Sziasztok! Úgy látszik nincs megállás, de nem is bánom,
boldogan írok én nektek! Remélem örültök neki! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka
Szereplők? A lány x Sebastian Stan (+Jessica Szohr, Nina
Dobrev, Chace Crawford)
Nem tudtam meddig voltam képes két lábon maradni. El akartam
terülni a vízszintesben és lehetőleg átaludni az egészet. Lábujjhegyen állva,
ide-odabillegve álltam az ajtó előtt, s csak remélem itt találom. Nem válaszolt
a kopogásra, amitől a testem még idegenebbnek érezte magát saját helyén.
- T/N? Te nem…? – jött mögülem egy hang, Chace hangja.
Megkönnyebbültem, hiszen legalább azt az egyet sikerült elérnem, hogy ne keljen
a mai nap emberek szeme elé kerülnöm.
- Aludhatok nálad? – fordultam felé halkan suttogva, kérve
tőle ezt, nem nézve egy pillanatra sem a szemébe.
- Éppen csak a kárty… - kezdett volna bele éppen a
magyarázatába, hogy éppen miért is volt itt a többiektől távol, amikoris talán
szerintem meglátta úgy ténylegesen az arcomat, s azon még közel sem megszáradt
könnyeket.
- Mi történt? – jobb mutatóujja éppen akkor kúszott állam
alá, amikor én teljesen el akartam fordítani fejemet tőle, egy a másodperc
töredékéig még azt is megfordult a fejemben, hogy hülyeség volt idejönni.
- Aludhatok nálad? – nagyot nyeltem, s önkéntesen néztem
ekkor a kék szemeibe. Éreztem, ahogy a szavak kiejtésére ajkaim még mindig
remegtek, s hogy szemeim egyszerre voltak fájdalmasan szárazak, s úsztak
hatalmas könnyekben.
- Gond nélkül. – s ekkor gondolkodás nélkül nyitotta is
ajtaját, majd hosszú karjával maga mellé vonva vezetett be szobájába, ahol
amint tehettem elváltam tőle, s automatikusan másztam az ágyba lerúgva cipőmet,
majd magzatpózba gubózva foglaltam el a franciaágyon egy kis helyet, s szinte
erőszakosan szorítva szemeimet elküldve őket a sötétségbe próbáltam aludni. A
próbálkozás nyilvánvalóan hatalmas kudarcba fulladt.
Éreztem, ahogy testem mellett, az övé alatt is lesüllyed az
ágy matraca, meg akartam mozdulni, hogy feléje nézzek, de testem mintha
megkövült volna.
- Menj vissza a srácokhoz nyugodtan. – mondtam ki végül
sikeresen a gondolataimat.
- Már megüzentem, hogy engem elvesztettek az estére. –
jegyezte meg mindenféle neheztelés nélkül a hangjában, ami igazából csak az
ellenkezőjét kezdte kelteni a lelkemben. Lelkiismeretfurdalás szőtte át lelkem
megmaradt darabjait. Óvatosan kezdte vállamat, hátamat simogatni. Nem szólt egy
szót se. Nem kérdezett semmit sem. Hiába ült néma csönd a szobára mégis úgy
éreztem, hogy fejemben ordibálnak, ahogy a csend is tette azt.
Nem tudom mennyi idő telt el míg így ébren feküdtem, s csak
arra próbáltam koncentrálni, hogy el ne felejtsek folyamatosan levegőt venni.
Egy pillanatra sem vette el hátamról kezét, s ez az apró érintése, ez a baráti
gesztusa adott az egész pillanatnak valami ésszerű, megnyugtató mozzanatot. Nem
éreztem ott akkor, hogy valaha is képes leszek megszólalni vagy hogy egyáltalán
szemeim egyszer valóságos álomba sodorják majd magukat. Bizsergett az egész
testem, s ha tudtam volna lekapartam volna saját bőrömet, húsomat csontjaimról,
hogy megszüntessem ezt az érzést, de nem tudtam mozdulni. Csak ott feküdtem.
Pontosan erre voltam képes.
Szervezetem nem tudom mikor adhatta fel a harcot, de egyszer
mikor kinyitottam a szememet akkor már fényesség jött be az ablakon. Észre sem
vettem, hogy elaludtam, nem mintha mindez hasznos lett volna, hiszen pontosan
úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Ha lehetséges lenne mínusz
órákat aludni, akkor én azt biztos teljesítettem.
