő bolt párkányához vezetve leültetett oda. Ő is leült mellém, de nem szólt egy szót sem.

Lábaim menni akartak innen, azonnali hatállyal, de mégsem indultak semerre se. Fejemre húztam a kapucnit, s előre dőlve úgy vizsgálgattam a tenyeremet, amin apró felületi sebesülés keletezett, s rosszabbnak tűnt, mint ami valójában. Felszisszentem ahogy hozzáértem. – Nézd csak… - s felém nyújtott egy zsebkendőt, amit szemem sarkából láthattam, hogy éppen most vizezett be kulacsa tartalmával. Én nem mozdultam, nem fogadtam el tőle felajánlását, azt se igazán tudtam, hogy miért nem haladtam tovább előre, a semmibe.

Nem kérdezett semmit, nem ért hozzám csak úgy ott volt mellettem, mintha csak vigyázott volna rám. Szavak nélkül.

Nem tudom mennyi időt ültünk ott, de se ő, se én nem mozdultunk.  Talán percek voltak, talán órák, fogalmam sem volt, de első határozottabb mozdulatát már csak éppen akkor vettem észre, amikor lassan az utca zajai is feltűntek fülemnek, mindez idáig azért nem történt meg ugyanis a fuldoklásom erősebb volt mindennél, de mostanra valahogy funkcionálni tudtam.

Mondott valamit, amikor felállt, de szavai nem igazán jutottak el fülemhez. Azt hiszem meg kellett volna köszönnöm segítségét vagy bármi is volt ez, de egy alig észrevehető bólintásnál többre nem futotta nálam. Még az arcát sem láttam teljesen, de s én sem igazán engedtem neki, hogy az enyémet láthassa, hisz miért is?

Amint ő elindult balra, pillanatokkal később én jobbra tettem meg első lépéseimet. Kezdődhetett hát a napom, úgy valóságosan.

Őszintén nem tudom, hogy melyikhez lett volna jobban kedvem: ott helyben összeesni, s a földön gubózva sírni vagy kimenni, s folytatni a munkát továbbra is mosollyal az arcomon, hisz az itt egy olyan kiegészítő, mint a kis kötény. Kötelező. Ezzel alapvetően amúgy nem is volt probléma, mert tény, hogy aki emberekkel dolgozik az szeresse az embereket, vagy legalább tudjon hihetően úgy tenni, mintha szeretné őket, de ettől függetlenül mégis néha még ezt a maszkot is oly nehéz feltenni, egyszerűen csak nehéz. A mai ebédszünetem végén megpihenő pillanataim pontosan ilyenek voltak.

A reggelem még mindig kihatással volt a gondolataimra. Amint leplet teríthettem volna arra a sötétségre agyam egy jól elrejtett zugában, a szavak újra előkúsztak, s tönkre akartak tenni mindent. Harcomat az ilyen démonok ellen már elég sokszor újra, s újra levívtam, s habár minden alkalommal olyan volt, mintha sosem lenne vége az egésznek, mindig vége lett. Ez a mai csata viszont rettenetesen nehéz volt. Hosszú idő óta talán ez volt a legnehezebb.

Mély levegőt vettem, a szekrény ajtajának visszatükröződő üvegében láttam ahogy ajkaim szépen lassan meggörbülnek miután megpofozgattam arcomat, majd mielőtt még véletlenül meggondolhattam volna magamat kinyitottam az ajtót magam mellett, s kilibbentem rajta. Ez egy olyan visszafordított Narnia volt.