Összeszedve minden energiámat óvatosan tápászkodtam felfele
az ágyban, majd a következő pár percet csak magam elé bambulva töltöttem,
próbálva legalább egy elméleti szinten összeszedni magamat a minimális funkcionálásra.
- Jó reggelt! – lépett ki ekkor a fürdőből Chace, egy szál
törülközőben miközben egy másikkal a haját törölgette. – Ugye nem én
ébresztettelek fel? – s még egy ilyen talán kellemetlen helyzetben is ő volt
az, aki aggódott értem. Mi az, ha nem igazi barátság?
- Abban sem vagyok biztos, hogy aludtam egyáltalán. –
jegyeztem meg kínos mosoly kíséretében, majd kibontva valószínűleg már a
mindenfelé álló hajamat, újra felkötöttem azt egy kis bogyóba fejem tetejére, mondva,
hogy legalább a hajam nézzen ki valahogy.
- Olyan 3 óra felé már nem olyan hevesen vetted a levegőt…
szerintem akkor aludhattál el. – mondta kedvesen, majd szekrényéhez sétálva
vett ki onnan két ruhadarabot, csapva azokat a vállára.
- Mondd, hogy attól függetlenül, hogy az estédet keresztbe
húztam… az alvásodat nem vettem el tőled. – üdv lelkiismeretfurdalás, jó volt a
nélküled töltött pár pillanat, amíg önkívületi állapotomban aludtam, állítólag.
- Először is… nem húztad keresztbe az estémet, másodjára
pedig igen aludtam. – kacsintott rám barátságosan, próbálva talán enyhíteni
bűntudatomon. – Annyira mozdulatlanul feküdtél mellesleg, hogy néha
elgondolkoztam meg kellene néznem a pulzusodat, hogy élsz-e még. – tárta elém
alvási szokásaimat, majd öltözött is felfele, mire nem tudom hogyan, de
felkacagtam… vagyis valami ahhoz hasonlót produkáltam ugyanis inkább jött ki a
torkomból valami kínos krákogás, mint nevetés. – Ha gondolod, zuhanyozz le te
is, s addig én meg rendelek fel reggelit… - ajánlotta fel inkább ezt a tervet,
mert azt hiszem leolvashatta az arcomról azt, miszerint én még nem voltam képes
ilyeneket ötletelni.
- Az életem további részeiben is hoznál így helyettem
döntéseket? – kérdeztem tőle zavarba ejtő vigyorommal.
- Csak szimplán büdös voltál kedves… ezzel igazából magamat
védem! – tárta szét karját, s oly vicces, komoly arcot vágott, hogy nem tudtam
visszafogni a nevetést, azt az igazán mélyről jövő, őszinte, jól eső nevetést.
- Áúúúúcs Crawford, ez fájt! – kaptam mellkasomhoz, majd egy
nem várt pillanatban hozzávágtam a párnáját. Eltaláltam. Hosszú évek óta
először történt az, hogy első célzásra eltaláltam valamit, szörnyű voltam az
ilyenekben.
- Wow, Miss NBA sztár… jól bánik veled Tokió úgy látom. –
hajolt le a párnájáért, s dobta vissza azt az ágyra miközben én meg rávettem
lábaimat arra, hogy megmozduljanak, s ha kínkeservesen lassan is, de
elinduljanak a zuhany felé.
Nem tudom mikor esett ennyire jól a zuhany, főleg ilyen
hidegen, de most éreztem, hogy amennyire viszolyognom kellene a jégfürdőtől az
annyira jól esett. Még talán a gondolataimat is sikerült egy kicsit
összeszedegetnem. Nem nagyon, csak éppen egy picit.
- Volt nekik a kedvenc müzlidből. – jegyezte meg éppen abban
a pillanatban, amikor a talált fürdőköpenyem puha ölelésében kiléptem a
fürdőből.
- Emlékeztél rá. – haraptam be számat, elpirulva, lesütve
szememet.
- Mai napig mindig van a lakásomban egy doboz ilyen, tudom,
hogy csak ezt vagy hajlandó megenni. – mondta kedvesen, majd kényelmesen
elhelyezkedve a mellette lévő fotelben kezembe vettem a tál tejet, s
teliöntöttem azt a kedvenc csokis rizspelyhemmel.
Néma csendben reggeliztünk kettesben a szobájában, miközben
gyanítom mindenki más lent együtt reggelizett. Tudom, hogy ez nem feltétlen
volt a leghelyesebb dolog, de szükségem volt még egy kis időre, egy kevéskére.
- Emlékszel arra az utolsó premieredre, amin Tokió előtt
voltam? – úgy hiszem kérdésemmel igen megleptem őt, de bólintásával válaszolt
nekem rögtön. – Akkor ismertem meg… - mély levegőt vettem, majd mielőtt evés
közben elharaptam volna saját nyelvemet kimondtam nevét. - … Sebastiant. – s
inkább letettem kezemből a tányért, mert jobbnak véltem, ha nem kockáztatom
azt, hogy összetörök valamit a véletlenségből. – Akivel hát, hogy is mondjam…
összejöttem. -kínos vigyorgásommal, s tarkóm vakargatásával próbáltam leplezni,
egyértelműen sikertelenül, hogy mennyire kellemetlen ezt így kimondanom
hangosan. A valóság az volt, hogy 2 és fél év alatt egyszer nem beszéltem erről
az egészről hangosan. Egyszer sem. – Csak hát ő, hogy is mondjam… - próbáltam a
kényelmetlen helyzetet élhetőbbé tenni…megbuktam a próbálkozásomban. - …
elfelejtett arról szólni, hogy éppen eljegyezni készült a barátnőjét, merthogy
volt barátnője. – s ekkor volt az a pillanat, amikor arcára néztem, amin
ténylegesen leolvashatatlan érzések jelentek meg.
- Ohhh… - ennyi hagyta el a száját mindössze, de ha a
„b*szdkit” suttogta volna se lepődtem volna meg.
- Ergo egy hosszú hét erejéig én egy gátlástalan,
gerinctelen ribanc voltam, úgy, hogy addig nem is tudtam róla, mígnem meg nem
találtam a gyűrűs dobozt. Persze azt is teljesen véletlenül. – s felkapva a
tejeskávémat úgy kortyoltam bele, mintha éppen ez lett volna a legkellemesebb
beszélgetési téma egy könnyed reggeli mellé.
- Szóval… tényleg te voltál az… - arcát figyelve szinte
ténylegesen láthattam, ahogy a kirakós darabjai összepakolódtak. Most én nem
értettem a dolgokat.
- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza
teljesen értetlenül.
- A helyzet az, hogy én… tudtam erről. – ő is tarkóját
vakargatta, s ő is olyan kínos vigyorral figyelt felém ekkor. – Csak azt nem
tudtam, hogy… te voltál az. – vallotta be, de én nekem még mindig a szürke
ködben tapogatózás volt az állapotom, s ezt ő is észrevette. – A történtek után
én beszéltem Sebastiannel ugyanis… engem hívott először mondva… valamit nagyon
elcseszett.
- Öhmmm jah… megcsalta a barátnőjét. – bólogattam fájó
mimikájú vigyorral.
- Ő első sorban nem erre gondolt… hanem rád. Margaritával a
kapcsolatuk ingoványos mezőn járt akkor tájt. – magyarázta, de ekkor a szemeim
majdhogynem kiestek helyükről.
- Még véletlenül se próbáld megvédeni őt… - kezdtem hevesen
rázni a fejemet, még mielőtt valami többet mondhatott volna.
- Isten ments, eszem ágában sincs! – kapta maga elé azonnal
a kezét védekezésképpen. – Nem ítélkezek emberek felett, de nyilván nyakon
vágtam volna az egészért úgy tisztességesen… csak úgy barátságosan. – tette
hozzá, én bólintottam.
- Miért mondtad azt, hogy… „tényleg te voltál az”? –
kérdeztem rá érdeklődve előszedve egy az elhangzott mondatát.
- Tudod, hogy Nina barátnőnk mennyire okos… ugye?
Jól tudtam, hogy a holnapi nagy nap előtt a mai a próbáké
lesz, délelőttre volt tervezve egy bevonulós próba, majd késő délután a
próbavacsora, tekintve, hogy akkorra már többen is megérkeznek a helyszínre, s
az után nyilván nem maradhat ki a legény- s lánybúcsú sem. Mindenekelőtt
viszont muszáj volt beszélnem minimum egy emberrel. Újfent idegesen kopogtattam
egy ember ajtaján. Ő Chaceszel ellentétben egész gyorsan ki is nyitotta nekem.