Az elmúlt hónapok alatt tökéletesre fejlesztettem azon tehetségemet, miszerint úgy végzem pult mögött a munkámat, hogy ugyan hallom a rendeléseket, mosolygok, de különösebbképpen semmi mást nem veszek észre a körülöttem lévő emberekből. Mármint nem hallom se a város zajait, se a bent lévők beszélgetéseinek foszlányait, de még a halkan duruzsoló zenét sem. Én nem tudok róluk semmit, ők se tudnak rólam semmit, ez volt a ki nem mondott, de némán megkötött alku. Teljesen a saját buborékomban léteztem, ezzel pedig pontosan egyetlen egy probléma volt. Gondolkoztam. Dolog, amit semmiképpen sem kellett volna tennem. Túlságosan is sok időt töltöttem ezzel az egyszerű emberi tevékenységgel, s még soha nem tapasztaltam ennek pozitív eredményét. Soha.

- T/N… nagy baj lenne, ha hamarabb lelépnék? – munkatársam lépett hirtelen közelebb hozzám, egy olyan pillanatban, amikor éppen egy kicsit pihenősebb volt az élet, s én az elmosott poharakat pakoltam helyükre. – Elleszel egyedül? – kérdezte.

- Persze, menj csak nyugodtan. – bólintottam rá gondolkodás nélkül kérésére, tudva, hogy így akkor nekem kell majd zárnom a helyet, megint.

- Remélem nem baj, hogy megint neked kell zárnod. De legalább jó lesz a túlóramennyiséged… – veregette meg lapockámat, mire én csak megrántottam vállamat gyengéden. Nem akartam tagadni ezt a tényt, nem mintha tudtam volna. Ha tehettem túlóráztam, a pénz jól jött, más dolgom nem volt, s addig sem voltam otthon, amikor pedig késő este végre hazaestem, s közel arccal lefele az ágyamba zuhantam a ház már csendes volt. Kivétel, amikor nem.

- Tudom. – mondtam ki egyetértésemet hangosan is.

- A hónap, az év, az évtized dolgozója vagy… - kacsintott rám, majd szinte majdhogynem berepült az öltözőnkbe, aminek küszöbén köténye úgy hullott le róla, mintha nem is lett volna rajta, sose.

Attól függetlenül, hogy egészen nagy volt a forgalom egyedül is elég jól tartottam a frontot, s az, hogy alig álltam a lábamon az már nem is volt probléma. Szinte éreztem, hogy amint akár állva bezártam volna a szemeimet egy pillanatnál további periódusra, összeesve aludtam volna a padlón, ott mindenki előtt. Erősen kellett küzdenem az ellen, hogy meg ne tegyem, de sikerült, ahogy az is, hogy a reggeli katasztrófámra éppen már csak az emlékeztetett, hogy a bordáim között nehezen ült a lelkem. Ez még egészen elviselhető volt, a munka még mondhatni meg is mentett. Lefoglalta kezeimet, valamennyire gondolataimat is, s így általában magamhoz térített. Ellentmondást alakítva a történésekből egyszerre hozott vissza az életre a munka, s vitt is le arról.

Fel sem tűnt, hogy délutánra egészen megromlott az idő, sőt amikor éppen zárás előtt szedtem be a kinti kiegészítőket az eső kegyetlenül rákezdett szakadni, de isten igazából olyan szinten, mintha éppen csak az apokalipszis érte volna el New Yorkot. Úgy tűnt az égieknek megvolt a sajátos humora, s lelkem képét az utcára is tükrözték.

- Segítek! – egy hang szólalt meg mellettem, s fel sem pillantva tevékenységemből én már ekkor betettem a biztonságos, fedett helyre a kint lévő utolsó tárgyat is.

Mire behúzódtunk a kávézóba, az eső még katasztrofálisabb állapotot vett fel, s még hozzá csatlakozott a szél is. A látvány a helyiség ablakából is félelmetes volt, de mégis egészen megbabonázó, így egy néhány pillanat erejéig csakis a kinti történéseket tudtam nézni. Teljesen magával ragadott ez a pusztító erejű forgatag. Csakis a helyiség ablaka választotta el a két oly különböző állapotú helyet, hisz míg bent a csendesség uralkodott, addig kint az abszolút káosz.