- Még élek. - integettem neki mosolyogva, s úgy kívántam már,
hogy ez a kínosság tűnjön el a lelkemből a következő legalább 48 órára, hogy az
hihetetlen. Már lassan kezdtem azt hinni, hogy az egész érzés a bőrömbe ivódva
eltűntethetetlen lesz. – Ugye annyira nem utálsz? – tettem fel neki félve
kérdésemet.
- Hogyan is utálhatnálak te idióta? – nevette el magát
végre, majd vont karjaiba s úgy veregette meg vállamat. – Csak nem értem miért
nem szóltál róla hamarabb… - tolt el egy kicsit távolabb magától. - … vagyis
pontosabban… miért nem szóltál róla egyáltalán? – folytatta, s nem kellett
kettő pillanatot sem gondolkoznom rajta, hogy tudjam, ő is tudta. Lassan már
mindenki tudta, s én nem tudtam hogyan is érezzek ezzel kapcsolatban.
- Honnan tudod? – kérdeztem azért vissza kíváncsian, majd
ekkor válaszaként mindössze csak kilökte szobájának ajtaját, ami pontosan Ninát
és Jessicát rejtette maga mögött.
- Azt hiszem… magyarázattal tartozok nektek… - billentettem
oldalra fejemet, majd céltudatosan indultam meg befele a szobába, s letépve
ezúttal az utolsó sebtapaszt is arról a talán soha be nem gyógyult sebesülésről
a lányokat is beavattam a titkomba… ami ezután már nem volt titok többé.
Valamilyen elcseszett porcikám még örült is neki, hogy végre beszélhettem róla,
bármennyire is nem esett jól első körben. A mazochista szívem erősebben
dobbant, de mégis könnyebben.
- Ezt az egészet… nem kell nagy dobra verni, mármint… nektek
nincs okotok utálni vagy bármi ilyesmi, kérlek ne is mutassátok neki, hogy
tudtok róla… oké? – miután kezdetben fel-alájárkáltam a szobában, végül a
fotelben ülve helyezkedtem el, s különböző, igen érdekes pózokat bemutatva
izegtem-mozogtam előttük mesedélelőttük ideje alatt. – Mert amúgy… jó ember…
csak velem volt egy seggfej. Ez az én szerencsém. – nevettem el magam széttárva
a karjaimat, megrántva vállaimat.
- Még el tudom intézni, hogy ne kelljen vele vonulnod az
oltárhoz. – ajánlotta fel Julie kedvesen.
- Nem szükséges. – tiltakoztam azonnal. – Minden maradjon
pontosan úgy, ahogy volt. Mostantól kezdve, talán még könnyebb is lesz a helyzet,
mint eddig… - billentettem oldalra fejemet.
- De azért, ha kocsi elé lököm az nem lesz baj? –
gondolkozott el hangosan Nina.
- Attól még, hogy egy aljas ember, nem tagadom, hogy gyönyörű
szép… az arcát nem szabad bántani. – ráztam a fejemet, s konkrétan nézve a
lányok arcát az elfojtott nevetésemtől könnyem csordult szemem sarkából.
- Jó… akkor a medencébe kell lökni. – állapította meg
Jessica, majd pacsiztak egyet Ninával. Hova is lennék nélkülük, de úgy
komolyan?
- Míg merényletet terveznek a kedves középsulis lelkek a
helyzet a következő: ez a nő itt… - ekkor magára mutatott. - … holnap esküdni
szeretne, ergo most pedig próbát tartanak neki, s mi vagyunk, akik hiányoznak
már csak lentről. – s ekkor arcunk előtt rázta meg telefonját, amin
valószínűleg egy Willtől kapott üzenet lett volna olvasható, ha képesek lettünk
volna leolvasni az üzenetet róla. – Szóval hajrá, hajrá! – csapta össze
tenyerét katonás rendet teremtve azonnal vele.
- Értettük kapitány! – bólintottunk szinkronban, s a
következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy Nina belém karolva
rántott ki a fotelből s indult meg előre velem együtt, egészen gyorsan,
majdhogynem szaladva.
- Tényleg szerelmes voltál belé? – tette fel a totál random
kérdését, ekkor már egészen eltávolodva a többiektől. A siető lépései tényleg
sietősek voltak.
- Nem tudom. Azt hiszem. Talán. – válaszoltam neki, nem is
fordulva feléje. – De nem akarok erről többet beszélni… - ráztam a fejemet, s
ekkor viszont már ránéztem, s közben meg is nyomtam a lift gombját. - … ez
régen volt. Megtörtént és ennyi, elmúlt.
– kacsintottam rá.
- Jó… mert érdekes amúgy, hogy Sebastian éppen azóta
szingli… - jegyezte meg, s mielőtt reagálhattam volna rá szavakkal vagy éppen
egy kedves barátias hátbavágással a többiek is megérkezett, ahogy tette ezt a
lift is.
Az udvarra, ahol a próba zajlott, s amihez az egyetlen
hiányzó hozzávaló mi magunk voltunk, úgy érkeztünk le, mintha valójában alsó
hangon 10 évet visszautaztunk volna az időben, hiszen úgy kacarásztunk egymás
karjait magunkéval összefonva, mintha középiskolás tinédzserek lettünk volna. A
fiúk az ajtónál vártak minket, az összes. Chace bátorító mosollyal lépett
hozzám, s karolt volna az én kezemben, átvéve ekkor önkéntesen Sebastian
helyét, de én megrázva gyengén fejemet az említett ember mellé álltam.
- Na megcsináljuk ezt vagy sem? – tettem fel neki a kérdést,
pislogás, levegővétel minden nélkül, majd miután nem igazán mozdult kezembe
véve az irányítást belé karoltam céltudatosan.
Nem hiszem, hogy tudta, hogy melyik bolygón van éppen,
amikor mosollyal az arcomon álltam mellé, de lehet én sem tudtam, hogy mit
csinálok, mindössze csak abban voltam biztos, hogy meg kell adnom minden apró
boldogságforrást egyik legjobb barátnőmnek a nagy napján, s ha az azt
jelentette, hogy Vele kell ezért sétálnom, hát megteszem.
- Jobb színész vagy te ennél… - jegyeztem meg neki halkan,
mikor már irányítottak is, hogy merre menjünk. - … nyugodtan az arcodra
erőltethetsz egy mosolyt. – hajoltam kicsit közelebb hozzá. – Tudod, olyan
igazán hihetőt. - pillantottam ekkor felé legbájosabb mosolyom társaságában. –
Ennél láttam már jobb alakításodat is… - folytattam, mire mintha éppen csak egy
gombot kapcsoltam volna át benne elmosolyodott, zsiványan, majd már nem is
karomnál vezetett, hanem csípőmre téve kezét tartott magához. – A halálodat
akarod? -billentettem vállára fejemet, sziszegve a szavakat fogaim között.
- Nem mindegy az? – kérdezett vissza, s míg a próba meg nem
kívánta addig egy pillanatig sem engedett el engem Ő, egy pillanatra sem. Gyanítom
valahol már mindkettőnk számára gravírozták a legjobb alakításokért járó Oscar
szobrocskákat.
A próba zökkenőmentesen ment le, s ahogy egyre több vendég
érkezett meg, akik közül szinte majdnem mindenkit ismertem is a hangulat egyre
jobban tényleg az esküvő körül forgott. Mármint jó… nyilvánvaló volt, hogy egy
esküvő miatt voltunk itt, no de az első 24 közös óra mégiscsak arról szólt,
hogy mi… az egész rólunk szólt. Barátokról, barátokról, akik régen látták
egymást s most minden időt kihasználnak hasznosan, még akkor is ha közben
néhány éves titkok bukkannak felszínre, de együtt még ha kínos is, túljutnak
rajta.
Vacsora idejére még az étvágyam is előkerült, s a húst
hússal filozófiámat gond nélkül követtem még akkor is ha meglehet holnap, mint
egy kisgömböc fogok kinézni abban a gyönyörű selyemruhában, de nem zavart.
Ahogy az sem, hogy a lánybúcsú nem az a vad bulizás volt, hanem sokkal inkább
egy laza, olyan igazi csajos este. Így legalább végre kipróbálhattuk a millió
meg egy kenceficét, amit direkt Tokióból hoztam erre az alkalomra, hiszen a
bőrápolásban, s spaban a japánok igen mindenki előtt jártak.