- Már zárva vagyunk. – suttogtam halkan a férfinak, aki mellettem állt, de feléje sem néztem, vagyis de… egy pillanatra. Ismerősnek tűnt, de agyam nem tudta honnan. Minden bizonnyal járt már itt. – De ilyen időben nem tehetlek ki… -ráztam meg a fejemet, s egészen elgondolkodva teendőim listáján indultam vissza a pult mögé. – … szóval, ha gondolod, rendelhetsz valamit nyugodtan, én állom. – ajánlottam fel teljesen egyértelműen.

Alapvető filozófiám volt a következő: „Viselkedj úgy az emberekkel, ahogy szeretnéd, hogy ők is viselkedjenek veled.” Ha egy embernek nem voltak rossz szándékai felém, akkor én is kedves voltam vele, ugyanis szerettem kedves lenni… csak néha nehéz volt. Nagyon nehéz.

Befordulva a pult mögé, mikor már az volt kettőnk között néztem fel rá először. Szegény szerencsétlen teljesen bőrig ázott, míg engem éppen alig érintettek meg a vihar cseppjei.

- Nem szükséges. – jegyezte meg kedvesen, de arcán látszott, hogy jól esett neki ez az apró kedvesség. Úgy őszintén örült neki.

S bumm, bumm. Az agyam ekkor mintha egy villámcsapás szerű új információ adagot kapott volna, tudtam, hogy honnan volt ő ismerős annyira.

Reggelről.

Egy pillanatra még a lét is megfagyott bennem, de mielőtt feltűnő lett volna fura viselkedésem a kávéfőzőgép felé fordultam, s indítottam is volna azt, amikoris hirtelen teljesen sötétségbe borult a hely, s vele együtt az egész utca is.  – Azt hiszem… - néztem körbe óvatosan, nem nagyon mozdulva.

- … ez nem a szerencse napom. – túrt bele vizes hajába egészen, megszeppenve talán, de egy kedves mosolyt azért mutatott felém. Azt hiszem ő nem ismert fel, ami fura módon megnyugtatott. A bekötözött bal tenyerem furán, s intenzíven kezdett el viszketni. Egész nap semmi baja nem volt, most pedig mintha le akart volna szakadni.

- Ahogy nézem a városnak sem. – billentettem oldalra fejemet az ablak felé, ahol az eső nem hagyott alább. A szemem szépen lassan kezdte megszokni a sötétséget, de tudtam egy elemlámpa mindig jól jön így kinyitva egy mindenes fiókot akasztottam csuklómra egyet.

- Igaz. – ismerte el.

Látszott rajta, hogy zavart volt, talán ideges. Megráztam a fejemet, s inkább nem ezen kezdtem el gondolkodni, sokkal inkább azon, hogy mi tévő is legyek most.

Testem, s lelkem ekkorra már olyannyira fáradt volt, hogy ezen katasztrofális vihar kitörése éppen csak annyira hatott meg, mintha leejtettem volna egy kanalat a kezemből, s az áram elmenése pedig a kanál után a villa esése volt. Nem hiszem, hogy egy normális ember így 

reagálta volna le a történéseket, de a helyzet az, hogy a normális jelzőt magamra sosem használtam volna. Valami bennem mindigis el volt cseszve.

- Nyugodtan foglalj helyet, én megnézem mit tehetek! – mutattam körbe az üres székekre, majd felkapcsolva zseblámpámat indultam be a raktárhelyiségbe, hogy miért azt pontosan nem tudtam. – Fogalma sincs, hogy ki vagy te… - motyogtam magamban, általában magam legjobb társasága voltam. S ebben a pillanatban pontosan ez a társaság volt, akivel „konzultálnom kellett”.

Nemcsak, hogy alapvetően túlóráztam még maga az anyatermészet egy sajátos túlórát is elintézett nekem, s hogy legyen egy kis igazi extra pikantéria a dologban egy majdhogynem idegen is itt ragadt velem, nem mintha sok vizet zavart volna, hisz látszólag őt se nagyon zavarta ez a sajátos helyzet.