- Én azt hiszem… én azt hiszem sétálok egyet a parton. –
mondtam a lányoknak, mikor az összefűződött végtagjaink tengeréből
kicsúsztattam magam óvatosan. Mindannyian a hatalmas nagy franciaágyon heverésztünk,
s hittük, hogy a rengeteg rágcsától, amit magunkba tömtünk talán sosem leszünk
képesek megmozdulni.
- Vigyázz magadra! – hallottam Julie hangját, amin
meglepődtem mert nem voltam benne biztos, hogy bárki észre is vette, hogy
megszólaltam.
- Okés. – válaszoltam, majd zsebembe csúsztatva telefonomat,
s felkapva a fél doboz fagyit, amit ott hagytunk az asztalon egy kanál, s doboz
társaságával hagytam ott a lányokat.
Tudtam, hogy jól fog jönni egy kis séta, úgy tényleg
egyedül. A végső tisztázás érdekében, a végső lezárásért.
Holnap esküvő, s egy vasárnapi magunkhoz térés után hétfőn
újra az ázsiai sziget felé veszem az irányt, ezúttal talán már egy olyan könnyedséggel
a lelkemben, amire mindigis szükségem lett volna. Akkor is könnyen mentem, de
ez most egészen más volt. Az igazság szabaddá tesz, azt mondják. Valami ehhez
foghatót kezdtem érezni, s habár kezdetlegesen is, de ott volt ez a lelkemben.
Egészen nagyra csaptak a hullámok a tengerben, amik így
erősebben is érintették a partot, s a mólot is, ahova nem hiszem, hogy ekkor ki
lehetett volna menni, mégis egy alakot véltem felfedezni rajta. Mikor közelebb
érve realizáltam, hogy ki is ül ott amúgy a sötétben, azt hiszem már nem volt
lehetőségem hátrálni. Szó nélkül sétáltam mellé, majd ültem is le jobbjára. A
lányokkal ellentétben, ahogy éreztem a fiúk a legénybúcsún elég erősen alkoholizáltak,
Sebastian whiskey illatától csak mellette ülve is be lehetett rúgni.
- Nem hiszem, hogy itt szabad lenni. – törtem meg a csendet,
amit csak a hullámok zaja színesített.
- Mégis itt vagyunk… nem? – nevette el magát kínosan, majd felhagyva
a sötét távolba nézéssel könnyedén hátravágódott, s fejének koppanása szinte
nekem fájt, de ő nem igazán törődött vele. – Nem mintha fel tudtam volna innen
állni. – tette még azért hozzá kiegészítésképpen.
- Szóval jól sikerült a legénybúcsú. – állapítottam meg, s
hosszú idő után egy őszinte mosoly jelent meg ajkaimon akkor amikor vele
beszéltem.
- Oh jah… az jó volt. Jó. – ízlelgette a szavakat olyan
merengősen. – Ők tényleg megérdemlik a boldogságot. – tette hozzá.
- Mert ki nem? – csúszott ki a számon a kérdés, aminek talán
gondolati alapon kellett volna maradnia, de épp ez volt a helyzet, hogy nem
gondolkoztam. Az agyam elment pihenni, kikapcsolt. Nem gondolt a múltra, csak a
jelenben létezett. Nagyon fura érzés volt ez, nagyon idegen.
- Ez a kérdésed most tényleg őszinte volt? – kacagott fel
keserűen.
- Ha segít a helyzeten, elutasítottam a lányok azon
felajánlását miszerint szívesen kocsi elé löknek! – válaszoltam sajátosan, majd
végül hátra vágódva én is ott feküdtem mellette, továbbra is eszegetve a
fagyimat, ami nem tűnt elfogyófélben lévőnek.
- Ohhh… - hümmögött keserédesen.
- De a medencébe bármikor belelökhetnek. Szóval óvakodj! – mosolyodtam
el felidézve szemeim előtt Jessica ajánlatát.
- Majd próbálok meglepődni! – reagálta le a dolgot, majd
hirtelenjében csuklani kezdett.
- A helyzetet nézve… - gondoltam itt arra, hogy velem volt.