- Nézd csak… ez jól jöhet! – egy a pulttól nem messze lévő asztalhoz ült le, ahonnan megbabonázva figyelte a kinti történéseket, óvatosan megközelítve nyújtottam feléje a hátul talált törülközőt. Fáradtnak tűnt, egészen nyúzottnak.

- Ohh… nem szükséges. – rázta meg a fejét hirtelen visszacsöppenve ebbe a valóságos világba, mintha ő is úgy el lett volna úszva gondolataiba, mint jómagam.

- Csurom vizes vagy, gondolom nem célod a megfázás. – tettem le mégis a törülközőt elé akkor is ha nem nagyon akarta elfogadni azt.

- Köszönöm. – mondta ezt szemeit az asztalon tartva én meg csak egy gyengéd mosolyt eleresztve fordultam sarkon, s fújtam ki egy adag levegőt, de meglehet fordulásomat akkora hévvel sikeredett elkövetnem, hogy közben megszédültem. Megbillenve kaptam automatikusan a pultért, nem gondolkozva azon, hogyha sebesült kezemre teljes súlyommal rátámaszkodok csillagokat fogok látni, s ohhh, láttam én csillagokat, de még milyeneket.

- Basszus! – sziszegtem magamban, s úgy örültem volna, ha most egyedül lettem volna, de nem voltam.

- Jól vagy? – hallottam hangját egészen közelről. Ott állt mögöttem, éreztem. Reszketni kezdett a testem egésze, s valójában halálom legalább tíz különböző változata lepörgött lelki szemeim előtt.

- Biztos csak… leesett a cukrom. – megemberelve magamat végül reagáltam valamit a kérdésére, majd minden erőmet összeszedve megindultam a pult mögé.

Igen halkan, de még a gyomrom is megkordult jelezve, hogy órák óta nem juttattam nem csakhogy megfelelő, de semmilyen ételt a szervezetembe. A pörgés, s ideg következményeképpen teljesen elfelejtettem enni, nem mintha bármi lement volna a torkomon, s megmaradt volna a diónagyságúra zsugorodott gyomromban.

A megmaradt, s már vendégeknek a következő nap nem felszolgálható néhány szelet sütit általában mi dolgozók hazavihetjük, s mivel most én egyedül maradtam, s a megmaradt szeletek száma is pontosan egy volt így azzal, s egy plusz tányérral, no meg két villával sétáltam az idegen társam felé, próbálva teljesen megfeledkezni arról, hogy az előbb mi történt, s arról, hogy nem először találkoztunk mi ma.

- Nem sok, de… kérsz? – mutattam felé a tányért, s mielőtt válaszolhatott volna lehelyeztem elé a tányért. – Ha már egy forró kávéval nem szolgálhattam… - s ekkor a fél szelet sütit is a tányérjára helyeztem.

- Ez lett volna a vacsorád, nem? – nézett fel rám, okosan felismerve a helyzetet. Ez tényleg a vacsorám volt, de nem bántam, ha meg kell osztanom valakivel. Ránézve a fél szeletre se gondoltam, hogy meg tudom majd azt enni.

- Még mindig az. – vállamat megrántva, elvettem egy villát az asztalról a pult közelébe sétáltam volna, amikor ő megszólalt halkan.

- Ülj le nyugodtan ide! – mutatott a maga előtti helyre én pedig, habár felajánlását nem is fogadtam el, egészen közel telepedtem le hozzá, hisz gondolkodás nélkül pattantam fel az ekkor már szabad pultra, s úgy kezdtem el falatozni a fél süteményemet, legalábbis gondolataimban ugyanis a valóság úgy nézett ki, hogy beleszúrtam a villám egy darabba, számhoz emeltem azt, de valahogy megenni képtelen voltam. Csak ide-, odahúzogattam a sajtkrémes falatokat a tányéron, mintha az olvadó krémmel díszíteni akarnám a tányért sajátos művészi alkotásként.  – Hogy van a kezed? – néhány csendes perc után ő volt az, aki megtörte a csendet, amivel elérte majdnem, hogy megfulladjak saját nyálamtól.

- Megmarad. – jegyeztem meg halkan, majd hirtelenjében szinte képtelenné váltam arra, hogy megtartsam kezemben a villámat, s az hangos csattanással ért le az ölemben pihenő tányér, én azzal egyidőben szabályszerűen csúsztam le a pultról a földre. Nem tudtam megmaradni a pulton, valahogy kellett a biztos talaj alám, mert hirtelenjében mindent mozogni láttam, ami nem a padló volt. Okosan próbáltam venni a levegőt tüdőmbe, minden erőmmel egy mély lélegzetvétel megszerzésén voltam, de minél erősebben próbálkoztam annál jobban nem ment, s az, hogy ebben a helyzetben nem voltam egyedül nem segített a helyzeten, sőt. Ki se nyitva a szemeimet éreztem magamon tekintetét, pillantásai szinte égették bőrömet.

- Lélegezz ki is! – hallottam meg hangját, ismételten egészen közelről, de nem foglalkozhattam ezzel sokat, hisz a megfulladás határán voltam. Pánikroham. Behunytam a szememet, s egyre szorosabban kezdtem azt szorítani, pedig nem is volt szándékomban így tenni. – Ahhoz, hogy mély levegőt tudj venni, fújj ki egy adagot! – folytatta csendesen, egészen nyugodtan, türelmesen. – Tedd az egyik kezedet a mellkasodra, a másikat a hasadra, s szépen lassan fújd ki a levegőt, majd az orrodon szívd be azt! Ki, be, ki, be, ki, be! – s mintha mantrájává vált volna ez az aprócska szópáros úgy ismételte nekem ezt, s észre sem vettem, de testem lemásolta azt, amit ő kért. Nehezen, de jobb lett. Nagyot nyelve nyitottam ki a szememet, s ekkor vehettem észre igazán, hogy ő mindvégig ott ült velem szembe a földön. – Jobb? – kérdezett rá a lehető legnagyobb óvatossággal, szemei minden bizonnyal félelemmel voltak teli.

- Ühüm. – motyogtam halkan, mindössze ennyire tellett válaszként. Fejemet óvatosan hajtottam hátra a pultnak dűtve azt. – Nem akartalak megijeszteni… - nem igazán tudtam, hogy hogyan is reagáljam le a helyzetet, éreztem viszont, hogy mondanom kell valamit, nem mert muszáj volt, hanem mert én akartam, csak nem tudtam hogyan.

- Tudom. – felelte halkan.

- … ahogy reggel se. – tettem még hozzá, s ekkor fejemet normális pozíciójába húzva nyitottam ki újfent szemeimet, egyenesen rá nézve bármennyire is ijesztőnek tűnt ez a lelkemnek. Nem tudom miért említettem meg a reggeli incidenst is, főleg úgy, hogy nem is volt teljesen biztos, hogy emlékezett rám.

- Nem történt semmi. – rázta meg a fejét gyengéden, s ekkor egy pillanatig úgy tűnt mintha ő maga is küzdene a szavakkal, csakúgy, mint én, szép egy idegen páros.  – Gyakran…történik? – ha valaki más kérdezte volna ezt talán megijesztett volna, tolakodónak éreztem volna, de nézve a jelenlegi helyzetet valahogy ezt nem éreztem annak.

- Csak akkor, ha úgy érzem, hogy legszívesebben össze sem pakolva a cuccaimat fognám magamat, s itthagynám magam mögött ezt az egészet, elmenve akár gyalog valahova oda, ahová tényleg értékelik az embert, feltétel nélkül. – nyers volt a válaszom, de őszinte, s szinte levegővétel nélkül mondtam ki az egészet. Egészen jól esett.