- … gondolom ez a feleséged! – aljas gonosz voltam, de egyszerűen ezt a mondatomat
sem tudtam cenzúrázni, de lehet nem is akartam. Ez lett volna talán a
feldolgozó mechanizmus, itt egy részeg Sebastian mellett?
- Kackackac. – biztos vagyok benne, hogy fintorgott, mert
emlékeztem erre a szokására, hisz hogyan is ne emlékeztem volna? Habár 2 és fél
év telt el azóta, valahogy mégis úgy emlékeztem a vele töltött egy hétre,
mintha tegnap ért volna véget. Vannak emlékek, amiket hiába akarnál kitörölni
fejedből, egyszerűen örökkön örökké ott maradnak. De vajon ki akartam-e törölni
én azokat magamból? Ebben a pillanatban már most nem tudtam egyértelmű választ
adni rá. – Azt hiszem ezt megérdemeltem, nem? – s ekkor hirtelen oldalra fordult,
amit valamiért én is automatikusan utánoztam így szemben feküdtünk egymással,
karjainkon támaszkodva.
- Az igazat megvallva… azt a kocsielütést is megérdemelted
volna, de… nem tudnálak bántani. – vallottam be így, ilyen formában talán
először.
- Úgy úgysem tudnál bántani, ahogy én bántottalak… nem?
-tette fel valódi kérdését.
- Sebastian… részeg vagy. – ráztam meg fejemet, s kezemből
letéve kanalamat valahogy ösztönösen arcához vezettem tenyeremet, de meg nem
érintettem őt, egyszerűen nem tudtam, hogy képes lennék-e rá. Nem voltam.
Visszahúztam magam mellé a karomat. Fájt neki… de azt hiszem nekem is.
- Csakugyan? – kérdezett vissza.
- Már csak az illatod is részegítő. – mondtam számat
harapdálva.
- Szóval, ha megcsókolnálak itt és most akkor betudnád a
részegségnek? – kérdezett rá kíváncsian, s egészen nagyon kikerekedtek a
szemeim előtte.
- Persze… de mielőtt feleszmélhetnél az óceánba dobnám a hulládat.
– pislogtam kedvesen, s mégis erőt véve magamon megsimítottam az arcát.
- Jogos. – mosolyodott el. - Kérdezhetek valamit? – a ránk telepedő
néma csöndet törte meg ekkor kérdésével.
- Kérdezz… - max tényleg az óceánban végzi, szerintem a
legrosszabb dolgokat már átéltem itt a hétvégén, nem hiszem, hogy tudna újat
mutatni.
- Tényleg utálsz? – s oly ártatlanul, oly szívszaggatóan
nézett rám, hogy azt hittem ott abban a pillanatban meghalok.
Ez az ember több, mint emberi volt. Gyűlölnöm kellene,
megvetni, de mégis itt feküdtem mellette, a talán tilosban, s nem akartam
meggyilkolni. 24 órával ezelőtt még egészen más volt a helyzet.
- Lehet téged utálni egyáltalán? – kérdeztem vissza
ösztönösen.
- Neked sikerült… kontinenst váltottál, csakhogy elkerülj. A
hulla állapot lenne a legkevesebb, amit megérdemelnék. – vallotta be.
- Azt hiszem ideje lenne, hogy lassan bemenjünk… némi alvás,
neked pedig talán egy zuhany jó tenne a holnapi lagzi előtt. – jegyeztem meg
majd felpattanva mellőle, a kezemet nyújtottam feléje. – Ha már állítólag nem
tudtál felállni innen. - mosolyogtam.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. – felelte ezt, amikor ujjait
az enyémekbe téve felállt ő is, felém magasodva. Így valahogy egészen más volt
a közelsége. Mély levegőt vettem, majd kifújtam.
- Mert nem kell válaszolnom…
Hogy aludtam-e ezen az éjszakán? Ugyan kérlek. Csakis a
smink csodálatos erejéért imádkoztam miszerint valamit tud majd a fejemmel
kezdeni ugyanis a karikák több mint botrányosak voltak a szemeim alatt, ettől
függetlenül mégis olyan nyugodtnak éreztem magam, mint hosszú ideje már nem.
- Aztak… wow. – mindössze ennyi volt a reakcióm, amikor
végre élőben is megláthattam Julien a választott ruháját. – Késő elrabolni most
a menyasszonyt? -vetettem fel az ötletet bájosan.