- Azt hiszem meg tudom érteni. – válaszolta, s egészen kényelembe helyezve magát törökülésbe húzta lábait maga alá, majd a száradásra ítélt kabátja után nyúlt a szék háttámlájához, s abból vett ki egy csomag ismeretlen valamit. – Hátha ezt sikerül leküzdened! – nyújtotta felém a csomagot, úgy tűnik látta, hogy nem igazán tudtam enni az előbb bármennyire is szükségem lett volna rá.

- Hátha. – kuncogtam fel kínosan keserűen, s kivettem a gumicukorkákból egyet, majd óvatosan a számba helyeztem azt.

- Nyugi… nem akarlak megmérgezni. – jegyezte meg kedvesen, mire halovány, de valóságos mosoly jelent meg az ajkaimon, ami igazán jól esett nekem. Ő is kivett belőle egyet, s játékosan dobta szájába azt.

- Nem is gondoltam erre. – ráztam meg a fejemet, s lassan kivettem a pontosan kettőnk közé a földre helyezett zacskóból még egyet, s még egyet, s még egyet.

Kint a vihar nem tűnt csendesedni, de legalább idebent már kezdtem úgy érezni, hogy a testemben a vihar mára eltűnni látszik, mindezt köszönhettem Neki. Egészen különös érzés volt, hogy más segített nekem, hiszen általában egyedül szoktam megélni mindezt, s magamban szoktam megküzdeni a rohamokkal, de ez a mai nap más volt.

- Én ismerlek téged. – a földön ülve, néma csendben játszottam egy-egy cukorka darabbal a tenyeremben, amikor hirtelen megvilágosodás ért, s feléje pillantottam.

- Tényleg? – kérdezett vissza, egészen meglepődve, de talán aggódva(?) is.

- Ühüm. – bólintottam, s erre felvonva szemöldökét játékosan ellopott tenyeremből egy darab finomságot.

- Mégis honnan? – tette fel kérdését.

- Te jártál már itt. – feleltem. – Sőt… egészen sok időt szoktál itt tölteni, ott abban a hátsó bokszban. – billentettem oldalra a fejemet, mutatva a kávézó azon részére, ami szinte majdhogynem láthatatlan a frissen érkezők számára.

- Lebuktam. – ismerte be, s szinte elvörösödve sütötte le a szemeit, meglepően félénk embernek tűnt, pedig, ha az emberfia ránéz, abszolút nem ez lenne az első gondolata róla.

Mesterien formázott arccsontját enyhe borosta fedte, jégkék szemei pedig mint egyfajta égkövek csillogtak arcán, s a kicsit hosszabbra növesztett haja adta meg azt az igazi pontot az i-re. Szép ember volt ő, ezt még szerintem a vak is láthatta.

- De egy ideje már nem voltál. – billentettem oldalra fejemet gondolkodván.

- El kellett utaznom egy időre. – válaszolta, mire én elmosolyodtam, hiszen ekkor mintha egy olyasfajta jelenet is eszembe jutott volna, hogy munkatársam meg is jegyezte a minap, hogy a „néma idegenünk” már egy ideje erre sem nézett, s vajon mi lehet vele. – No mi az? – azt hiszem mosolyom felől érdeklődött.

- A munkatársam azt hitte, hogy néma vagy. – fedtem fel előtte is gondolataimat. – De… nem. – ráztam a fejemet, s ahogy egy nagy mély levegőt vettem éreztem, hogy mostanra tényleg könnyűvé vált az.

- Nem igazán… - vallotta be, szégyenlősen.

- Ennek én örülök a legjobban. – bukott ki a számon meggondolatlanul, magamat is teljesen meglepve ezzel.

- Tényleg? – s azt hiszem ezzel talán őt még jobban ledöbbentettem….