- Willnek lehet lesz hozzá egy két szava! – tette hozzá
Jessica.
- Nem érdekel. – rántottam meg a vállamat, majd hallva a
kopogást az ajtó felől indultam el annak irányában. Én voltam az első, aki a
leghamarabb kész lett mindennel így nyakamba vállaltam a mindenes szerepét.
- Ezt Neked hoztam. – Max adott át egy borítékot a kezembe,
amin a nevem volt, de mielőtt bármit is kérdeztem volna el is tűnt szemem elől.
- Egy… egy pillanat lányok. – bújtattam be fejemet a
szobába, majd becsukva magam mögött az ajtót a folyosón elindulva az ott lévő
fotel irányába abban elhelyezkedve bontottam ki azt, még akkor is ha az volt
rajta, hogy az esküvő után felbontandó. Valahogy megéreztem, hogy ehhez le kell
ülnöm.
Kedves T/N!
Szóban talán sosem engednéd,
hogy elmondjam neked mennyire is sajnálom azt, amit veled tettem, hogy mennyire
is undorodom magamtól 2 és fél év óta, amióta úgy gerinctelenül a lelkedbe
tiportam, kihasználtalak. Teljesen megértem azt is, ha már most az első sorok
után széttéped a levelet, s végig sem olvasod, de azért reménykedek, hogy mégis
végigfutod soraimat.
Amikor ott és akkor
megláttalak a premieren, azon nyomban tudtam, hogy nem foglak tudni elfelejteni…
s tényleg nem tudtalak.
Az eljegyzésem sosem
történt meg, mert tudtam nem lett volna fair Margaritaval szemben. Tudom, hogy
mit tettem, s megérdemeltem érte azt, amit kaptam.
A lelkedben okozott
károkért tudom felelős vagyok, s azt is tudom, hogy katasztrofális vagyok a
szavakkal, de ha egyszer már kevésbé fogsz utálni… én szívesen vezetnélek körbe
a városban, hívnálak meg ebédre, egy kávéra… amit szeretnél.
Elérni azt, hogy ha a környékemen
jársz, felkeress… őszintén legnagyobb megtiszteltetés lenne. Ha barátok lehetnénk…
a világ legmázlistább idiótájává tennél…
- Idő van T/N! – ordította el magát Jessica a folyosó másik
végén, majd hirtelen megrázva a fejemet apróra kezdtem összehajtogatni a kis
levelet, majd azzal együtt indultam meg az ajtó felé, s fogadtam el a
virágcsokrot, amit a kezembe adott. – Minden rendben? – kérdezett rá
kíváncsian.
- Minden a legnagyobb rendben! – bólintottam, ezúttal
őszintén.
- Indulhat is a menet! – sétált Nina is ki, s így együtt
indultunk meg a násznép felé, akik előtt még a férfiak is mellénk kerültek
kíséretképpen.
- Úgy hallottam, hogy most van néhány szabad heted forgatásügyileg!
– karoltam szorosan Sebastianbe, s indultam meg vele előre a sorok között.
Tegnap este óta nem láttam őt, jelen pillanatban nyilvánvalóan jobb állapotban
volt, mint akkor.
- Ühüm? – nem tudom, hogy ezt most válaszolta vagy kérdezte.
- Jártál már Tokióban? – kérdeztem tőle halkan, mosolyomat
meg sem törve a külvilág számára.
- Tudod, hogy igen. – válaszolt, utalva ekkor arra, hogy
alig egy éve, amikor ott promóztak valamit, megpróbált megkeresni… csak hát én
kitértem előle.
- No és… öhhm… szeretnél velem is ott tölteni időt? –
vetettem fel az ötletet, de mikor már válaszolhatott volna, nekünk el kellett
válnunk, ezért hát tátogva folytattam neki a dolgot: - én szívesen vezetnélek körbe a városban, hívnálak meg ebédre, egy
kávéra… amit szeretnél. – idéztem neki néhány szavát a leveléből, ami ott
lapult a virágcsokromban, amire ekkor rá is mutattam.
Soha életemben nem láttam még olyan boldog mosolyt, mint
akkor apró bólintásakor, s azt hiszem ajkaimon sem jelent meg ahhoz hasonló
öröm, mint ami akkor jelent meg nekem… végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése